KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Nagyüzemi romantika

A piszok

Reményi József Tamás

A szappanoperák valótlan világában a szerelem is konfekció.

 

Úgy mondják, a piszok elárasztotta a képernyőket, titkos kis mozik, házivetítések szennye milliós nézettségű csatornákba ömlik. A maradék humán értelmiség pedig egyre csüggedő háborgással, már inkább csak apátiában figyeli ezt. Mert hogy a piszok nem a helyén van, a konyhasarokba seperve, hanem tálalva az ebédlőben. Eszerint még a zsidóviccnek is az a veszélye, hogy artikulált intimitásából kikerülve ellenőrizetlenül fertőzhet. Az elgyötörten gőgös írástudókkal persze egyetértek, ha gőgjük nem a közönséget ostorozza, hanem az üzletemberré lett bölcsészek cinizmusát. De vajon tényleg a piszokkal van a baj?

Volt valaha a Twin Peaks. A kilencvenes évek elején a szappanopera megújításaként vagy a szappanopera műfajában készült groteszk műként ünnepeltük. Már akkor túl voltunk a különböző társművészetek első hullámain, amelyek a tömegkultúra esztétikai készleteit beemelték a magaskultúrába, de már elhalt a melengető remény, hogy valami közös, sokak használta nyelv létrejöttének lehetnénk tanúi. Jól jött hát, hogy éppen a televízióban, a legreménytelenebb közegben fölbukkant egy közmegegyezéses siker. Hogy összetalálkozik Dallas és Marienbad népe. Hogy a steril, műanyagból készült életutánzatok helyett a felszín alatti titkainkat, bűneinket s legfőképp: megmagyarázhatatlan szorongásainkat bámuljuk hétről-hétre. A Twin Peaks azonban nem volt más, mint zseniális blöff, maga is steril mű, amely a szappanoperák sterilitását intellektualizálta, megteremtve a tanultabb rétegek tévés ponyváját.

Az olló ezzel szétnyílt, egyik vége az analfabéta vagy funkcionálisan analfabéta milliók felé, másik vége a középosztály divatjai felé. Megjelentek a Twin Peaks globalizáció-ellenes, couleur locale-ra építő, kedélyesebb változatai (a legszínvonalasabb ezek közül talán az Alaszka volt), a nagyvárosi lektűrrel házasított, modernizált kórházfilmek (Vészhelyzet), és persze a feminizmus keltette szenvedélyekre valamilyen módon reagáló, nőközpontú sorozatok. Közülük most a Született feleségek fut nálunk (párhuzamosan az ismét műsorra tűzött szingli-ősmodellel, az Ally McBeallel, és a farokharcos amazonok Szex és New York-jával), epizódról epizódra mind üresebben. Gyártói David Lynch szorgos tanítványaiként kiókumláltak egy végtelen sok folytatásra elegendő krimi-rejtvényt, megfűszerezték az Amerikai szépség túlvilági távlatokat nyitó miszticizmusával, és alakot kölcsönöztek négyféle női életszerepnek. Az elvált, a kikapós, a mániás és a családi robot – ismerős típusok, kitűnő színésznők megformálásában, ám ennek ellenére olyanok, mint a Mengyelejev-táblázat elemei: az első pillanatban örömmel állapítjuk meg a helyüket, aztán elveszítik érdekességüket. Nincs bennük több, mint a puszta sémájuk, történetük pedig – szépfiúkkal meg háziboszorkányokkal egyetemben – mindenestül steril, akár egy műtőasztal. Pedig még esernyő és varrógép is van rajta: a sorozatban tisztes gyakorisággal közösülnek, gázolnak, lopnak, gyújtogatnak és gyilkolnak a nézők lankadó figyelmét ébren tartandó. Mocsok azonban nincs egy szemernyi sem. A bűn vígjátéki poénok idézőjelében, ondó, korom és vér nélkül is elkövethető.

Ez a valótlan világ azonban ama Való Világ-ok méltó párja. Ott a fogmosás helyett elkövetett fellációt úgy hívják: szerelem, itt a szerelem olyan, mint a fogmosás. A tévé makacsul ebben az ellentétpárban gondolkodik, s noha nálunk egy évtizedekig uralkodó ideológia a fogmosás és a felláció közül inkább az előzőt preferálta, most meg mintha az ellenkező ajánlat volna az uralkodó – ugyanaz az ízlés rendszersemlegesen folytonos. Épp a szerelem tárgykörében hangzott el egy árulkodó mondat a Dob+ basszus egyik adásában.

A Dob+ basszus kellő józansággal megtervezett műsor, látszólag a közszolgálati tévé nosztalgikus padlássöprésének stratégiájába illeszkedik, de nem a Szomszédok vagy az Önök kérték reflexeire épít. Egykori slágereket rekonstruál és értelmez, mondhatni, kultúrszociológiai kíváncsisággal. Igényességét és irányultságát jelzi például, hogy a tánczenei koktélok anyagából, a magyar rock csúcsteljesítményeiből és az alternatívok remekléseiből egyaránt válogat. Így került képernyőre a hajdani Bizottság, s vele a szerelem, amely „már megint itt van”. Az önnön vágyódásának kiszolgáltatott férfi, a sorozatos csalódásokon túl a következő csalódáshoz már erőtlen, ingerült pali himnusza ez a dal. Nem idénymunka – időtlen anti-vallomás, amely éppúgy vallomás, ahogyan a kortárs anti-vers költészet volt. Az egykori kultúrpolitika persze anti-humánusnak bélyegezte, Hajnóczy Péter Perzsiájának dalolászó egyetemista lánykája, a haladó értelmiség várományosa, nagyon helyesen, nem ezt énekelte önfeledten. A Bizottság „piszokba hempergette” a legszebb emberi érzéseket.

Ez a vád, most, egy másik érában dicséretté fordult át: a Dob+basszus egyik interjú-alanya azt méltányolta, hogy a fiúknak volt bátorságuk a szerelmet a piszokba rántani. Az előjel ellentétes, a félreértés ugyanaz. A Bizottságra tehát nagyobb szükség van, mint valaha.

Mert az emlegetett Szomszédoknak, egy emberöltő emblémájának napjainkbéli ismétlése nemcsak a Kádár-kor békés tenkesi dagonyázását aranyozza be egy idegbeteg jelenben, hanem visszatükrözi múlhatatlan vágyunkat arra, hogy a lélek két nagy rettenete, az unalom és a gyötrelem könnyű harmóniába oldódjék. A szorongás gondosan kizárva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8508