KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2018/május
'68 LÁZADÓI
• Vágvölgyi B. András: Rebellis tekintet Cinéma ‘68
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 2. rész
• Ádám Péter: Godard, a rettenetes
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múlt-fogyatkozás Kádár-kori álmok
• Csákvári Géza: Szemben a gonoszsággal Beszélgetés Bogdán Árpáddal
• Bokor Ágnes: Modernkori rabszolgaság Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett-tel
• Kolozsi László: Magyar forgatókönyvírók I. Nem sablonos válaszok
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Az apai árnyék kiradírozása Sebastián Lelio
JÁTÉKSZENVEDÉLY
• Borbíró András: Kockamesék Társasjátéktól a filmig
• Sepsi László: A programozó neve Ready Player One
• Herpai Gergely: Dávid Góliátban Mecha játékok és filmek
FILMTÖRTÉNET
• Gervai András: Könyvek a Mesterről Fellini – négyszer
FESZTIVÁL
• Szalkai Réka: Veszedelmes mobilok Rotterdam
• Buglya Zsófia: Látásjavító gyakorlatok Graz – Diagonale
KRITIKA
• Margitházi Beja: Szemüveg nélkül Arcélek, útszélek
• Soós Tamás Dénes: Nincs újjászületés Genezis
• Tóth Péter Pál: Sós kútba tesznek Kifutás
• Baski Sándor: A sztratoszférába és tovább Lajkó – Cigány az űrben
• Gelencsér Gábor: A tizenharmadik apostol Mária Magdolna
MOZI
• Zalán Márk: Veszett vidék
• Benke Attila: Téli fivérek
DVD
• Pápai Zsolt: Megmaradt Alice-nek
• Kránicz Bence: Marston professzor és a két Wonder Woman
• Kovács Patrik: Marshall – Állj ki az igazságért!
• Benke Attila: Gyilkolj vagy meghalsz
• Géczi Zoltán: Az idegen
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Történelmi kultuszfilmek

Hajrá, oroszok!

Szilágyi Ákos

Történelmi filmek – a történelem vége után.

 

Miért nem születtek nagy történelmi filmek Oroszországban a rendszerváltás évtizedében? Könnyű lenne erre azt felelni: azért, mert a nagy pénz máshova ment, nem a filmgyártásba. Például külföldi bankszámlákra, csinovnyikok zsebébe, ingatlanokba vándorolt vagy a média-üzletbe, melynek – a globális tömegkultúrát a filmpiacon is uraló amerikai produkciók kivételével – a mozifilm mind üzleti, mind politikai értelemben egyre kevésbé kifizetődő műfaja. Kétségtelen, hogy a nagy történelmi filmekhez hiányzott a nagy pénz. A kidobható pénz és a befektethető is. De kinek hiányzott Oroszországban a nagy történelmi film? Éppen az a bökkenő, hogy senkinek: se népnek, se hatalomnak.

A nagy pénz természetesen Magyarországon, Ukrajnában vagy Lengyelországban is hiányzott, mégis összegyűlt annyi, amennyi A Hídemberre, a Bánk Bánra, Ima Mazepáért-ra, a Tűzzel-vassal-ra kellett, mert megszületett a szándék és megacélozódott az akarat: az állam nem sajnálhatja a pénzt a legdrágábbra, az állam propagandájára. (Tegyük hozzá: Lengyelországban – dicséretére legyen mondva – az állami támogatással életben tartott nemzeti filmgyártás – Magyarországtól és Ukrajnától eltérően – nem rokkant bele a történelmi monstre-produkciókba, mivel a forrásokat jórészt külföldi producerek biztosították, ami persze a lengyel filmek piaci fölényében is kifejeződött. Míg a lengyel filmgyártás – magas professzionális színvonalon – a versenypiacra készítette a történelem nemzeti mítoszait feldolgozó látványos kommersz filmeket, addig Magyarországon vagy Ukrajnában az állam által fenntartott és felügyelt adminisztratív piacra vagy egyenesen a választási kampánypiacra készültek a nagy történelmi filmek.)

Oroszországban a nemzeti tudatmentés-tudattörlés tömegkulturális mozimítoszai nemcsak azért nem születtek meg, mert – mint mondottuk – máshova ment a nagy pénz, vagy mert az állam annyira legyöngült, hogy még az esztétikai legitimáció képeinek és szlogenjeinek legyártására sem volt ereje. Ez különben sem igaz, hiszen a hatalmi harcban (többek között a polgárháborúként mediatizált választási kampányokban) a tömegmédiumok felhasználása terén az oligarchikus orosz elit találékonyabb, gátlástalanabb, bőkezűbb és eredményesebb volt, mint a nyugati nézői demokráciák elitjei bárhol Európában. Persze, az a nagy pénz, amit az oligarchák a médiakampányba beruháztak, utóbb busásan megtérült: a nagy pénzből – a hatalom hálája folytán – még nagyobb pénz lett, méghozzá a legkisebb kockázat nélkül. Ezzel szemben, mint tudjuk, az állam által finanszírozott történelmi mozifilmek inkább viszik a pénzt, semmint hozzák. Márpedig nem azért szállta meg az államot Oroszországban az oligarchia, hogy a drága költségvetési pénzt hülyeségekre költsék, hanem azért, hogy saját zsebébe tömje.

