KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
   2017/február
A SCI-FI HATÁRAI
• Schubert Gusztáv: Robo Sapiens Mesterséges Intelligencia – fények és árnyak
• Sepsi László: Szerelem világvége idején Sci-fi, románc, melodráma
• Benke Attila: Tudósítások az új rossz jövőről Filmanatómia: A sci-fi
• Baski Sándor: Szilaj gyönyörök Westworld
• Beregi Tamás: Gigabyte-ok diszkrét bája Videójátékok filmvásznon
JIM JARMUSCH
• Jankovics Márton: Titkos vérvonal Jim Jarmusch és a műfaji film
• Varró Attila: Talált versek Paterson
LATIN-AMERIKAI PORTRÉK
• Lichter Péter: Lebegés a fény hátán Emmanuel Lubezki
• Árva Márton: Emberek, akik ott voltak Új raj: Pablo Larraín
• Soós Tamás Dénes: Jackie
ÚJ RAJ
• Gelencsér Gábor: Oh, kárhozat! Kirill Szerebrennyikov
FILMMÚZEUM
• Harmat György: Bergman színre lép A nulladik opus
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Hitelesség terén nem lehet belekötni” Beszélgetés Rózsa Jánossal
• Tóth Klára: Egy színésznő regénye Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Sorsformáló rendezők Amszterdam
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: A ló túlsó oldala BoJack Horseman
• Roboz Gábor: Rejtélyek újabb szigete The Kettering Incident
KÖNYV
• Kelecsényi László: Életünk legszebb évei Zalán Vince: Film van, babám!
• Nagy V. Gergő: A menekülő test Lichter Péter: A láthatatlan birodalom
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Éjjel élnek Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye
• Varró Attila: A sztárok bűnei Ben Affleck: Az éjszaka törvénye
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Jó itt Az állampolgár
• Benke Attila: Idegen a Vadkeleten Kojot
• Forgács Nóra Kinga: A száműzött művészet Stefan Zweig: Búcsú Európától
• Teszár Dávid: Szekuláris megváltás Ártatlanok
FILM + ZENE
• Huber Zoltán: Kibeszélni a kibeszélhetetlent Andrew Dominik – Nick Cave: One More Time with Feeling
MOZI
• Kovács Gellért: Az alapító
• Kolozsi László: Aranjuezi szép napok
• Kovács Kata: Madeleine
• Tüske Zsuzsanna: Váratlan szépség
• Barkóczi Janka: Loving
• Huber Zoltán: A számolás joga
• Alföldi Nóra: Jézus, mobil, fejvadászok
• Vajda Judit: Másodállás
• Baski Sándor: Üdvözöljük Norvégiában!
• Kránicz Bence: A Nagy Fal
• Sándor Anna: Énekelj!
• Sepsi László: Széttörve
• Benke Attila: Vakfolt
• Varró Attila: Pattaya
DVD
• Soós Tamás Dénes: A látogatás
• Benke Attila: David Lean-klasszikusok
• Soós Tamás Dénes: Morgan
• Pápai Zsolt: A stanfordi börtönkísérlet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A rét

Werther a kórházban

Barna Imre

 

Egyszerű kis történet. Giovanni, a fiatal jogász ingatlaneladási ügyben vidékre utazik. Beleszeret egy lányba, akinek már van valakije. Giovanni félreáll. Megmarja egy veszett kutya, s ő hagyja, hogy a méreg felszívódjék. Útban a városi kórház felé, a helikopteren, apja karjai közt meghal.

Vagy mégsem ilyen egyszerű ez? Lássuk csak. Markolni mindenesetre sokat markoltak a Taviani testvérek.

Egyént és társadalmi-történelmi sorsot fürkésző útjuk fontos állomása A rét. Eddigi munkáik az önmegvalósítás közösségi módozatairól, pontosabban azok lehetetlenné válásáról szóltak (Allonsanfan); legnagyobb sikerük, az Apámuram pedig egy sikeres magánlázadásról, egy megvalósult utópiáról. A rétminden látszólagos elvontsága ellenére – nem lóg ki a sorból. Csakhogy múlik az idő: itt az apák nemzedéke már nem az intézményeké, hanem éppen a lehetségesnek hitt lázadásé, a fiúké pedig az illúzióvesztésé, a kilátástalanságé. Épp Giovanni apja az, aki fiát újabb és újabb lázadásokra ösztökéli: először a szülői ház, majd hivatása, a jogászi pálya, végül pedig a halál ellen. A film végére is az ő görcsbe fúló szavai tesznek (hármas) pontot. „Fellázadok. Fellázadok” – ismételgeti, immár végérvényesen a fia helyett, mert a fia mégiscsak meghalt.

