KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/szeptember
ÁLOMFILMEK
• Pintér Judit: Fellini – Oniricon Az álmok könyve
• Pápai Zsolt: Fellini az Álomgyárban Kétszer Nyolc és fél
• Bácsvári Kornélia: Se te, se én, se szél, se lombok Lorca: egy enigmatikus év
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Varró Attila: Ketten az elme vidámparkjában Arkham elmegyógyintézet
• Varga Zoltán: Batman: változatok a sötét lovagra Az érme két oldala
• Géczi Zoltán: Pokolbéli víg perceink Hellboy II
MARS-MISSZIÓ
• Hirsch Tibor: Sóhajok bolygója Földi Mars-utazás – 2. rész
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: …de övéi nem fogadták be Delta
• Schreiber András: Poperett, városklip Friss hangok
• Örkény István: Nyertesként hagytam el a hadszínteret Groteszk forgatókönyvre
LENGYEL '68
• Pályi András: Démoni idők Lengyel ’68
DASSIN / RUSSELL
• Tüske Zsuzsanna: Idegenből idegenbe Jules Dassin
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Arrivederci amore, ohajó Udine
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Lakk az arcán Sztárok fakanállal
KRITIKA
• Schreiber András: Faltól falig A zóna
• Vajda Judit: A hatás alatt álló nő Szerelem magyarázat nélkül
• Kolozsi László: Tanár úr a cracken Fél Nelson
MOZI
• Csillag Márton: Dan és a szerelem
• Vajda Judit: Szerzők
• Forgács Nóra Kinga: Miss Pettigrew nagy napja
• Tüske Zsuzsanna: Jelenetek két házasságból
• Nevelős Zoltán: Szex telefonhívásra
• Kárpáti György: Trópusi vihar
• Sepsi László: Üresfejű
• Baski Sándor: ZseniKém – Az ügynök haláli
• Varró Attila: Utazás a Föld középpontja felé
• Klág Dávid: Múmia 3.
DVD
• Varga Zoltán: Luis Buñuel Trilógiája
• Pápai Zsolt: Apu vad napjai
• Klág Dávid: A Káosz birodalma
• Géczi Zoltán: Ninja Scroll

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Sára Júlia: Egérút

A tetszhalott kínai horgász esete

Stőhr Lóránt

Az elsőfilmes Sára Júlia története egy elsőkönyves író kalandjairól Groteszk-Magyarországon.

 

Nincs halál. A hullák feltámadnak, az öngyilkosságot megakadályozzák. Minden reménytelenül veszélytelen. Mindig van egérút. Legalábbis egy olyan nárcisztikus beállítottságú, sikeres pesti értelmiségi számára, amilyen Péter Simon, a negyven felett járó, első kötetes író. A gondoskodó feleséggel és odaadó szeretővel kibélelt pihe-puha látszatbirodalomból ki kell zuhanni, padlót kell fogni, hogy feltárulhassanak a világ sötétebb részei. Annyira mélyre süllyedni, ahol már előfordul, hogy az ibolyát is alulról szagolják. Odalenn, a magyar falun, ahol a durva emberek élnek. A lenyalt hajú helyi vagány magától értetődően erőszakolja meg a kényes pesti nőt, akivel korábban vidáman ropta a táncot, az elhízott, gonosz perszóna fondorlatosan szadista módon elégíti ki vágyait a szerencsétlen írón, míg a lassú felfogású fakabát egy ostoba félreértés következtében félfordulattal, csuklóból lövi le bosszantóan anyáskodó nejét. Még sincsen halál. Csak hullák vannak, megoldandó problémák: a durva emberek számára bosszantó akadályokként tornyosulnak az elhantolandó testek. A hazug és puhány Simon büntetése, hogy látnia kell mindezt, elszenvednie az erőszakot, elveszítenie feleségét és szeretőjét, s egyedül maradnia az úton.

