KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A díjazottak évtizede

Gregor Ulrich

Nyugat-berlini tudósítónk beszámolója

 

1951 óta – az NSZK Belügyminisztériuma által alapított díjjal, a Nyugatnémet Filmdíjjal – minden évben kitüntetik a legjobbnak tartott filmek alkotóit. A Nyugatnémet Film díjaival – a legrangosabb az Arany Tál (500 000 DM) – a film létrehozói-alkotói közül (a producertől a vágóig) szinte mindenki jutalmazható. A következőkben Ulrich Gregornak az elmúlt harminc év díjazott filmjeiről írott tanulmányából az 1970-es éveket bemutató részt közöljük.

 

 

Fassbinder, Lilienthal, Schlöndorff

 

A hetvenes években a nyugatnémet film olyan átfogó és mélyreható változáson ment keresztül, a fejlődésnek olyan sok új tendenciája jelentkezett, és olyan sok új név és stílus került a figyelem középpontjába, hogy aligha beszélhetünk egy egységes korszakról, hacsak nem a „nyugatnémet film újjászületésének” korszakáról. A hatvanas évek ennek az újjászületésnek csupán az előjátékát jelentették.

A fordulópont az 1970-es év volt, amikor is kitüntették az addig szinte teljesen ismeretlen új tehetség, Rainer Werner Fassbinder már 1969-ben bemutatott két filmjét, A szerelem hidegebb, mint a halált és a Vendégmunkást. A szerelem hidegebb, mint a halál olyan stílussal hívta fel magára a figyelmet a Nyugat-berlini Filmfesztiválon, ami az amerikai „B-Pictures” irányzatát követte, de ugyanakkor Straub minden díszítéstől mentes szigorúságára is emlékeztetett. Ilyesmi eddig ismeretlen volt a nyugatnémet filmművészetben. Stilisztikai egységességével különösen a Vendégmunkás ért el nagy hatást. Ez a film hozta meg Fassbinder számára 1969 őszén a Mannheimi Filmfesztiválon a kritikusok általános elismerését (ugyanebben az évben mutatták be Mannheimben Werner Schroeter Eika Katappa című filmjét, amelynek fontossága és filmtörténeti jelentősége hasonló a Vendégmunkáséhoz, ám nem kapott díjat, sőt Werner Schroeternek egészen 1979-ig kellett várnia arra, hogy a Nápolyi testvérekért odaítélt Nyugatnémet Filmdíjjal egyáltalán tudomásul vegyék munkásságát). A Vendégmunkás szigorú, egységes megformálású film, és témáját tekintve aktuális mű (a nyugatnémet kispolgári társadalomnak a külföldiekkel szembeni előítéleteit mutatja be); úgy tűnt föl, hogy a társadalom outsidereinek ábrázolása lesz az a téma, amellyel Fassbinder további filmjeiben foglalkozni fog. A Vendégmunkás hősei mindennapi emberek mindennapi helyzetekben. A film még erősen emlékeztet Fassbinder korábbi színházi rendezéseire, az emberek közötti kapcsolatokban rejlő brutalitást ábrázolja, tudatunk megrekedését, fejlődésre való képtelenségét. Ezt az állandóan ismétlődő gesztusok, nyelvi fordulatok és a reagálások rendkívüli korlátozottsága fejezi ki. Fassbinder briliánsan kezeli ezt a stilisztikai eszköztárat, hogy miként ismétlődnek mindig ugyanazok a gesztusok és nyelvi fordulatok.

