Szent Lőrinc éjszakájaA kis utazásBarna Imre
Jorge Semprun nem akarta, hogy frontharcostörténetek füzérévé váljék az életét meghatározó nagy utazás regénye. Több mint másfél évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy felismerhető és tanulságos renddé ülepedjék le benne az izonyatos élmények kavargása.
Arról a másik, jóval kurtább, de a Semprunéhoz foghatóan történelmi léptékű utazásról, melynek kisgyerekként a Taviani-testvérek voltak részesei, azt hinné az ember, hogy rutinosan és hamar feldolgozható. Paolo és Vittorio Taviani egyszer már neki is gyürkőztek. Mindjárt legelső művüknek, az 1954-ben készített San Miniato 1944 című dokumentumfilmnek az a gyerekkori élmény volt a tárgya: apjuk vezetésével a falu lakosainak egy része útra kelt a háború utolsó napjaiban, hogy elébe menjen az amerikaiaknak. Mint utóbb kiderült, a csaknem biztos halálból sikerült kimenekülniük; a németek ugyanis, egy katonájukat megbosszulandó, mind egy szálig elpusztították a templomba egybeterelt helybelieket. Vajon mi az oka annak, hogy azóta csaknem harminc évnek kellett eltelnie, mígnem nagyjátékfilmmé – és az első, közvetlenül személyes ihletésű Taviani-művé – érett a sorsdöntő menekülés témája?
„Azért vártunk ilyen sokáig tervünk megvalósításával – magyarázzák a testvérek egy interjúban –, hogy minél józanabbul beszélhessük el ezeket a háborús epizódokat, hiszen a háborút egyszer már feldolgozták a mestereink, azaz a neorealisták, mindenekelőtt Rossellini. Úgy véljük, hogy most sikerült megfelelően távolságtartó filmet csinálnunk, melyben eggyéolvad krónika, történelem és mese.”
Indulásukkor a Tavianik nem a neorealizmus utóhullámait lovagolták meg. Előre néztek, és keményen politizálni kezdtek. Mire azonban a – többnyire marxista igényű – történelmi-politikai analízis nemhogy eszközévé, hanem szinte tárgyává lett a magukra valamit is adó olasz filmek tucatjainak, ők egy szomorú fintor (Allonsanjan) után a magányosan lázadó ember felé fordultak (Apámuram). Nem sokkal később pedig A réttel rukkoltak elő; ebben az Apámuram hősének kivételes, de annél méltánylandóbb győzelmével szemben a „normális” magánélet mai boldogság-esélyeit vonták kétségbe igen érzelmes pesszimizmussal, az ifjú Goethe és Foscolo hangján adtak filmes jelentést a hetvenes évtized Olaszországáról.
Olasz értelmiségi körökben mindig is magas árfolyamon jegyezték a Tavianikat. Most azonban, a Szent Lőrinc éjszakájával olyan egyöntetű sikert arattak mind a kritika, mind a legszélesebb értelemben vett közönség körében, amilyenre nem sok példa akad az elmúlt években. Magyarázza-e ezt a sikert a film kiérlelt távolságtartása? Nemigen. Hiszen ha valami felróható a Szent Lőrinc éjszakájának, az épp a helyenként túlzott közvetettség.
A filmnek először is kerete van: az augusztus éji (gyanúsan festett), hulló-csillagos égre nyíló ablak előtt egy anya ül, ő beszéli el a régi, 1944-es Szent Lőrinc éjszakáján történteket a kisgyermekének. 1944-ben ő volt kisgyerek; amit látunk, az ő szemével látjuk. Így lesz nemcsak érthetővé, hanem hitelessé is például az, hogy a bosszúálló partizán homéroszi hősként tündököl fel, és géppisztolysorozat helyett antik lándzsák zápora zúdul a barbár fasisztákra. Ettől válnak mitikus lényekké az amerikaiak, akikről csak képzelegni lehet, s akiknek valóságos létéről csupán egy léggömbbé fújt gumióvszer, majd egy megkezdett doboz Camel cigaretta árulkodik. Súlyosan, szinte vallásos áhítattal bólint Galvano, a menekülők élére állt parasztember, amikor rágyújt a földöntúli potyadékra: „Igen. Ez amerikai.”
Csakhogy az újabb és újabb közvetítőelemeket, áttételeket, szűrőket már nehezen bírja el a Taviani-film is. Ha szárnyas angyal képében ereszkednének le azok az amerikai katonák, akiket az egyik menekülő, egy halálra sebzett szicíliai lánv vizionál, minden világos lenne, nem lenne hihetetlen, ha történetesen kiderül: a katonák maguk is szicíliaiak, földijei a haldokló lánynak, de most magukkal viszik őt Brooklynba. Amikor azonban az egyik földi giccs-mütyürt húz elő a zsebéből – műhó kavarog a parányi Szabadságszobor körül –, összeroppan, értelmetlenné válik a különben gyönyörű jelenet. Egy mese- vagy álombéli amerikai nem lehet élethű.