A történelem tömegkulturális nemzeti mítoszfilmjei ugyanazért maradtak el Oroszországban, amiért elmaradt a történelmi végkifejlés kataklizmája maga: nem volt polgárháború, forradalom, ellenforradalom, bonapartista diktatúra, intervenció. A rendszerváltozás nem a jövőbe és nem a múltba mutatott, nem volt káprázatos jövőképe, és nem akarta visszaállítani a múltat. Oroszországban ez egyszer elmaradt az előadás: a történelem nem került színre. „Normális ország akarunk lenni! Olyanok akarunk lenni végre, mint mások: normális gazdaság, normális állam, normális demokrácia.” A „normalitás” normája lett a „történelem utáni”, ideológiátlan orosz társadalom számára az egyetlen norma; ezt a normát nem a költői múlt, a ragyogó jövő és a káprázatos másság, hanem az unalmas jelen – a jelenben mellettük létező Nyugat – testesítette meg. Elég a történelemből! Nagy emberek, történelmi személyiségek, nemzetmentők – kíméljenek!

A történelem valóban abnormális hely: lakhatatlan és élhetetlen. A történelem nagyszabású és ünnepi, el sem fér a kisszerű hétköznapok világában, költői tombolásával szétzúzza a polgári élet unalmas, ámde biztonságos prózáját. Ha valamiből, ebből a történelemből kijutott az oroszoknak. Úgyhogy köszönik szépen, egyelőre nem kérnek belőle. Szeretnének végre olyan kisszerűen, szürkén, unalmasan élni, mint a hollandok vagy az amerikaiak. Akár sikerül megszabadulniuk a történelemtől, akár visszaesnek a történelembe, egyelőre látni sem bírják, látni sem akarják. Minden jöhet, csak történelemi személyiségek, világhódító hősök, titánok, vezérek nem. (Jellemző, hogy a kaotikus állapotoknak és drámai hanyatlásnak véget vető új elnököt, Vlagyimir Putyint sem a nemzetmentő vezér, a nagy ember, a világtörténelmi személyiség tömegkulturális szerepében sztárolják píárosai, hanem a „normális ember”, az „átlagos orosz ember”, az „állam robotosa” pragmatikus, hangsúlyozottan prózai, olykor egyenesen szürke és szerény szerepében. Paradox módon ebben jut kifejezésre karizmája, és ennek köszönheti rendkívüli népszerűségét is.)

Miféle szerepük is lehetne egy pragmatizmusra ítélt államban a Nagy Ember, a Nagy Hazafi („Velikij grazsdanyin”), a Legnagyobb Orosz titáni alakját mitizáló állami kultuszfilmeknek? Már a mozifilm politikai felhasználhatósága, direkt ideologikus funkciója is nagymértékben kérdéses, hiszen az utóbbi évtizedben egészen más képfajták és képműfajok uralják a látványvilágot. Az államból is média-látványosságot kell csinálni ahhoz, hogy látva lássák, akiktől hatalma ered: a nézői-választói tömegek. A tömegkultúra színpadán a történelem csak látványosságként, kulisszaként, kellékként, jelmezként, szerepként jelenhet meg, amely előtt vagy amelybe beöltözve a sztár fellép. A sztárolt politikus habituálisan – a modor, a gesztusok, a hanghordozás szintjén – ténylegesen is beöltözhet különféle történelmi szerepekbe és jelmezekbe, de színészek által alakított történelmi alakok nem léphetnek mellé vagy a helyére.

Mindennek csak látszólag mond ellent Nyikita Mihalkov nagysikerű áltörténelmi giccsfilmje, A szibériai borbély, amely az amerikanizált tömegkultúra műfaji filmjeinek hatáseszközeivel vitte világpiacra az orosz nemzet esztétikai mítoszát. A szibériai borbély egyszerre volt a Jelcin-rendszer hattyúdala és az új nemzetállami kurzus előhírnöke. Színes történelmi szőttese eltakarta a tíz éven át tartó vereségállapotot, a sivár jelent, egyszersmind pedig esztétikailag próbált életet lehelni a régi sémákba, felrázni az orosz társadalmat, de legalábbis az új orosz középosztályt: „Hajrá, oroszok!” Csakhogy Putyin nemzetállami fordulata szinte egyáltalán nem jelent meg a művészetben, még a tömegkultúrában sem. A Putyin által hatalomba emelt új „állami nemesség” (Pierre Bourdieu) víziója Oroszországról nem esztétikai, hanem gyakorlatias. Nem „Bizánc Amerikájaként” (Nyikita Mihalkov) képzelik el Oroszországot, hanem inkább Kelet-Európa Németországaként. A kulturális örökség – a nemzetállami fordulatnak és az állam visszaerősödésének köszönhetően – sokkal nagyobb állami támogatást élvez, mint korábban, de az államnak nincs hivatalos ideológiája, állami szentekkel, kisajátított nemzeti és vallási ünnepekkel, ahogy maga a történeti múlt és a kulturális hagyomány sincs megosztva. (Ukrajnában éppen megfordítva: más sincsen nemzetmítoszon, tömegkulturális nemzet-kuliszán és nemzetmentő államművészeten kívül. Ezért készülhetett el rohammunkában a nagy történelmi panorámafilm, az Ima Mazepáért, Jurij Iljenko rendezésében, amely kis híján elvitte az egész filmtámogatásra szánt ukrán állami büdzsét.)