Noha a Nyugatnémet Filmdíj zsűrije nem tudott mindig lépést tartani az egymást szédítő gyorsasággal követő Fassbinder-filmek sorával, a következő években is számos Fassbinder-alkotás kapott díjat: 1971-ben a Miért lett ámokfutó R. úr? és a Whity (ez utóbbi Kurt Raab díszleteiért és kosztümjeiért), 1972-ben a Zöldségkereskedő, 1973-ban a Petra von Kant keserű könnyei és a Váltás, 1974-ben A félelem megeszi a lelket. Ezt meglepő módon szünet követte; csak 1978-ban tüntettek ki ismét Fassbinder-filmet, a Kétségbeesést és 1979-ben a Mario Braun házasságát, amely szinte számolatlanul kapta a díjakat (az „Arany filmszalagot”, a rendezés és a díszletek és kosztümök díját, Schygulla és Uhlen a legjobb alakítások díját).

E díjak odaítélésével kétségtelenül Fassbinder „realista” (és könnyebben befogadható) filmjeit ismerték el, és nem a rendező művészfilmjeit és provokálóbb alkotásait, azokat tehát, amelyek a Fassbinder-alkotások határozottan kivehető második vonalát képviselik. A Nyugatnémet Filmdíj a következő fontos Fassbinder filmeket hagyta figyelmen kívül: Óvakodj a szent kurvától (1970), Martha (1973), Fontane: Effi Briest (1974), A szabadság ököljoga (1975), Sátánsült (1976), Bolwieser (1977) és A tizenhárom hónapos év (1978–79).

A hetvenes évek nyugatnémet filmjét természetesen nem csak Rainer Werner Fassbinder képviseli. 1970 óta feltűnően sok új név került fel a díjazottak listájára, de éppily feltűnő, hogy milyen széles a spektrum, és hogy milyen sok filmet tüntettek ki (1971-ben csupán a „játékfilm” kategóriában 12 filmet díjaztak, míg 1969-ben csak ötöt).

1970-ben Fassbinder mellett egy másik új név is felkerült a díjazottak listájára, mégpedig Peter Lilienthalé, akinek Malatesta című filmje öt díjat kapott. Noha Peter Lilienthal már 1960 óta szakadatlanul készítette filmjeit, alkotásairól voltaképpen nem vettek igazán tudomást, legalábbis a filmkritikusok nem, mivel 1968-ig kizárólag tévéfilmeket forgatott. Malatesta, az 1910-ben Londonban élő olasz anarchista szerepét Eddie Constantine játszotta. Lilienthal számára nem az anarchista tételekkel folytatandó politikai vita volt a lényeges; finom, de pontos eszközökkel – és ezek lesznek a továbbiakban is Lilienthal stílusának ismertetőjegyei – inkább a kort, a hátteret és azt a valóságot ábrázolja, amelyből Malatesta anarchizmusa táplálkozik. E film középpontjában még a lázadó állt. Későbbi filmjeiben Lilienthalt azonban inkább a hátrányos helyzetűek, az elnyomottak, a fenyegetettek és kizsákmányoltak érdeklik; elsősorban talán nem azért, hogy e személyek vizsgálatából a társadalmi lázadás gesztusát vezesse le, hanem azért, hogy olyan hangot tegyen hallhatóvá, amelyet különben alig veszünk észre, azért, hogy a „kisember” reményeit és félelmeit ábrázolja. Lilienthal későbbi filmjei közül a La Victoriát (az Allende-korszak Chiléjéről szól) és a Hofer igazgató-tanítót nem tüntették ki, de díjat kapott Az országban minden csendes (1976) és a David (1979). Mindkét film aktuális politikai, illetve történelmi témát dolgoz föl; Az országban minden csendes című film egy elképzelt latin-amerikai országban játszódik, valójában azonban a chilei fasiszta puccsot ábrázolja, mégpedig Lilienthaltól szokatlanul keserű és dühödt közvetlenséggel; a David egy zsidó fiú történetét meséli el, aki a hitleri idők Németországában bujkál. Ez a film – a témát tekintve paradox módon, de Lilienthalra jellemzően – ismét a finom gesztusok, az utalások és felhangok filmje.

