KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2020/január
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész
• Darida Veronika: Toll és maszk Gábor Miklós
• Morsányi Bernadett: „Szabad embereket fényképezünk” Beszélgetés Szomjas Györggyel
• M. Tóth Éva: A nyár embere Jankovics Marcell-monográfia
• Kelecsényi László: Elmenni! Visszajönni? Alex és Andy
A DÍSZLET MESTEREI
• Bereczki Zoltán: A dekonstruált építész Rajk László filmdíszletei
• Benke Attila: A tér művészei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
LÁNGOLÓ LÁNYOK
• Vajda Judit: A lányok angyalok Céline Sciamma
• Beck András: Érettségi után, a senkiföldjén Daniel Clowes: Ghost World
• Kránicz Bence: Műtéti beavatkozás Női remake
• Roboz Gábor: Öngyilkos játék Jason Micallef: Gyilkos játékok
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
• Barkóczi Janka: Bazin álma Virtuális valóság és dokumentumfilm
• Herpai Gergely: James Dean digitális szelleme Virtuális színészek
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Szörnyfészek a felhőkarcolóban Larry Cohen démonai
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Éles képek Verzió
• Bartai Dóra: Eldobható társadalmak Jihlava
• Beretvás Gábor: Csillaghullás Nagyszeben – Astra Filmfesztivál
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A változás dogmája A két pápa
• Pethő Réka: Útkereséstől életközepi válságig Házassági történet
• Fekete Tamás: Német história X Jojo Nyuszi
• Vajda Judit: Terhes társaság Seveled
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Jövőpánik Évek alatt
MOZI
• Pazár Sarolta: Különleges életek
• Vajda Judit: Boldog idők
• Kovács Patrik: Amanda
• Baski Sándor: A hegyek szigete
• Kovács Kata: Judy
• Kovács Gellért: Bőrömben
• Alföldi Nóra: Lola és a fiúk
• Benke Attila: Családból is megárt a sok
• Huber Zoltán: Tőrbe ejtve
• Rudolf Dániel: Hivatali eltávozás
• Varga Zoltán: Sarkvidéki akció
• Herpai Gergely: Charlie angyalai
DVD
• Pápai Zsolt: Hahó, Öcsi!
• Kovács Patrik: Annabelle gyűjtemény
• Varga Zoltán: Menekülés Los Angelesből
• Benke Attila: Keménykalap és krumpliorr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csudafilm

Nyáron, görögbe

Báron György

Ha egy pesti hajléktalan szállodát örököl Krétán, az vicces, de nem elégséges feltétele a komédiának.

 

A kiindulópont ismerős vándortéma: szegény flótás, akinek mesés vagyon szakad a nyakába, többnyire váratlan örökség képében. A legismertebb ilyen jellegű mozitörténet Jean Renoir remeklése, a Vízből kimentett Boudou, Michel Simonnal, amelynek színvonalas hollywoodi remake-jét Paul Mazursky készítette el, Richard Dreyfuss-szal, Nick Noltéval (és önmagával) a főszerepekben. Ismerős ez a história a magyar szórakoztatómozi történetéből is; a Dollárpapától a Kölcsönkért kastélyig sok honi sikerfilm épített a gazdag-szegény figura összetévesztésére-fölcserélésére. E botcsinálta filmhősök távoli rokona a Hyppolit Schneider ura is, aki, akárcsak a Csudafilm főhőse, gazdagként sem képes levetkőzni kispolgári (esetünkben: csöves) szokásait; ez a filmhumor elsődleges forrása.

Ragályiék ebből az alaphelyzetből indultak ki – aztán nem csináltak vele semmit. Úgy gondolhatták: a rongyokba bújtatott, borostás Kern bolondozása a krétai tengerpart luxusmiliőjében eleve vicces helyzetek sorát szüli majd. Egy kis napfény, egy kis szerelem az aranyló naplementében, sziklás tengerpart, budapesti hajléktalanok félreértéses csetlés-botlásai a divatos fürdőhelyen – mi kellhet még?

Nos, történet kellhet, hihető, átélhető történet, érdekes figurákkal, helyzetekkel, követhető sorsokkal, indokolható tettekkel. A föntebb felsorolt mozgóképek ettől lettek sikeresek: a pontosan kidolgozott, ritmusosan haladó, markáns figuráikat életes szituációkba hozó sztoriktól. A Csudafilmből mindez hiányzik. Ragályi Elemér első játékfilmjével nem az a gond, hogy bevált történet-sémából indul ki, s próbálja azt újraéleszteni, hanem az, hogy művén a legcsekélyebb műgond sem érződik: olyan ez a másfélórás mozgóképsorozat, mintha egy jópofa tengerparti utazás mellékterméke lenne csupán, ahol mindenki jól érezte magát, remekül elmarháskodtak együtt, s úgy gondolták, ezt majd a néző is élvezni fogja. Gyanúnkat csak erősíti, hogy a tengerparti anzikszképek, amelyek mintha egy turistairoda referenciafilmjéhez készültek volna, Ragályi-Kálomista-Kern előző munkájából, az Apám beájulnából köszönnek vissza; mintha maradt volna még egy-két tekercs tengerparti naplemente, leszállított áron, mintha a krétai szállodacég árengedményt ajánlott volna, ha egy második filmet is forgatnak arrafelé, kidomborítva a táj szépségét és a hotel szolgáltatásait (és akkor a főhős által percenként hiányolt szponzor-italmárkáról még nem is szóltam). Mindezek a hiányosságok ugyanarra vezethetők vissza: a forgatókönyv kidolgozatlanságára, arra az újabban elharapózott felelőtlen filmcsinálási módra, hogy bedobunk egy csábító alapötletet, szemgyönyörködtető tájat, féltucat népszerű színészt – majd csak lesz belőle valami.