Mindhárom főszereplő pályája már az induláskor zsákutcába torkollik. Giovanni bíró, de nem szereti a munkáját; filmrendező talán szívesen lett volna, de sem az apja pénzén, sem törtetéssel nem hajlandó a bizonytalan cél közelébe férkőzni. A lány, Eugenia, antropológia szakos diplomát szerzett, de adóhivatalnokként dolgozik, és szabad idejében gyerekszínházat vezet. (Utóbb a színházasdinak is véget vetnek a kisváros hatóságai.) A harmadik figura, Enzo, agrármérnök létére kommunát szervezne a megműveletlen községi földeken, majd amikor kísérletét meghiúsítják a helybeliek, áruházi eladóként kénytelen keresni a kenyerét. Lövöldözésbe keveredvén egy tüntetés során, a szó szoros értelmében tarthatatlanná válik a helyzete: Eugeniával Algériába emigrálnak. Giovanni elhatározza, hogy meghal.

Az illúziókkal való keserű leszámolás tehát háromszoros. Tavianiék sem a világ, sem az egyén mozgalmár-megváltásában nem hisznek többé; és Giovanni öngyilkos döntésével arra utalnak, hogy a magánboldogságnak sem adnak esélyt.

De A rét éppenséggel az „általános emberi” felől is megközelíthető. Hiszen ha nem veendők is túlságosan komolyan az efféle munka közbeni nyilatkozatok, maga a Taviani testvérpár jelentette ki még a film forgatásakor: „egy történetet mondunk el, egész egyszerűen egy történetet”. Ez a történet ráadásul át meg át van szőve a történet idejét időtlenséggé tágító, közvetett és közvetlen idézetekkel.

Giovanni sorsa nem véletlenül hasonlít sokban Wertherére, vagy még inkább Werther olasz „változatának”, Foscolo Jacopo Ortisának a sorsára, nem véletlenül ír ő is érzelmes leveleket egy közelebbről meg nem határozott barátnak. Az Eugenia-féle utcaszínház Grimm-mesét ad elő, A hammelni patkányfogót; ebből a meséből bontakozik ki aztán a film kulcsjelenete, Eugenia álma a furulyájának szavára tébolyult táncot lejtő polgárokról és az idilli erdőbe vonuló gyerekekről. Az, hogy valaki esetleg a ‘68-as idők allegóriájaként fogja föl ezt az etűdöt, mit sem változtat a mese időtlen meseszerűségén. A két férfit szerető Eugeniáról és az egymással furcsán rokonszenvező két férfiről bízvást eszébe juthat a művelt nézőnek Goethe Vonzások és választásokja éppúgy, mint a Jules és Jim; a főhős furcsa haláláról Turgenyev Apák és fiúkjának Bazarovja vagy a haldokló fiával – igaz, nem lovon, hanem helikopteren – száguldó s a halállal lázongva viaskodó apáról ugyancsak Goethe Rémkirálya. Filmes-példaképük, Rossellini előtt egyenesen egy hosszú idézettel hódoltak Tavianiék: a Németország, nulla év megrázó jelenetével. Eugenia döbbenetében osztozva nézzük végig, ahogyan a film gyerekfőszereplője a mélybe veti magát a rommá lőtt Berlin egyik megvakult ablakából.

Rosselliniről úgy hírlik, hogy annak idején, közvetlenül a háború után, azzal az elhatározással utazott Németországba, hogy jól kinyitja a szemét, és bebizonyítja: igenis terem élet és boldogság akkor is, ha a pusztulás képe a háttér. Abból, amit látott, az eredmény tanúsága szerint még egy afféle csakazértis-optimizmusra sem futotta.