Volker Schlöndorff Kombach szegényeinek váratlan meggazdagodása című filmje (1971-ben a rendezés díját kapta) egy új műfaj, az alkotók szűkebb hazájával foglalkozó, úgynevezett „Heimatfilm” megszületését jelezte, aminek természetesen semmi köze sincs az ötvenes évek „Heimatfilmjeihez”, hiszen inkább arra törekedett, hogy megszabaduljon a vidéki történetek folklorisztikus ballasztjaitól, és az eddig figyelmen kívül hagyott társadalmi-forradalmi tartalmat, a lázadók, rablók és outsiderek személyiségét helyezze az előtérbe – ezzel a nyugatnémet film mintegy az 1968-as év társadalmi és kulturális megrázkódtatásaira reagált (ha egy kissé megkésetten is). A Kombach szegényeinek váratlan meggazdagodása arról szól, hogyan rabolnak el parasztok és szegények 1821-ben egy pénzszállítmányt. Volker Schlöndorffot 1976-ban ismét kitüntették a nagysikerű Katharina Blum elvesztett tisztessége című filmért, igaz, csak közvetve, mert a díjat Angela Winkler kapta a főszerepben nyújtott alakításáért. Ha a film alakjainak jellemzése egyeseknek olykor túlságosan leegyszerűsítettnek tűnt is, mégis sikerül Schlöndorffnak a filmben a korra jellemző részleteket és körülményeket megjeleníteni és így Böll kisregényének alapján a Német Szövetségi Köztársaság jelenének valóban meglevő vonásait elkötelezetten ábrázolnia. Ez, valamint hogy Schlöndorff rendkívül hatásosan fordította le a történetet a film nyelvére, magyarázza a film rendkívüli közönségsikerét, amivel a hetvenes években csak kevés nyugatnémet film büszkélkedhetett. Miután 1977-ben a szerényebb, de érdesebb stílusú Kegyelemlövést tüntették ki (a rendezésért és az operatőri munkáért), 1979-ben a Schlöndorff által megfilmesített Grass-regény, A bádogdob kapta a fődíjat, az „Arany Tálat”, amit egyébként nem osztanak ki minden évben (1976-ban és 1977-ben kiosztották, de előtte legutoljára 1960-ban). Az a film kapta a fődíjat, amelyet ugyanebben az évben Cannes-ban az „Arany Pálmával” tüntettek ki, és amiről joggal állítják, hogy Fassbinder filmjével, a Maria Braun házasságával együtt hozta meg a nyugatnémet film átütő sikerét mind a nyugatnémet, mind a külföldi mozikban.

 

 

Herzog és Wenders

 

A nyugatnémet film többi „nagy nevével” a hetvenes években csak később találkozunk a kitüntetettek jegyzékén. Werner Herzog Aguirre, isten haragja című filmjét már 1973-ban kitüntették (a legjobb operatőri munka díját kapta Thomas Mauch – miért nem a rendezést tüntették ki?); 1975-ben azonban Herzog már a rendezés díját kapta. Még sohasem ábrázolta Herzog ilyen jó értelemben vett elfogultsággal az elnyomott, megsemmisített individuumot, még sohasem tárta fel ilyen mélyen az egyén szenvedésének társadalmi meghatározottságát, még sohasem kutatta ki ilyen pontosan a főszereplőket körülvevő világot és leplezte le annak gondolkodási struktúráját Az Üvegszív ehhez képest bonyolultabb film volt, amely számos recenzensnek fejtörést okozott, noha benne Herzog látásmódjának sajátosságai, képi víziói és bizonyos motívumokhoz való ragaszkodása rendkívül világosan tetten érhetők. Az Üvegszívet 1977-ben a legjobb operatőri munka díjával tüntették ki (Jörg Schmidt-Reitwein). Ebben talán annak is volt szerepe, hogy a bírálók kimondatlanul is el kívánták határolni magukat a filmtől vagy a rendezéstől. Hasonlóan járt a Nosferatu is (1979), a kitüntetést nem Herzog, hanem a főszerepet játszó Klaus Kinski kapta.

