KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/augusztus
KRÓNIKA
• Kelecsényi László: Nekrológ
• Varró Attila: Nekrológ
WOODY ALLEN
• Csillag Márton: Fűrészporos emlékek Woody Allen
• Horeczky Krisztina: Káoszban a rendet Woody – Allenről – Beszélgetések Stig Björkmannal
• Iványi Zsófia: Az Allen-szindróma Woody a díványon
VERDÁK
• Sepsi László: A félelem országútja Életre keltett autók
• Varró Attila: Autoerotika Dramaturgia négy kerékre
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
• Kovács Marcell: Koccanások és sikolyok Hajsza az utakon
MARIO MONICELLI
• Csantavéri Júlia: Sírjunk vagy nevessünk? Mario Monicelli
• Pintér Judit: A boldogulás művészete Beszélgetés Mario Monicellivel
TERMÉSZETFILMEK
• Kovács Kata: Tragikus aranykor Magyar természetfilm
• Sípos Júlia: Madarak és emberek Beszélgetés Csányi Vilmossal
• Győrffy Iván: Vér, veríték, gyötrelem A természetfilm természetrajza
MAGYAR MŰHELY
• Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból Részletek a játékfilm forgatókönyvéből
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Születésnapok, vége hangulat, női vonal Kecskeméti Animációs Filmszemle
• Palotai János: Kreativitás felsőfokon Magyar animáció
DIGITÁLIA
• Baski Sándor: Közszolgálati kalózok A filmfogyasztás evolúciója 2.
FESZTIVÁL
• Harmat György: Hamu, gyémánt, fehér, piros Gdynia
KÖNYV
• Ruprech Dániel: Egy század dióhéjban Varga Anna: Az 1910-es évek orosz némafilm-kultúrája
KRITIKA
• Szabó Noémi: Végső állomás Harry Potter és a Halál ereklyéi 2.
• Kolozsi László: Elvétenéd, ha elvetetnéd? Varázslatos gladiátorok
MOZI
• Vajda Judit: Blue Valentine
• Tüske Zsuzsanna: Larry Crowne
• Varró Attila: Förtelmes főnökök
• Baski Sándor: Mr. Popper pingvinjei
• Roboz Gábor: Az ördög városa
• Hlavaty Tamás: Rossz tanár
• Sepsi László: Zöld Lámpás
• Lovas Anna: Micimackó
• Forgács Nóra Kinga: Tilva Roš
KRITIKA
• Varga Zoltán: Verdák 2
DVD
• Czirják Pál: Mágnás Miska
• Pápai Zsolt: Anthony Mann két kései filmje
• Nevelős Zoltán: Azután
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Benke Attila: Burrowers – A felszín alatt
• Varga Zoltán: Egy troll New Yorkban
• Tosoki Gyula: Útmutató házas férfiaknak
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jadviga párnája

Magára maradt történet

Reményi József Tamás

Egy hagyományokat újraértelmező regény nyomán nagyrealista konvenciókhoz hű film született.

 

Nem szeretném untatni a kedves Mozinézőt (MN) irodalomszociológiai kérdésekkel, de elkerülhetetlen, hogy emlékeztessek arra az izgalomra, amellyel a kedves Könyvolvasó (KO) fogadta az utóbbi évek olyasfajta regényeit, mint amilyen Háy János Dzsigerdilenje vagy Závada Pál műve, a Jadviga párnája. A hivatásos KO (kritikus, esztéta stb.) lelkendezett, hogy a modernitás utáni epika, miközben mondandóját korántsem kínálja olcsón, visszatalálhat a már-már elvesztett nagyközönséghez, a nagyközönség pedig boldog volt, hogy azt ünnepelheti, amit önfeledten, habzsolva fal. Utoljára zsigeri öröm és intellektuális elégedettség hasonló egybekelését valamikor a Termelési regény esetében tapasztalhattuk - persze több okból is lázasabb találkozás alkalmából.