Ám a film ezúttal mégsem a jellegzetesen tavianis túlbonyolítás a jellemző. Sőt, azt hiszem, a film sikerének – és talán időszerűségének is – záloga: az érzelmesség. A múlttal való szertelen leszámolás, a magabiztos jövőtervek, majd a kétely, a lázadás, és utóbb a már-már polgárháborús indulatokat felkorbácsoló gyűlölet évei után talán elérkezett most Olaszországban a reménység ideje. A rétben a Tavianik a tervekkel számoltak le világfájdalmasan meghatott hangon. A Szent Lőrinc éjszakájában viszont a reménységet fűti át hasonló meghatottság. Galvano, az „egyszerű ember” kivezeti népét a pokolból; és hiába pusztítja el otthonaikat a Gonosz, Galvano népének lesz ereje mindent elölről kezdeni. Nem igaz, hogy ki vagyunk szolgáltatva a Gonosznak.
Távolságtartásra persze szükség van. És épp az teszi a Szent Lőrinc éjszakáját a korábbi Taviani-filmeknél jóval egységesebbé, hogy a rendezőpárosnak – az egy-két képzavart leszámítva – most sikerült megoldania, hogy a groteszkül összehozott elemek ne kioltsák, hanem csakugyan fokozzák egymás hatását. „Nem tudom, féltem vagy mulattam-e inkább” mondja narrátor-hangján az egykori kislány, Cecilia. Ennek a gyerekszemléletnek köszönhető, hogy a film érzelmessége sohasem csap át érzelgősségbe. Képi humora van a legerőteljesebb jelenetsoroknak is, köztük a legemlékezetesebbnek, amikor az érett búzatábla aranyosan hullámzó tengerében folyik az öldöklés, a fasisztává, illetve partizánná lett falubeliek gyilkos testvérharcában. Vittorio Gassman és Gian Maria Volonté kaszabolta így a gabonát a Brancaleone ármádiájában... A filmbeli San Martino (San Miniato) lakosainak a menetelése helyenként inkább egy osztálykirándulásra, mintsem menekülésre hasonlít. Az öreg Galvanót a helyzet összemelegíti azzal a polgárasszonnyal, akinek negyven éven át az intézője volt. A kései nászéjszakájukra virradó reggelen – a szabadság első reggelén – mindenki ujjong, hogy végre hazamehet. Csak Galvano morcos, nem akaródzik mennie. Eddig Mózesként vezette népét; most meg kiscserkész, kirándulna még.
Rendkívül fontos – és a képek humorához képest ellenkező előjelű – szerepe van a filmben a zenének, olyannyira, hogy akadt kritikusa, aki „operafilmnek” nevezte a Szent Lőrinc éjszakáját. Hol a Verdi-rekviem, hol egy toszkán népdal csendül fel; az egyik igen groteszk jelenetben pedig, lóvontatta autóbusz mellett, egy elesett kamerádjait kísérő német katona a Tannhäuser dalát zengi: „O du, mein holder Abendstern...” Elképzelhetetlen pillanat lett volna ez, mondjuk, egy korai Rossellini-filmben. A leszámolás utáni években az ellenségnek nemhogy zengő hangja, hanem jóformán arca sem volt. Szintúgy nem ülhetett volna ki akkoriban német katona arcára az a tétován iszonyodó mosoly, amely a szicíliai lány gyilkosát olyan hasonlatossá teszi a Wajda Tájkép csata utánjában „véletlenül” tüzelő amerikai lágerőr-kiskatonához. Mint ahogy szentségtörés lett volna úgy harminc-negyven éve az is, amit ez a film nagyon határozottan megmutat: hogy egy kutya kölyke a partizán meg a fasiszta, aki pillanatnyi zavarában már-már kulacsát nyújtaná a sebesült atyafinak, és csak ekkor kap észbe, s lő beléje egy sorozatot.
A Szent Lőrinc éjszakájában csakugyan eggyé olvad „krónika, történelem és mese”. A történelem úgy válik benne időtlenné, ahogyan falusi mesemondók elbeszéléseiben szokott. Az olasz irodalom régtől fogva, már a háború utáni években használta ezt a hangot. Csakhogy még a korai, legmesésebb Calvino-novellákat is a bosszú és a Gonosz bukása felett érzett, népi káröröm hatotta át. A Taviani-film hőse viszont nem bosszúálló, puskás partizán, hanem csak az öreg Galvano, aki tudta, mit akar és mit nem akar; és a végére járt annak, amit akart.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1394 átlag: 5.45 |
 |
|
