KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
   2018/november
HOLLYWOOD CENZORAI
• Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség Óhollywood – Budapest
• Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó Preston Sturges és a Hays-kódex
• Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner Dorothy Arzner
• Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza Csillag születik
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész
• Szalkai Réka: Egy nehéz nap Beszélgetés Szilágyi Zsófiával
• Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer Egy nap
• Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal
• Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” Beszélgetés Milorad Krstić-csel
• Benke Attila: Festményrablós terápia Ruben Brandt, a gyűjtő
• Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
EURÓPAI RÉMMESÉK
• Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői Alex van Warmerdam enigmái
• Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely Neil Gaiman: Sandman
• Varró Attila: Haláltáncok Luca Guadagnino: Suspiria
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérletből intézmény Miskolc – CineFest
ÚJ RAJ
• Soós Tamás Dénes: A határátlépő ZiadDoueiri
KRITIKA
• Huber Zoltán: A betöltendő űr Az első ember
• Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről Donyeci történetek
• Kovács Patrik: Mint űzött vad A szent és a farkas
• Teszár Dávid: Gangnam ballada Gyújtogatók
• Kolozsi László: Ledarált Paradicsom Paraziták a paradicsomban
MOZI
• Fekete Tamás: A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt
• Lichter Péter: Bohém rapszódia
• Vajda Judit: A Meztelen Juliet
• Kránicz Bence: A végzet órája
• Kovács Kata: Legénybúcsú Bt.
• Huber Zoltán: Venom
• Benke Attila: 22 mérföld
• Kovács Patrik: Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Pethő Réka: A bűnös
• Roboz Gábor: Gyémánthajsza
• Baski Sándor: Halloween
• Varró Attila: Látlak
DVD
• Kránicz Bence: Egy magányos tinédzser
• Benke Attila: A hitehagyott
• Géczi Zoltán: Betörés
• Pápai Zsolt: Fedőneve: Donnie Brasco
• Kovács Patrik: A gyilkosság filozófiája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eszmecsere

Nyafogás vagy társadalomkritika?

Hankiss Elemér

 

Igazuk van-e az előttem szólóknak (Faragó Vilmos, Filmvilág, 1981/6.;Almási Miklós, 81/7.; Palotai János, 81/8.) akkor, amikor a mai magyar filmeket, s közöttük a kipécézett értelmiségi filmeket többek között az unalmasság eredendő bűnében marasztalják el? Azt hiszem, igazuk is van, meg nem is.

A magyar közönség valóban nem lelkesedik értük, s a mozikban, ha vetítik őket, csakugyan nem viharzanak különösebben nagy szenvedélyek és izgalmak. De úgy hírlik, másfelől, hogy külföldön, főleg Nyugat-Európában, éppen ellenkező a helyzet. Ha nem is boulevard-szenzációk e filmek, de nagy fesztiválsikerük és sajtóvisszhangjuk van, és – elsősorban értelmiségi körökben – bemutatásuk eseménynek számít Rómától Stockholmig és Párizstól az amerikai egyetemek filmklubjaiig. Miért hozza vajon lázba az embereket ott az, ami minket inkább csak: untat?

A legkézenfekvőbb és legfelületesebb válasz az volna, hogy ami nekünk megszokott és mindennapi, az nekik ott új, szokatlan, egzotikus. Most, az utóbbi 10–15 évben kezdenek ráocsúdni arra, hogy Európa nem az Oderánál és a Lajtánál ér véget, és bizalmatlansággal kevert kíváncsisággal figyelik azt, ami itt történik, ezeken a történetileg ridegebb tájakon, rá-rácsodálkozva arra, hogy itt is emberek, sőt, hellyel-közzel civilizált, európai emberek élnek.

Meglepheti és lebilincselheti őket a magyar filmek őszintesége is. A szókimondásnak, a bajok feltárásának sok területen erősebbek a korlátai nálunk, mint a gazdagabb nyugat-európai és észak-amerikai országokban. De a magyar filmek összességükben sokszorta társadalomkritikusabbak, mint az amerikai, az angol, a francia, az olasz vagy mondjuk az indiai filmek. Ez gyengeségük és egyben erősségük forrása is. Gyengeségüké, mert a kellemesség, az öröm, a kaland, a szép érzelmek filmjeire világszerte jóval nagyobb a közönségigény, mint a társadalomkritika keserű és savanyú, harcos és bágyadt változataira. De erősségüké is, mert van valami tiszteletet parancsoló elhivatottság vagy akár szent téboly abban, hogy egy kis ország csaknem teljes filmtermését annak szenteli, hogy szembenézzen önmagával, megértse önmagát, gyötörje önmagát történelmének és jelenének kudarcaival s fél-sikereivel. A számvetésnek, a tudni és érteni akarásnak ez az erkölcsi szenvedélye kívülről, azok számára, akik nem élik át fájdalmát és nyomorúságát, mindez lenyűgöző, érdekes és tanulságos látvány lehet.