A rét „általános emberi” vonatkozásaira függesztve a tekintetünket mármost itt rámutathatunk, hogy a Taviani fivérek pesszimizmusa még egyetemesebb tehát, mint példaképüké volt annak idején: hiszen a háttér ezúttal nem a látványosan vigasztalan, lerombolt Berlin, hanem San Gimignano, e „középkori Manhattan”, maradandóságot hirdető, hihetetlen tornyaival. Sőt: az élő, eleven természet, a Rét.

A rét, mely boldog, aranyos, zöld-piros-sárga nyüzsgés volt, zene és örömöt ígérő készülődés, beteg tenyészetté – mint Giovanni mondja –, „kórházzá” lesz a történet végére, ahol méhek szipolyozzák a virágokat, ahol a napfény fonnyaszt is, nemcsak érlel, ahol nyüzsgő hangyasereg rágja, korhasztja a fa törzsét, és ahol nem pompás vadászzsákmány többé a veszett róka, hanem maga az ólálkodó halál.

Vigasztalónak csak az apa reménytelenség ellen lázadó szavai maradnak. Meg az álom: a mesés, erdei tisztáson lomb se susog, csak nagy-nagy zene szól, hófehér, szárnyas paripával szántja valaki ezt a boldog földet, s a három szerelmes meghitt együttese békésen heverészik a friss, zöld füvön...

Természetes, hogy egy műalkotásnak, egy filmnek többféle vetülete van. Van sztorija, van napi, és van általános mondanivalója. Eszünkbe juttat ezt-azt, történelmet, politikát, más művek más szereplőit, világirodalmat, meséket.

Egy csak a bökkenő: a fentebb előadott változatok mintha nem ugyanazt a filmet foglalnák össze. Kínálja, persze, mindezen interpretációkat A rét, ám főként csak az alkotók szándéka szerint, mely kikövetkeztethető ugyan – íme, e sorok írója is ezt próbálja tenni –, de hát ez mégsem egészen ugyanaz, mint amikor maga a mesterétől függetlenült Mű sugallja, hogy mi mindent véljünk felőle.

Mert próbáljuk meg még egyszer úgy végiggondolni ezt a filmet, hogy nem okoskodunk; úgy, hogy „csak” nézők vagyunk!

Az lesz az érzésünk, hogy érthetetlen, miért szenved annyira a főszereplő már a kezdet kezdetén. Eltöprengünk, hogy vajon keressünk-e idézőjelet az ellilulásig érzelmes narrátorszövegek előtt és után (s ha találunk: vajon nem megtévesztésünkre csempészték-e oda). Hogy miért akar Enzo illegális kommunát szervezni, ha legális szövetkezetet is alakíthatna, és miként keveredik lövöldözésbe, hiszen inkább „zöld” ő, mintsem terrorista. Hogy lehet-e egy rétet kórházhoz hasonlítani, mint Giovanni teszi. És hogy csakugyan kizárólagos alternatíva-e ez: boldogság kontra öngyilkossági.

Ráadásul a Giovannit alakító (s az Apámuramban már főszereplő) Saverio Marconi játéka inkább elbizonytalanít, semmint eligazítana a kérdések megválaszolásában; Eugenia megszemélyesítőjét, az amatőr Isabella Rossellinit is inkább látjuk „idézetnek” – a bejátszott filmrészlethez hasonlóan az apja, Roberto Rossellini iránti hódolatnak –, semmint mesebeli femme fatale-nak, bármilyen szép is Isabella, bármilyen döbbenetesen hasonlít is az édesanyjára, Ingrid Bergmanra.

Persze, senki sem „csak” néző. Maradjunk tehát ennyiben: Paolo és Vittorio Taviani filmje a boldogságról szól. Szándéka szerint érzelmes és (kor-, továbbá kultúrdokumentumokkal igazoltan) szomorú, szándéka ellenére viszont érzelgős és huhogóan pesszimista ez a film. Végeredményben ilyen is, meg olyan is.

Hiába láttuk Tavianiék A rét című filmjét, még mindig nehéz a buja toszkán rét helyébe fekete-fehér, romos Berlint képzelnünk, és századunk hetvenes éveinek olasz Wertherjét a Nulla évvagyis 1945 – német fiúcskájával behelyettesítenünk gondolatban. De ha mindez mégis sikerül, nem hiába ültünk be a moziba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6807