A szibériai borbély természetesen nem A Hídember. A döntő különbség, hogy míg az előbbi – így vagy úgy – az amerikanizált tömegkultúra nyelvén artikulálja semmitmondó, ám esztétikailag megindító üzenetét, addig A Hídember – minden tömegkultúrának tett engedménye ellenére – kitart az állami megrendelésre készült, ám értelmiségi módon moralizáló kelet-európai művészfilm (a „nemzeti film”) kiüresedett nyelve mellett, hogy ezen a nyelven is hírül adja a modern nemzet-eszme totális kiüresedését: „Éljen a haza!” Ez üzeni ugyanis a Széchenyi-film. Se többet, se kevesebbet. Ahogy Mihalkov cár-filmje meg azt üzente: „Éljen a cár!” Ez a kényszerű ideológiai minimalizmus köti össze Bereményi és Mihalkov filmjét, esztétikai maximalizmusuk azonban élesen szétválasztja őket.

Mihalkov végigmegy a kommersz tömegkultúra útján: az ideologikusan moralizáló nemzeti történelemképet színes látványosságba és szentimentális giccsbe fordítja át. Bereményi műfajilag és esztétikailag megáll félúton: részben, mert teheti (nem a versenypiacra, hanem az adminisztratív piacra készítette filmjét); részben, mert – kitartva a történelem régi modern és egyben kelet-európai szemlélete mellett – témájához méltatlannak érzi a kommerszfilm hatásvadász, szórakoztató eszközeit. A Hídember megmarad az ideologikus történelmi propagandafilm kiüresedett sémáinak és a kommersz látványosságfilmnek, az iskolai történelemtanításban is jól felhasználható didaktikai eszközfilmnek és a moralizáló nemzeti művészfilmnek a határán: se ide, se oda. A Hídember maga a filmtestet öltött skizofrénia, a meg nem alkuvás és a megalkuvás (pénzzel, hatalommal, tömegkultúrával) – megalkuvást nem ismerő esztétikai és morális egyessége.

Mihalkov számára ez a dilemma – filmjéből és nyilatkozataiból is kivehetően – föl sem merül: a meg nem alkuvók az ő számára egy maréknyi szánalmas idióta, akik hősnek és értelmiséginek képzelik magukat, így próbálván heroizálni saját tehetségtelenségüket és sikertelenségüket (nem kellenek sem az államnak, sem a piacnak). Mihalkov eszménye maga Mihalkov. Mindig is az volt, csak most a profi szerepében: profi filmes, profi vállalkozó, profi cár, profi orosz. Csak profik vannak és senkik. A filmrendező vagy profi, vagy húzzon el a piacról. S valóban: nem művészi tehetség és fantázia, hanem csak profizmus kell ahhoz, hogy a pénz a piacon művészet képében találkozzon a néppel (és alkalmasint az állammal is, ami tiszta haszon, de a profi számára nem létkérdés). Nos, ha úgy tetszik, A Hídember rendezője, Bereményi Géza – a film professzionálisan elismerésre méltó teljesítménye ellenére – nem profi, s ez egyszerre a legjobb és a legrosszabb is, amit filmjéről el lehet mondani.

A Mihalkov-film nevezetes reklámszlogenje – „Ő orosz, és ez mindent megmagyaráz” – minden további nélkül átvihető A Hídemberre: „Ő a legnagyobb magyar, és ez sok mindent megmagyaráz.” Miért? Azért, mert orosznak lenni valahogy olyan szép. Akárcsak hídembernek vagy legnagyobb magyarnak lenni. A szépség a modern nemzetideológiák utólagos tömegkulturális esztétizálásának felel meg. Moralizálás és ideologizálás helyett esztétizálás. Az államélet minden nyilvánosan látható eleme esztétizálódik, hogy permanens izgalomban tartsa a nézői demokrácia tömegeit. Az állam a piacról él, a piac az államból.

„Éljen a cár!” Mikor? Hol? Miért? Lényegtelen. Azért éljen, mert a cár szép és az is szép, ahogy éltetik. Ahogy egyetlen torokból tör égbe a hadapródok hurrája. „Éljen a haza! Hajrá, Magyarország!” – ez is szép, bár olaszul van. De hát operában az olaszok verhetetlenek. Sebaj! Hajrá, Magyarország! Hajrá, Hídember! Már Dosztojevszkij is megmondotta, hogy a szépség fogja megmenteni a világot.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2568