KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2019/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Varió egy témára Sára Sándor képi világa
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 2. rész
• Zalán Márk: „Közfeladatot látunk el” Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Kránicz Bence: Dr. Jekyll és Mr. Hyde az erdélyi havasokban Beszélgetés Bagota Bélával
• Benke Attila: Hóba temetett bűnök Valan – Az angyalok völgye
• Herczeg Zsófia: „A képzés a hallgatóért van” Beszélgetés Kiss Melindával
VESZÉLYES GYEREKKOR
• Soós Tamás Dénes: Beszélnünk kell Benniről Beszélgetés Dr. Herczog Máriával és Dr. Máté Gáborral
• Schubert Gusztáv: Örvényben Kontroll nélkül
FILM / SZÍNHÁZ
• Darida Veronika: Kegyetlenség és provokáció Pasolini és Fassbinder színháza
BŰNFILM
• Kovács Patrik: A lázadó mester Hitchcock és az európai modernizmus
• Szíjártó Imre: Zárt rendszerek Lengyel bűnfilmek és politika
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Bűnös jellemek Ed Brubaker – Sean Phillips: Criminal
STREAMLINE MOZI
• Pernecker Dávid: Befejezetlen valóság Kate Purdy és Raphael Bob-Waksberg: Undone
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hatalmas nagy hazugságok Velence
• Baski Sándor: Fények az éjszakában CineFest 2019
KRITIKA
• Kolozsi László: A hegyek ura Monos
• Szalkai Réka: Lélekrablók Lótolvajok
KÖNYV
• Kovács Patrik: Bergman beájulna Kránicz Bence – Lichter Péter: Kalandos filmtörténet
MOZI
• Kovács Kata: Cseng mester konyhája
• Baski Sándor: A legfehérebb nap
• Nevelős Zoltán: Ragadozók
• Roboz Gábor: Amundsen
• Huber Zoltán: Az aszfalt királyai
• Fekete Tamás: Pavarotti
• Alföldi Nóra: Szerelemre kattintva
• Benke Attila: Gemini Man
• Vajda Judit: NászszezON
• Tüske Zsuzsanna: Demóna: A sötétség úrnője
• Kovács Patrik: Prédák
• Varró Attila: Rambo V: Utolsó vér
DVD
• Pápai Zsolt: Ray
• Kránicz Bence: Színház a világ
• Gelencsér Gábor: A két korona – Szent Maximilian Kolbe atya élete
• Kovács Patrik: Rés a pajzson
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Utolsó napjaim

Vajda Judit

Les Temps qui reste – francia, 2005. Írta és rendezte: Francois Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Valentin Silvestrov. Szereplők: Melvil Poupaud (Romain), Jeanne Moreau (Laura), Valeria Bruni-Tedeschi (Jany), Louise-Anne Hippeau (Sophie). Gyártó: Fidelité Productions / France 2 / Studio Canal. Feliratos. 85 perc.

 

Ozon filmjei sohasem érdektelenek. Legyen szó megfordított szerelmes történetről (5x2), önreflexióval telített rejtélyfilmről (Swimming Pool), zenés krimiről (8 nő), pszichologizáló gyászdrámáról (Homok alatt), Fassbinder-adaptációról (Vízcseppek a forró kövön) vagy abszurd fekete komédiáról (Szappanoperett), mindennel telibe talál és zavarba ejt. Új művével, az egy haldokló divatfotós végjátékát ábrázoló Utolsó napjaimmal is tud újat mondani.

A halál feldolgozhatatlan ténye nem először bukkan fel Ozon filmjeiben, a Homok alatt a férje hiányát feldolgozni képtelen feleség szemszögéből mutatta meg az elmúlást. Az Utolsó napjaim a másik oldalról, a haldokló szemszögéből nézi a megsemmisülést. A halál felfoghatatlan – főleg ha egy 31 éves, fiatalsága és ereje teljében lévő emberről van szó, akit alattomos betegség támadott meg –, mivel az egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyosság, saját világa szűnik meg.

Ozon filmjében a haldoklás magányos cselekedet, a végső, külső és belső utazás, amikor az ember mindennel és mindenkivel leszámol. A haldokló magára marad, hiába vannak rokonai, hozzátartozói, barátai. Ozon haldoklójának, Romainnek is saját magát kell meggyászolnia, elbúcsúztatnia és eltemetnie – még életében, mivel a halál abszurditását senki nem értheti meg az életben maradók közül. (Egyedül a Jeanne Moreau játszotta a nagymama, aki maga is nagyon közel áll már a halálhoz – hiszen férjére emlékezve ő is arra készül – sejthet meg belőle valamit). Romain magányos utazása során éppen ezért válnak az ismerősök súlytalanná, és értékelődnek fel a vadidegen emberek (például az a házaspár, aki egészen szokatlan dolgot, egy utolsó jócselekedetet kér tőle).

Az európai ember babonásan iszonyodik a haláltól. Mivel az Utolsó napjaimban a filmidő 90 százalékában egy haldoklót látunk, nézőként kénytelenek vagyunk egy félig halott bőrébe bújni. Ozon nem a kegyes hazugságok rendezője, kénytelen vagyunk a haldokló szemével nézni a világot, és ez – életre szóló élmény.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8634