KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
       
  
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Egy egészen kicsi kispolgár

Bikácsy Gergely

 

Monicelli manapság harmadvirágzását éli. A neorealizmus idején Stenóval közösen készített műve, a Hűtlen asszonyok ma is érdekes kor- és filmtörténeti dokumentum. Később a nagy kasszasikerű vígjátékok egyik specialistája lett (Brancaleone ármádiája), a legutóbbi években ezt a tehetségét az új olasz politikai komédiák szolgálatába állította (Az ezredeseket akarjuk). Monicelli saját tisztes színvonalát az 1963-as Elvtársakkal tudta meghaladni: érdemes lenne újból megnézni.

Monicelli új s kitűnően elkészített filmjének van egy nem egészen kicsi hibája: az, hogy tételt illusztrál. Nagy rutinnal, mester(ember)-ien, egy Elio Petrihez méltó becsvággyal teszi. A film lassú ritmusa, „visszafogottsága” ellenére (gondolom: épp emiatt) rendkívül feszült egészen addig, míg „meg nem sejtjük a szándékot”. Akkor aztán elkedvetlenedünk. Legalábbis az a néző, aki a művészetben a kitalálhatatlant, a tételbe nem zárhatót szereti. A százötven perces film egész első része ilyennek látszott, nem utolsó sorban Alberto Sordi kitűnő játéka miatt. Sordi olyan jó színész, hogy a hiteltelent is majdnem elhiteti. Mert sajnos a film főfordulata, „nagy ötlete” íróasztal mellett kiagyalt fikció. Monicelli filmje itt pompás és pontos környezetrajzból, „léttanulmányból”, színvonalas kisrealizmusból átfordul tételbe, modelláltságba, hamis általánosításba. Még ha a tételt igaznak hinném is, akkor is sajnálnám ezt a fordulatot. Dehát magában a tételben sem igen hiszek.

Tudom, a világ fittyet hány a józan észre, különösen a terrorizmus gyötörte Itáliában. Józan ésszel azonban mégsem hihetem, hogy a fasizmus szálláscsinálói és derékhada (avagy jelképes bázisa) a nyugdíjas kispolgárok, buta és öreg minisztériumi kistisztviselők. A terroristák fasisztoid rohamcsapatai természetesen lumpenelemekből verbuválódnak, s mögöttük rosszul emésztett magasztos ideológiáktól nyögő eltévedt értelmiségeik is állnak. Ez is séma, ez is közhely – viszont némileg tükrözi a valóságot, kár, hogy Mario Monicelli szégyelli ezt, ezt az ő képleténél sokkal tragikusabb társadalmi helyzetet. Annyira szégyelli, hogy tehetségesen – másról beszél.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7981