KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
   2016/április
WAJDA 90
• Szíjártó Imre: Menyegzők Wajda-motívumok a mai lengyel filmben
• Forgács Iván: Lelkének rabjai Wajda 90
• Wajda Andrzej: A nemzeti film eszméje
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Még mindig veri az ördög… András Ferenc
• Kővári Orsolya: Valami visszavonhatatlan Beszélgetés Till Attilával
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
MANDA-DOSSZIÉ
• Barkóczi Janka: A magányos villa Mi a MaNDA?
• Hamar Péter: Csak a fejléc maradt Volt egyszer egy Filmtudományi Intézet
IZLAND
• Baski Sándor: Manók, lovak, emberek Új izlandi filmek
• Kránicz Bence: Vergődik, majd messze száll Madárkák
BŰN ÉS HATALOM
• Pápai Zsolt: Farkasok földje Denis Villeneuve: Sicario
• Sepsi László: Brutális egzotikum Miroslav Slaboshpitsky: A törzs
• Varró Attila: Dante Lam rendőrfilmjei Szűkebb haza

• Pintér Judit Nóra: Idegenként a neurotipikusok világában Autista hősök
FESZTIVÁL
• Ruprech Dániel: Dialóg nélkül Berlin
• Szalkai Réka: Kistigrisek Rotterdam
• Horeczky Krisztina: Hétköznapi őrül(e)tek Cseh Filmkarnevál
KÖNYV
• Várkonyi Benedek: A történelem sorsa Minarik, Sonnenschein és a többiek
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Nincs jó döntés A Homeland és Európa
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Féktelen jövő Zero
• Nagy V. Gergő: Az ordibáló gróf Az itt élő lelkek nagy része
MOZI
• Pintér Judit Nóra: Hétköznapi titkaink
• Vajda Judit: Csokoládé
• Jankovics Márton: Évszakok
• Árva Márton: Mindenáron esküvő
• Varró Attila: Szívecskéim
• Alföldi Nóra: A mi jövőnk
• Kovács Bálint: Eddie, a sas
• Sándor Anna: A Beavatott-sorozat: A hűséges
• Baski Sándor: Zoolander 2
• Andorka György: Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma
• Huber Zoltán: Momentum
• Soós Tamás Dénes: A turné vége
• Kránicz Bence: Kung Fu Panda 3
• Kovács Kata: Zootropolis - Állati nagy balhé
• Csiger Ádám: Egyiptom istenei
• Pápai Zsolt: A 657-es járat
• Bocsor Péter: A varrónő
• Benke Attila: Gyilkos ösztön
• Benke Attila: Batman: Az elfajzott
• Nagy V. Gergő: Angyali szemek
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
MOZI
• Tosoki Gyula: Jóemberek

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csudafilm

Nyáron, görögbe

Báron György

Ha egy pesti hajléktalan szállodát örököl Krétán, az vicces, de nem elégséges feltétele a komédiának.

 

A kiindulópont ismerős vándortéma: szegény flótás, akinek mesés vagyon szakad a nyakába, többnyire váratlan örökség képében. A legismertebb ilyen jellegű mozitörténet Jean Renoir remeklése, a Vízből kimentett Boudou, Michel Simonnal, amelynek színvonalas hollywoodi remake-jét Paul Mazursky készítette el, Richard Dreyfuss-szal, Nick Noltéval (és önmagával) a főszerepekben. Ismerős ez a história a magyar szórakoztatómozi történetéből is; a Dollárpapától a Kölcsönkért kastélyig sok honi sikerfilm épített a gazdag-szegény figura összetévesztésére-fölcserélésére. E botcsinálta filmhősök távoli rokona a Hyppolit Schneider ura is, aki, akárcsak a Csudafilm főhőse, gazdagként sem képes levetkőzni kispolgári (esetünkben: csöves) szokásait; ez a filmhumor elsődleges forrása.

Ragályiék ebből az alaphelyzetből indultak ki – aztán nem csináltak vele semmit. Úgy gondolhatták: a rongyokba bújtatott, borostás Kern bolondozása a krétai tengerpart luxusmiliőjében eleve vicces helyzetek sorát szüli majd. Egy kis napfény, egy kis szerelem az aranyló naplementében, sziklás tengerpart, budapesti hajléktalanok félreértéses csetlés-botlásai a divatos fürdőhelyen – mi kellhet még?