Wim Wendersről a Nyugatnémet Filmdíj csak 1975-ben vett tudomást – a Hamis mozgás rögtön hat díjat kapott egyszerre! –, noha Wenders már korábban elkészítette a Summer in the City, A kapus félelme tizenegyesnél, A skarlát betű és Alice a városban című filmjeit, amelyek közül különösen az Alice kiemelkedően jó alkotás. Hogy egy film ilyen sok díjat (egyszerre hatot) kapott, ez talán összefügg azzal is, hogy Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című regényének Peter Handke általi feldolgozásán alapul, és hogy számos filozófiai gondolatot fogalmaz meg. Különös, de Wenders következő filmje, a semmi máshoz nem hasonlítható Az idő múlásával (1976) ismét nem részesült a Nyugatnémet Filmdíjban, noha ez a kristályosán kidolgozott, lakonikus, de rendkívül kifejező erejű film minden bizonnyal az évtized legjelentősebb alkotásai közé tartozik (ehelyett a film támogatásának más területén kapott „játékfilmdíjat”). Több elismerést aratott Wenders Az amerikai barát című filmje (1978-ban három díjat kapott), amely magán viseli ugyan Wenders sajátos kézjegyét, de mégis elsősorban a nemzetközi kommerciális és „action-filmek” mechanizmusa határozza meg ezt az alkotást. Bár Wenders filmjei alkotásról alkotásra lényegesen különböznek egymástól, mégis azt kell mondanunk, hogy Wenders filmjei az új nyugatnémet film legérdekesebb és legmodernebb alkotásai. Wim Wenders alig alkalmazza a montázstechnikát, a filmekkel nem érvelni akar, mint például Alexander Kluge, alkotásai sokkal inkább érzelmeket, tapasztalatokat tükröznek; ezeket a műveket a nyugodt megfigyelés, a kivárás, a töretlen fejlődés jellemzi, amit Wenders előszeretettel ábrázol olyan mozgásokkal, amelyeket csak ritkán szakítanak meg a vágások; ezért játszódnak filmjei elsősorban országúton, autóban, motorkerékpáron, repülőgépen, vonaton és hajón; ezért választja gyakran filmjei témájául a vándorlást, a bolyongást és utazást, ezért áll gyakran filmjei középpontjában a barátság motívuma.

 

 

Hans-Jürgen Syberberg és Alexander Kluge

 

Alexander Klugéról már a hatvanas években is sok szó esett a Búcsú a tegnaptól és Az artisták a cirkuszkupola alatt: tanácstalanok című alkotásai kapcsán.

1970–71-ben kísérletező science-fiction filmeket forgatott, 1974-ben keletkezett az Egy rabszolganő alkalmi munkája című filmje. De csak 1975-ben tüntették ki újból a Végveszélyben a középút maga a halál című alkotásáért (Kluge és Edgar Reitz „zenei dramaturgiáját”, valamint a vágó, Beate Mainka-Jellinghaust díjazták). A Végveszélyben a középút maga a halál rendkívül komplex film, mely legalább négy síkon játszódik párhuzamosan, és egy nyugatnémet nagyváros (Frankfurt) alapjában véve kísérteties képét rajzolja meg, ahol a karnevál rituális kollektív vidámsága újból és újból váratlanul átcsap a rendőrség brutalitásába (rítus ez is?), amikor a rendőrök elűzik a lebontandó házak illegális elfoglalóit. Ezt a történetet keresztezik egy „kémnő” cselekedetei, bevágott gyerekrajzok, versek és filmbevágások. A film közvetlenül tapad a valósághoz, a megvalósítás módja és a széttöredezettség miatt mégis inkább emlékképek vagy hallucinációk sorozataként hat. 1978-ban tüntették ki a „cselekmény nélküli filmek” kategóriájában a Kluge által kezdeményezett és közreműködésével elkészített Németország ősszelt, ahogyan 1979-ben kitüntették a Kluge által megint egyedül forgatott A hazafit. Később Kluge ezt a változatot kiegészítette. A hazafi új változatában helyenként vannak dokumentumfilm-részletek, de a film egésze mégis egyértelműen fikció. Sokféleképpen értelmezhető, magával ragadó film ez, kifejezetten kollázs-jelleggel, ami természetesen megnehezíti a néző dolgát; ha meg akarja érteni a filmet, gondolkodnia kell, és követnie kell az asszociációkat. Ezt a filmet egyszerre kell „közelről” és „távolról” szemlélni, mert ekkor fölfedezzük benne a Kluge más filmjeire utaló elemeket, és ezek világítják meg a klugei életmű egységét.