A Jadvigát filmre váltó rendező bátorításnak vette a sikert - hiszen a magyar művészfilm ma a szépirodaloméhoz hasonló gettó-életet él -, ugyanakkor önkéntelenül is múló divatnak tekintette KO összetett örömét, s megpróbált egy hálásnak látszó történetet elmondani MN-nek. A KO analógiáiból kikerekedő összkép szerint Závada vállalkozása, szándéka nagyralátó: mintha Nádas Péter írta volna újra az Iszonyt. Deák Krisztina ehelyett akárha Reymont Parasztokjából készített volna becsületes tévésorozatot, korrekt ízléssel, jól vezetett, kiválóan játszó színészekkel. Röviden: egy hagyományokat újraértelmező regény nyomán nagyrealista konvenciókhoz hű film született.

Annak, aki egy személyben KO és MN, akad persze egyéb tűnődnivalója. Az adaptáció, bizonyos szinten felül, mindig vizsgáztatja is kicsit az eredeti művet. Mint amikor a maga közegében nagyra becsült, kétségbevonhatatlan jelenség idegen környezetbe kerül, s kisebb-nagyobb fogyatékosságaival egyszer csak pőrén áll. Bevallom, a könyv őszinte híveként is mindvégig éreztem a szövegben valami recept-szerűt, ahogyan az író gondosan belekevergette művébe azokat az ízeket, fűszereket (nem a posztmodern eklektika értelmében, hanem a technikás igyekezet buzgalmában sokat és sokfélét), amelyeket aztán a műértők diadalmasan kielemezhettek. Minthogy azonban e műveletek hangsúlyozottan, többszörös reflexiókkal a nyelv, a nyelvi (ön)kifejezés birodalmában zajlottak, KO legföljebb az olvasat hullámzó intenzitását érezhette. MN kénytelenül szigorúbb, őt nem segíti és nem ámítja semmi, ami nyelvileg fölstilizál, ő csak azt látja például, hogy egy szerelmi történetet minden áron össze akarnak kapcsolni egy nemzeti kisebbség identitás-zavarainak krónikájával, s ez sehogyse megy. Úgy gondolom, az ötvözet a regényben sem igazán meggyőző, s noha nagyon szépen össze lehet csengetni a figurák magán- és közéleti vesztét, ennek irányzatosságát a nyelvi lelemények, konstrukciók csak elfödni tudják.

De engedjük el a könyvet, nézzük, mit mesél a film.

Egyfelől időtlen, balladás történetet. A gazdalegény, Ondris feleségül veszi az idegenből hazatérő lányt, Jadvigát, akit megrontottak már, és aki sem a hars szerelemmel tolakvó ifjú férjet, sem az anyósi renddel uralt házat nem viselheti. Ondrist inkább testvérként szereti, ágyasként az egykori csábítót választja, gyermeke is fogan tőle. A család széthullik, Ondris elpusztul, Jadvigára egy alig elkezdett élet megfejthetetlen kudarca marad.

Van egy másik történet is. Ondris, azaz Osztatní András, békési szlovák fiú az első világháború küszöbén kezdi felnőtt sorsát igazgatni. Ám érzelmileg is, intellektuálisan is felkészületlen mindazokra a megpróbáltatásokra, amelyek várnak rá. Eddig csak - mint annyian mások - élt bele a világba, most pedig egyszeriben értenie kéne a női testet és lelket, számolni kényszerül a háborúval, azaz történelmi lénnyé válna, végig kellene gondolnia, mit jelent szlovák származása (egyáltalán jelent-e valamit), nem elég már kamaszosan mulatni a szlovák tiszteletes ádáz hazafiságán. És legfőképp: a gyerekkori barátságok spontaneitását a föl kellene váltania benne a kapcsolatok, érdekközösségek tudatos ápolásának. Az előbbiekre is, az utóbbira is alkalmatlan, észre sem veszi, hogy határozatlansága folytán társai besúgójává lett. Osztatní András nem érti, miért szaladt tőle messzire a világ, amelyben addig otthon érezte magát.

A két történetnek más-más mértékben főhőse a két ember. Az elsőnek Jadviga, a másodiknak Ondris áll a középpontjában. A forgatókönyv szép, arányokra ügyelő elképzelése ez. Hozzá a színész-választás tökéletes. Tóth Ildikó megformálja azt a nőt, aki süldő férjéhez képest érett, finom, titokzatos asszony, miközben a romlott nagyvilágban ártatlan, értetlen és kiszolgáltatott bakfis. Csábítójának, Winkler Francinak kell felvilágosítania arról, hogy hajdani fűtött szerelmi játékaik nem jelentettek defloreálást, Ondris szemszögéből nézve azonban ő, meggyőződése szerint, kezdettől bukott nő. Amikor aztán valóban bukott lesz, már végképp nincs visszaútja a házasságba. Bodó Viktor, akár egy újmódi Soós Imre, elementáris és naiv, szertelen és visszafojtott, képes külön beszélni a tartása és a tekintete, az isten is arra teremtette, hogy szólama a fiatal életek tragikus indulója legyen. A szerepek mégsem szikráznak össze, nincs az ismert sémákon túli tétje a két figura gyötrelmes konfliktusának.