Nos, történet kellhet, hihető, átélhető történet, érdekes figurákkal, helyzetekkel, követhető sorsokkal, indokolható tettekkel. A föntebb felsorolt mozgóképek ettől lettek sikeresek: a pontosan kidolgozott, ritmusosan haladó, markáns figuráikat életes szituációkba hozó sztoriktól. A Csudafilmből mindez hiányzik. Ragályi Elemér első játékfilmjével nem az a gond, hogy bevált történet-sémából indul ki, s próbálja azt újraéleszteni, hanem az, hogy művén a legcsekélyebb műgond sem érződik: olyan ez a másfélórás mozgóképsorozat, mintha egy jópofa tengerparti utazás mellékterméke lenne csupán, ahol mindenki jól érezte magát, remekül elmarháskodtak együtt, s úgy gondolták, ezt majd a néző is élvezni fogja. Gyanúnkat csak erősíti, hogy a tengerparti anzikszképek, amelyek mintha egy turistairoda referenciafilmjéhez készültek volna, Ragályi-Kálomista-Kern előző munkájából, az Apám beájulnából köszönnek vissza; mintha maradt volna még egy-két tekercs tengerparti naplemente, leszállított áron, mintha a krétai szállodacég árengedményt ajánlott volna, ha egy második filmet is forgatnak arrafelé, kidomborítva a táj szépségét és a hotel szolgáltatásait (és akkor a főhős által percenként hiányolt szponzor-italmárkáról még nem is szóltam). Mindezek a hiányosságok ugyanarra vezethetők vissza: a forgatókönyv kidolgozatlanságára, arra az újabban elharapózott felelőtlen filmcsinálási módra, hogy bedobunk egy csábító alapötletet, szemgyönyörködtető tájat, féltucat népszerű színészt – majd csak lesz belőle valami.

A filmkészítők nem bíbelődnek az apró részletekkel, akkor sem, ha azok nem csak a realista logikának mondanak ellent, hanem a történet belső törvényeinek is. Csöves hősünket a Budapestet nem ismerő görög ügyvéd úgy találja meg a nagyváros dzsungelében, hogy történetesen épp a lakhelyéül szolgáló aluljáróban érdeklődik utána. Nikosz ezt követően sem a repülőgépen, sem a luxusszállodában nem képes felfogni, hol van, hogy ő már nem pesti hajléktalan, hanem gazdag szállótulajdonos. Az ötcsillagos szállodájában is üres üvegeket gyűjt és az ételmaradékokat eszi, vagyis komplett hülye, márpedig hülyékre csak luxushotelt lehet bazírozni, vígjátékot nem. Igaz, újdonsült görög rokonai sem vacakolnak azzal, hogy gyorsan tiszta ruhát adjanak rá és tiszta helyzetet teremtsenek körülötte, mert akkor kevésbé lenne humoros a szituáció. Ehelyett, szeszélyeinek engedve, szirénázó rendőrautót küldenek annak a kukáskocsinak a föltartóztatására, amelybe a mocskos gönceit dobták – vagyis Nikosz egész népes családja súlyosan terheltnek látszik. Ez már önmagában sem valami épületes, ám az igazi gond az, hogy ugyanez a Nikosz máskor egyáltalán nem hülye, tisztában van a helyzetével, olyankor intézkedik, utasításokat oszt, elvégre szerepe szerint jószívű, kedves, okos fickó volna, aki megmutatja a görögöknek, mi az igazi szív, érzés, szerelem, magyar virtus és a leégetett smarni. Szóval, hol idióta, hol nem, a komikusnak szánt szituáció igényei szerint, ráadásul ez ebben a filmben mindenkiről elmondható. A hős és a görög hősnő időnként érteni látszik egymás nyelvét, időnként meg egy szót sem, ahogy a helyzet kívánja. Utóbbi esetekben az a humor forrása, hogy a lökött magyarja nem veszi észre, külföldön jár, ott nem magyarul beszélnek, s ezért nem érti, hogy nem értik. Igaz, ezzel nem csak a magyarok vannak így. A világjáró tapasztalatokkal bíró lengyel hölgy például ékes lengyelséggel tart hosszú előadást a görög szállodaportásnak, utóbbi pedig többnyire görögül magyaráz a külföldi vendégeknek; a hotel vélhetően csak azért nem ment még tönkre, mert a személyzet és a kliensek egyformán sültbunkók, így aztán jól elvannak, mindenki a saját tájszólásában. Egy ponton az összes pesti csöves megjelenik Krétán (nyilván zsebükben volt az érvényes világútlevél, ez korábban már Nikosznak sem okozott gondot), köztük az a két kedves csirkefogó, akit a szemünk előtt tartóztatott le fegyveres bankrablás közben a pesti rendőrség – gondolom, a szabadulólevelet is ugyanott kapták, ahol az útlevelet.

Lehet, persze, mondani, hogy ez csak mese, amiben minden megtörténhet, mert nem érvényesek rá a valóság szabályai. Ez azonban olcsó kibúvó volna. A mesének is megvan a maga belső logikája, amit nem lehet tetszés szerint áthágni, s mindenekelőtt a nyelve, stílusa, ami gyökeresen ellentétes azzal a filmvígjátéki elbeszélésmóddal, amelyben Ragályiék elmesélik a történetet.

Nikosz szerepében Kern ezúttal is próbálja menteni a menthetetlent, miként tette ezt az Apám beájulnában, ám most társforgatókönyvíróként csakis önmagát hibáztathatja, amiért ilyen méltatlan helyzetbe keveredett. Hogy ez a jól író, szellemes színész egy ennyire összecsapott forgatókönyvhöz adta a nevét, az legalább annyira hihetetlen, mint az, hogy ezeket a közhelyes anzikszképeket az egyik legeredetibb magyar operatőr, Ragályi Elemér készítette. A többi közreműködő nevét most kíméletből nem írnám ide, remélem, kellemesen nyaraltak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4849