Hans-Jürgen Syberberg már 1971-ben díjat kapott egy kétes értékű dokumentumfilmjéért, a Sex Business Made in Pasingért. Ezt követte 1971-ben a San Domingo és 1972-ben a Ludwig rekviem egy szűz királyért. Talán ez az utóbbi Syberberg legjobb filmje, de mindenesetre az a filmje, amelyik a legnyilvánvalóbban dokumentálja, mennyire egy meghatározott tematika, a fin de siècle világának és a dekadenciának a megszállottja, valamint hogy mennyire következetesen ragaszkodik egy olyan stílushoz és esztétikához, ami a romantizálás és a barokkos túlzás eszközeivel él. 1973-ban a Th. Hiernies, avagy hogyan lesz valaki egykori udvari szakács című filmjét, a Ludwig dokumentarista folytatását tüntették ki, 1975-ben a Karl Mayt, melynek főszerepét Helmut Käutner rendező játszotta. A Winifred Wagner és a Wahnfried története 1914–1975 között, ez a négyórás riportfilm Syberberg ábrázolása módszerének ellentmondásossága ellenére (érezhetően csodálja filmjének központi alakját) végül is tanulságos dokumentumnak bizonyult, de mégsem kapott díjat; a négyrészes filmet, Hitler – egy film Németországról 1978-ban félig-meddig meggyőződés nélkül tüntették ki a Peter Kernnek odaítélt legjobb alakítás díjával. Sok vita dúlt e provokáló, agyonzsúfolt és a kommentár miatt olykor egyenesen elviselhetetlen film körül, és e vitákat gyakran maga Syberberg idézte föl. Mindenesetre gondolkodásra késztető, esztétikájával megnyerő alkotás, amit nem lehet egyszerűen, egy tollvonással elintézni; és a film világkarrierjének sincs még vége.

 

 

„Realisták” és „irodalmárok”

 

Azok között a rendezők között, akik a hetvenes évek végén jelentkeztek először filmjeikkel, vagy akiknek alkotásait ekkor tüntették ki először, egyszerűsítve két csoportot különböztethetünk meg: a realistákét és az irodalmárokét. Az „irodalmárok” csoportja lényegesen nagyobb, mint a „realistáké”; ez talán összefügg a Nyugatnémet Filmdíj zsűrijével is, hiszen ezek az alkotások több díjat kaptak, de meglehet, azon is múlt, hogy a bonyolult támogatási rendszerben a bizottságok és testületek előnyben részesítik az olyan filmvállalkozásokat, amelyek irodalmi anyaghoz nyúlnak. Helma Sanders-Brahms annyiban tartozik az „irodalmárokhoz”, hogy filmjeiben gyakran dolgoz fel történelmi témákat és támaszkodik irodalmi művekre (filmjei ugyanakkor olyannyira különböző irányzatokat képviselnek, hogy aligha vehetők egy kalap alá.) A strand a kövezet alatt van (a legjobb alakítás két díja, 1975) után Helma Sanders-Brahmsot 1977-ben a Heinrich von Kleist alakjáról készített Heinrich című filmjéért az Arany Tállal tüntették ki. Ezt a filmet kétségtelenül túlértékelték, mert pátosza és keresett eredetisége miatt gyakran az önkéntelen komikum határát súrolja. Hibáztatható a történeti anyag rendkívül szubjektív kezeléséért is.