A filmkészítők nem bíbelődnek az apró részletekkel, akkor sem, ha azok nem csak a realista logikának mondanak ellent, hanem a történet belső törvényeinek is. Csöves hősünket a Budapestet nem ismerő görög ügyvéd úgy találja meg a nagyváros dzsungelében, hogy történetesen épp a lakhelyéül szolgáló aluljáróban érdeklődik utána. Nikosz ezt követően sem a repülőgépen, sem a luxusszállodában nem képes felfogni, hol van, hogy ő már nem pesti hajléktalan, hanem gazdag szállótulajdonos. Az ötcsillagos szállodájában is üres üvegeket gyűjt és az ételmaradékokat eszi, vagyis komplett hülye, márpedig hülyékre csak luxushotelt lehet bazírozni, vígjátékot nem. Igaz, újdonsült görög rokonai sem vacakolnak azzal, hogy gyorsan tiszta ruhát adjanak rá és tiszta helyzetet teremtsenek körülötte, mert akkor kevésbé lenne humoros a szituáció. Ehelyett, szeszélyeinek engedve, szirénázó rendőrautót küldenek annak a kukáskocsinak a föltartóztatására, amelybe a mocskos gönceit dobták – vagyis Nikosz egész népes családja súlyosan terheltnek látszik. Ez már önmagában sem valami épületes, ám az igazi gond az, hogy ugyanez a Nikosz máskor egyáltalán nem hülye, tisztában van a helyzetével, olyankor intézkedik, utasításokat oszt, elvégre szerepe szerint jószívű, kedves, okos fickó volna, aki megmutatja a görögöknek, mi az igazi szív, érzés, szerelem, magyar virtus és a leégetett smarni. Szóval, hol idióta, hol nem, a komikusnak szánt szituáció igényei szerint, ráadásul ez ebben a filmben mindenkiről elmondható. A hős és a görög hősnő időnként érteni látszik egymás nyelvét, időnként meg egy szót sem, ahogy a helyzet kívánja. Utóbbi esetekben az a humor forrása, hogy a lökött magyarja nem veszi észre, külföldön jár, ott nem magyarul beszélnek, s ezért nem érti, hogy nem értik. Igaz, ezzel nem csak a magyarok vannak így. A világjáró tapasztalatokkal bíró lengyel hölgy például ékes lengyelséggel tart hosszú előadást a görög szállodaportásnak, utóbbi pedig többnyire görögül magyaráz a külföldi vendégeknek; a hotel vélhetően csak azért nem ment még tönkre, mert a személyzet és a kliensek egyformán sültbunkók, így aztán jól elvannak, mindenki a saját tájszólásában. Egy ponton az összes pesti csöves megjelenik Krétán (nyilván zsebükben volt az érvényes világútlevél, ez korábban már Nikosznak sem okozott gondot), köztük az a két kedves csirkefogó, akit a szemünk előtt tartóztatott le fegyveres bankrablás közben a pesti rendőrség – gondolom, a szabadulólevelet is ugyanott kapták, ahol az útlevelet.

Lehet, persze, mondani, hogy ez csak mese, amiben minden megtörténhet, mert nem érvényesek rá a valóság szabályai. Ez azonban olcsó kibúvó volna. A mesének is megvan a maga belső logikája, amit nem lehet tetszés szerint áthágni, s mindenekelőtt a nyelve, stílusa, ami gyökeresen ellentétes azzal a filmvígjátéki elbeszélésmóddal, amelyben Ragályiék elmesélik a történetet.

Nikosz szerepében Kern ezúttal is próbálja menteni a menthetetlent, miként tette ezt az Apám beájulnában, ám most társforgatókönyvíróként csakis önmagát hibáztathatja, amiért ilyen méltatlan helyzetbe keveredett. Hogy ez a jól író, szellemes színész egy ennyire összecsapott forgatókönyvhöz adta a nevét, az legalább annyira hihetetlen, mint az, hogy ezeket a közhelyes anzikszképeket az egyik legeredetibb magyar operatőr, Ragályi Elemér készítette. A többi közreműködő nevét most kíméletből nem írnám ide, remélem, kellemesen nyaraltak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4849