Nincsen igazi halál az Egérútban, mint ahogy nincsen Sára Júlia korábbi rövidfilmjében, az Apa győzben sem. Kornis Mihály azonos című novellájának adaptációjában senki nem hajlandó tudomást venni az NDK turmixgép után teperő Kádár-kori kisember haláláról, aki kénytelen saját maga intézni a halotti bizonyítvánnyal és a temetéssel kapcsolatos ügyes-bajos dolgait. A halhatatlan halottak és az élhetetlen túlélők groteszk karneválja az átbürokratizált gulyásszocializmusból az eldurvult magyar vadkapitalizmusba táncol át Sára filmjeiben. A fonott női szatyorból már nem pult alól kikönyörgött turmixgép, hanem helyes kis géppisztoly kandikál ki. Az Egérút író-rendezője tisztán látja maga előtt, hogy mindebben milyen óriási szerepe van a média tudatformáló hatásának, hogy mekkora szakadék tátong a televízió által közvetített hiperrealitás és a magyar falu rögvalósága között. Béla, a rendőr gumicsizmában, rövidnadrágban, munkásköpenyben játssza Columbót, és a Ponyvaregényből eltanult részvétlenséggel szentségel akaratlanul lelőtt felesége holtteste felett. A rózsaszín pongyolás, fűzöld fülbevalót viselő, súlyosan elhízott vad angyal bizonyára a késő esti pornófilmekből merítette az íróval űzött szadomazo játékának motívumkincsét. A groteszk üli diadalát, amikor minden a feje tetejére áll, a hétköznapi emberek pedig a tévéből ellesett szerepeknek megfelelően viselkednek.

A groteszk kifordításhoz azonban szükség volna egy-két olyan életteli vonásra, amely a valósághoz kötné az Egérút hőseit, ám Sára Júlia a közvetlen megfigyelés helyett inkább irodalmi és filmes típusokból gyúrja össze alakjait, így nehéz belelátnunk az eleven embert a groteszk torzképbe. Mert ki is ez a vad angyal? Egyszerű parasztasszony volna? Elég összehasonlítanunk a filmben rövid időre feltűnő falusi nénivel, hogy szembeötlő legyen az óriási távolság kettejük között. A helyi elit tagja, titkárnő, jegyző, tanár? Valószínű, de semmilyen utalás sincs rá, mint ahogy arra sem, mióta élhet egyedül, milyen viszony fűzi a rendőrhöz, mit csinál, amikor nem segít a nyomozásban? Le a kalappal Molnár Piroska előtt, aki meglepően sok gonoszságot és erőszakosságot tudott belevinni szerepébe, de a rosszul megírt figura láttán érzett zavaromat az ő játéka sem tudta eloszlatni. Nem kevésbé élettelen a mérhetetlenül buta rendőr alakja, akit még Hujber Ferenc úgy-ahogy szórakoztatóvá varázsol, de a nála is együgyűbb feleség közhelyes szerepével küszködő színésznőt kifejezetten kínos nézni. A falusiak közül egyedül az autószerelő figuráját sikerült Sárának gazdagabban árnyalnia. A falu mindenkivel kedélyesen elcsevegő bikája egyszerre vallja a háztájival küszködő, a garast a fogához verő hagyományos és a könnyű boldogulásra esküvő, megroggyant erkölcsű új világ értékrendjét. Sára remekül érzett rá arra, hogy a kedves balek szerepkörébe beskatulyázott Scherer Péter képes a jópofizásból hirtelen erőszakosba váltani. A kulcsjelenetekben sikerült kihoznia Schererből a szükséges vagányságot és durvaságot, de az időben előrehaladva egyre kevésbé tudta megakadályozni, hogy a színész ne csússzon vissza Pepébe, hogy ne ugyanúgy humorizáljon, hangsúlyozzon és mozogjon, mint a Jancsó-filmekben. Akármennyire groteszk az egész történet, a figuráknak és a helyzeteknek az efféle szembeötlő logikátlanságai némi önreflexiót igényelnének, mint ahogy szerintem indoklás nélkül az is egyszerű ügyetlenségnek hat, ha az egyik pillanatban részeg és csuromvizes szereplő a következő jelenetben kifogástalan öltözetben és frizurával játszik tovább.