Film és irodalom eggyéolvadásának (és nem irodalmi mű megfilmesítésének) sikeres példája Peter Handke A balkezes asszony című filmje. 1978-ban a vágót, Peter Przygoddát tüntették ki (miért nem Handkét, akinek rendezése és forgatókönyve teljesen meghatározta a filmet?). A balkezes asszony olyan szigorú, különös és rendkívül személyes mű, hogy nézői két csoportra oszlanak: ellenségei, vagy feltétel nélkül hisznek a filmben. Ezt az alkotást a cannes-i filmfesztiválon is bemutatták, és Franciaországban is nagy visszhangra talált.

A realista irányzatot a Német Szövetségi Köztársaság filmművészetében a hetvenes évek elején Christian Ziewer filmjei képviselték (illetve ennek az irányzatnak e filmek adtak újabb lökést). Mindazonáltal Ziewer filmjei egy díjat sem kaptak (talán mert nem volt bennük semmi szenzáció, nem voltak elég látványosak), csak a nyugat-berlini „realista iskolához” tartozó Max Willutzki dokumentumfilmjét, A hosszú jajgatást tüntették ki 1974-ben (a „cselekmény nélküli filmek” kategóriájában). 1977-ben Erwin Keusch két díjat kapott A pék kenyere című filmjéért, mely nem tagadhatja le, hogy a „Nyugat-berlini Iskola” jegyeit viseli magán, bár ugyanakkor tovább is fejleszti ezt az iskolát. Margarethe von Trotta első játékfilmje, a Christa Klages második ébredése (1978-ban két díjat kapott) szintén mérföldkövet jelentett a realista irányzaton belül – két dramaturgiai vonal érdekfeszítő párhuzamba állításával, kiváló szereplőivel, pontos (de nem aprólékos) miliőrajzával, személyes-önéletrajzi elemeivel és szigorú, következetes cselekményvezetésével.

Végül szintén a „realista” irányzathoz tartozik az a két film is, melyek arra engednek következtetni, hogy rendezőik tovább fognak fejlődni: Adolf Winkelmann Úton levők és Josef Rödel Albert miért? című filmjeire gondolunk. Mindkét filmet 1979-ben tüntették ki. Winkelmann (aki 1969 után részt vett a rövid életű, úgynevezett „Másik mozi” mozgalomban) az Úton levők című filmjében egy csoport munkanélküli fiatalt mutat be, akik egy teherautóval kóborolnak, és hőseivel pontos megfigyeléseken alapuló párbeszédeket mondat, és beszédmodorukat pontosan követi. Az Albert miért? egy bajor falu szociográfiája, a középpontban egy fiatalember tragikus figurája áll, akit mindenki eltaszít magától és félkegyelműnek tart.

Eltekintve attól, hogy egyes díjak odaítélésével nem mindig értettünk egyet: a Nyugatnémet Filmdíjban részesültek listája tükrözi a nyugatnémet film fejlődését, hullámhegyeit és hullámvölgyeit. Nem mindig ismerték fel időben a „jövőbe mutató” fejlődési vonalakat (például a dokumentumfilm és a kísérletező film esetében). Mégsem lehet a díjak odaítélőinek szemére vetni, hogy alapjában véve elfogultak. A nyugatnémet filmművészet új irányzatait 1966-tól kezdődően mindig is figyelemmel kísérték. De a Nyugatnémet Filmdíj nemcsak a fejlődés irányait mutatja, hanem eljövendő produkciók fontos ösztönzője is. E díjak kultúrpolitikai jelentőségét csak a filmművészet támogatásának egész rendszerén belül lehet megítélni, mert a Nyugatnémet Filmdíj csak egy a támogatás eszközei közül (bár talán a legismertebb); a forgatókönyvek kitüntetése vagy más díjak a Nyugatnémet Filmdíj kulturális politikáját gyakran módosították vagy kiegészítették.

 

Zalán Péter fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 38-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7427