Miért nincs tétje? Mert az író eredetileg ezt a konfliktust csupán eszköznek és nem témának tekintette. Valami mást írt meg általa. S most, hogy ez a más a konfliktusból eltűnt, maradt a csupasz dramaturgia. Egyetlen példát. Závada egy interjúban elmondta, hogy természetesen ragaszkodott volna a regény talán leglényegesebb eleméhez, a többszörös keretjátékhoz: „lett volna egy keretjáték Misóval, a regény lábjegyzetelő, naplóíró, kéziratokat összeszerkesztő szereplőjével, aki egyszersmind furcsa, kicsit retardált, monomániás örököse az egész történetnek és a családnak. Ebben a keretjátékban elevenedett volna meg a napló, amellyel ő szembesül. De végül el kellett hagynunk”. Igen, el kellett hagyni Misót, Jadviga kétes gyermekét, a csőd megtestesítőjét, pedig az a bizonyos tét, amely a filmből hiányzik, az övé, a rekonstruálhatatlan múlttal szembetalálkozó, korcsosuló jelen képviselőjéé. Őáltala elevenülhetett volna meg a jelenetek közti tér, a folytonosan titkokat sejtető s az információkat minduntalan visszavonó tükörjáték, így lehetett volna a beszéd egyszerre több is, kevesebb is, mint a kimondott szavak sora („néma mindenki ebben az oly sok beszédet ömlesztő regényben” - írta a könyv egyik kritikusa), így jöhetett volna létre a bármily érzékletességgel fotografált jelenetek komótos tablója helyett a koreográfia, a mikroanalitikus képek és a színészi gesztusok együtteséből a csonkolt sorsok egyfajta némafilmje. Ekkor lehetett volna az a benyomásunk, amit egy másik kritikus így fogalmazott meg: „amikor azt hisszük, még minden lehetséges, már lezajlott minden, és amikor már minden szemlátomást lezajlott, még minden lehetséges”.

Ehhez a képzethez a film nyitó szcénáiban kerülünk a legközelebb, amikor a legénybúcsú karikírozott vidámságát és a lakodalom szertartását valami balsejtelem fagyasztja. De aztán gyorsan belefutunk anyós és meny hadállásaiba - nem véletlen, hogy ezt a motívumot a film a regénytől függetlenül, önállóan kreálta -, s minthogy Csomós Mari ikon-szerű jelenségként borzasztó erőt sugároz, már megint csak Reymontnál kötünk ki. Illetve ott sem, hiszen a természet részeként megjelenő emberi sorsot itt nem uralják magyarázhatatlan, démoni erők, a világ nem érzékelődik oly rémületesen és gyönyörűségesen végzetként (pedig ennek mitologémáit Závada regénye sem kerüli meg).

Závada könyvének naplóformája, napló-rétegződése a filmben mellékessé válik, Ondris fölidézett bejegyzései inkább csak kezdet és vég illusztratív melankóliáját hozzák. Elmarad hát annak az esélye is, amit a vallomás-tétel, a vallomásosság kínálhatna. Ha már az eredeti mű polifóniája áldozatul esett, határozottan választható lett volna valamelyik nézőpont, a két főhős valamelyikének szenvedélyeihez, indulataihoz, konzekvenciáihoz viszonyítva a történteket. MN legalább az egyik személyiség kételyeivel és traumájával azonosulhatott volna. Az egymással feleselő, egymást kiegészítő vagy megsemmisítő történet-változatokból fakadó energiákat elveszítve, ám osztozva egy sötétben tapogatózó lélek fölfedezéseiben.

De csitt, itt a tanácsok terepén már illetéktelenek vagyunk. S a tisztelt MN úgyis nagyon unhatja KO-t.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2900