Bár a műfajuk kissé eltér egymástól, az Egérút alapképlete feltűnően emlékeztet Lukáts Andor Portugál című filmjére: a falura kiránduló elpuhult értelmiségi csupa hülye és durva vidéki emberrel találkozva végül kénytelen menekülőre fogni a dolgot. Mindkét szerző görbe tükre eltérően torzít annak megfelelően, hogy pestieket vagy falusiakat mutat, ami nem igazán fair a vidék Magyarországával szemben. Sára esetében talán még nagyobb a különbség a jellemrajzok között: a közelebbről ismert értelmiségi figurákat erős iróniával, ám sokkal inkább egyénítve ábrázolja, mint az egyszerű embereket, akiket a groteszk torzító lencséjén át szemlél. Persze az Egérút városlakói is típusok és közhelyek újrahasznosításai: rossz nézni, ahogy a saját nagyzoló mondandójától folyton megrészegedő Péter Simon Woody Allen természetgyűlölő allűrjeit utánozza, az írót tökéletesen kiszolgáló feleség affektálva rajong a természetért, és a szeretővel összeborulva kacag közös imádottjuk jelentéktelenségén. Az értelmiségi hősök mégis jóval élettelibbek, mint vidéki társaik. Valahol az érezhető rajtuk, hogy tudják, szerepet játszanak, ami mögül, ha akarnak, kikukucskálhatnak, míg a falusiakat teljesen eltakarja a szerző által rájuk rakott maszk.

Sokat segítenek a városi figurák kettősségének kibontásában a jó dramaturgiai érzékkel beiktatott közelképek. Máté Gábor premier plánban fényképezett arca számomra egyenesen a film emblémája lett. Grunwalsky tágabb, aszimmetrikus beállításai pedig az abnormalitás terét teremtik meg, ahol soha semmi sincs a helyén. Mondjuk a kép hátterében egyszer csak átmegy egy kínai. A groteszk falusi hangulat megrajzolásában a többi rendezői eszköz is fontos szerepet kap: Breckl János abszurd jelmezei, Vayer Tamás piros lampionokkal teleszórt díszlete és Másik János dögös zenéje meggyőzőbben valósítja meg azt, amit a történetnek nem sikerült: hogy egyszerre legyen hihető és mégis feje tetejére állított a fikciós világ.

Az Egérútban közreműködő profi színészek és neves szakemberek listája valamint a film groteszk hangvétele azt sugallja, hogy szerzője a magyar rendezők középgenerációjához tartozik. Csakhogy Sára Júlia 1974-ben született. A fiatal filmesekről gondolkodva, beszélve, írva mégis hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, aminek az lehet az oka, hogy az utóbbi években készült munkái egyszerre hatnak érettebbnek és öregesebbnek, mint elsőfilmes pályatársainak alkotásai. Sára határozottan és egyértelműen üzenni akar valamit filmjeivel, míg a többi huszonéves rendező ódzkodik a direkt mondanivalótól, amit vagy a reflektálatlan, verbalitástól tartózkodó filmnyelvvel érnek el (Szép napok, Hukkle), vagy az iróniában és öniróniában feloldódó stílusegyveleggel (Macerás ügyek, A program). Az Egérút is borzasztó ironikus, tele van szellemes nyelvi fordulatokkal és ügyesen megrendezett vígjátéki jelenetekkel, ám a könnyed humort újra és újra elnehezítik a kétértelmű helyzetek és kijelentések, amelyek csak félig-meddig illeszkednek a szövegkörnyezetbe, valódi funkciójuk a társadalmi állapot értelmezése. Nyilván nemcsak a telefonálás nehézségeiről szól Máté Gábornak a falut gödörként aposztrofáló megállapítása, mint ahogy Molnár Piroska tanácsa is nyugodt szívvel kiterjeszthető az egész magyarországi politikai helyzetre: „Az igazság az, amit annak hiszünk. Mi vagyunk a többség.” Ilyen mondatokat a huszonéves rendezők nem adnának színészeik szájába, ami még nem baj, az viszont igen, hogy a moziba járó fiatalok sem hallgatják szívesen a burkolt üzeneteket. Gondolom, nem is ők, hanem a náluk tíz-húsz évvel idősebb értelmiségiek lehetnek az Egérút célközönsége, ami szintén rendben volna, ha Sára igazán markáns hangon tudott volna megszólalni. A rendezőnő első nagyjátékfilmje azonban túlságosan nehézkesre sikeredett, és miután a fiatal filmeseket övező érdeklődés felhajtóereje sem emeli, félő, hogy elsüllyed a magyar mozgóképek piciny tavában – mint a kínai horgász a filmben, akit eltévedt golyó talál meg. Szerencsére e tájon semmi sem végleges. Mindig van egy újabb dobás.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2583