De lehet egy ennél mélyebben fekvő, vagy legalábbis számunkra fontosabb oka is a magyar filmek felé forduló külhoni érdeklődésnek. Annak a sajátos szerepnek szólhat ez a figyelem, amelyet Magyarország Kelet-Európában játszik. Annak a manapság sokat emlegetett „magyar modellnek”, amit világszerte hitetlenkedve és némi akaratlan csodálattal figyelnek. Mindenkit érdekel, mindenki tud vagy tudni vél róla: kivéve minket. Talán mert mi belülről és közelebbről látjuk; ismerjük a hevenyészett aládúcolásokat, a belső repedéseket; tudjuk, hogy milyen nagy árat kellett és kell fizetnünk érte; szenvedjük a nap mint nap elmulasztott lehetőségeket. S mert attól való – indokolt, indokolatlan? – félelmünkben, hogy addig működik ez a modell, amíg nem beszélünk róla, meg sem fogalmazzuk igazán, nem is tudjuk pontosan, hogy miben áll, miben kellene állnia, el is felejtjük, hogy egyáltalában létezik.

Hibásak ebben, a maguk módján, az említett filmek is. Igaza van Faragó Vilmosnak abban, hogy csak a felszínt tükrözik, csak zsáner- és hangulatképeket festenek a világfájdalmas magyar értelmiségről; meg sem kísérlik föltárni az okokat és összefüggéseket, a tényleges korlátokat és lehetőségeket. Szemben a divatos dokumentum-játékfilmekkel, amelyek legalább pontos és viszonylag extenzív tényfeltárásra törekszenek (bár az igazi okokat és összefüggéseket ezek sem feszegetik, legfeljebb célozgatnak rájuk), az említett értelmiségi filmek – programszerűen vagy egyszerűen csak gondolati restségből – impresszionisztikusak, az értelmiségi lét élménytöredékeiből szeszélyesen, ötletszerűen válogatnak. A külföldi nézők előtt ezekben az élménytöredékekben is föl-fölcsillan-hatnak a „magyar modell” holmi visszfényei, nekünk azonban nem segítenek önmagunk megértésében, életünk tényleges meghatározó erőinek és lehetőségeinek felismerésében.

Pedig nagyon is szükségünk volna e segítségre. Mert a jelenleg széles körökben eluralkodott világfájdalommal, búsmagyarkodással semmire sem megyünk. Es azzal sem, ha a filmekben viszontlátjuk önmagunk savanyú képét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs bőven okunk a keserűségre; hanem azt, hogy nem megyünk semmire a kesergéssel. Ritkán volt olyan nagy jelentősége annak, mint most, hogy pontosan felmérjük helyzetünket, lehetőségeinket, teendőinket; ritkán volt ilyen nehéz fenntartani a morális tisztesség és a politikai józanság kényes egyensúlyát; szerencsére ritkán vannak a történelemben olyan helyzetek, amikor oly nagy mértékben függ egy nép sorsa, jövője attól, hogy egy-egy nehéz kérdésben egyenként és együttesen hogyan döntenek; ritkán múlik egy társadalmon ilyen mértékben, hogy súlyos válságba sodródik-e, vagy képes – a nehéz körülmények ellenére is – egy reformkor erőit mozgásba hozni. Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni azt, hogy az 1820-as, 30-as évek fordulóján, az akkori reformkor indulásakor semmivel sem voltak kedvezőbbek a külső és belső körülmények. És akkor is meg kellett küzdeniük az Európa-szerte divatos spleennel. Akárcsak most, 1981 nyarán, nekünk a tehetetlenkedő világfájdalommal. Annak idején az írók és művészek nagy szerepet játszottak a társadalom mozgósításában; ma, legalább is az elemzett filmek, ahogy mondani szokás, inkább csak hervasztanak.

Nem a lelkendező és bamba derűlátást, s különösen nem a „végül is minden rendben van nálunk” álságos hangulatát kérem számon e filmeken. Épp ellenkezőleg. Ama hajdani reformkor komor látomásokkal és keserű számvetésekkel kezdődött, és a nemzet s a hatalom ostorozásával, új és új eszmék felvetésével, tervek megfogalmazásával és következetes, célratörő cselekvéssel folytatódott. De hol vannak a szóbanforgó filmekben e keserű vagy bármiféle látomások, a ráébredések, hol a számvetések, az ostorcsattogások, hol a cselekvésre ösztönző gondolatok, szenvedélyek, útkeresések? Nyafognak ezek a filmek, most, amikor – ügy érzem – nincs már időnk a nyafogásra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7333