Igaz, hogy hatan ülünk a Toldi mozi nézőterén, mégis azon álmélkodom, hogy a film, az igazi film mekkora távolságokat képes áthidalni. Én, itt Budapesten a tökéletes hermeneutika állapotában vagyok: műveletlenségem következtében semmit sem tudok a Léolo francia-kanadai rendezőjéről, Jean-Claude Lauzon-ról, mégis elvarázsol a távoli északi ember tehetsége, különös európaisága, az örök Dél utáni olthatatlan sóvárgása. Quebec mégiscsak messzebb van Taorminától; a mi Huszárik Zoltánunk is odavágyott, a kanadai számára mintha az örök megváltás helye volna. Ennél több is: északi identitásának tagadása s önkényes eredetének kijelölt származáshelye. „Léolo” –beszélő név. Koraérett gyereket, fiút, kiskamaszt jelöl, a film hősét, akinek rögeszmésen kell küzdenie családjában, környezetében a megnevezésért is. Mert Leo familiáris dagonyába taposható, zaftos szeretettel alja-prolilétezésre nevelhető, azaz, deformálható; míg Léoloként álmodozva, képzelegve talán van némi esélye a szabadulásnak, a kitörésnek....