KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/szeptember
• Vaskó Péter: Minotaurusz-rend Titkos társaságok
• Beregi Tamás: A király álma Arthur-legendárium
• Kubiszyn Viktor: Kémiai menyegző Az okkult film
• Molnár Gál Péter: Orfeusz alászállt Marlon Brando
• N. N.: Marlon Brando (1924–2004)
MAGYAR FILM
• Hirsch Tibor: Csak a húszéveseké… Fiatal film
• Varga Balázs: Egyről a kettőre Török Ferenc: Szezon

• Fekete Ibolya: „Kívül van a történelmen” Holocaust és mozgókép
• Kemény György: Halál-klip Auschwitz Album
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: Aranylábak A berni gyász
DVD
• Pápai Zsolt: Missouri, kolorlokál Vincente Minelli: Találkozz velem St. Louisban
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Nevető viaszarcok Pedro Almodóvar: Rossz nevelés
• Vágvölgyi B. András: Kampányfilm Michael Moore: Fahrenheit 9/11
• Muhi Klára: Euroszkeccs Európai víziók
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Terminál
• Vincze Teréz: Az élet nélkülem
• Nevelős Zoltán: McDagadsz
• Pápai Zsolt: Carandiru
• Vaskó Péter: A hazugsággyáros
• Varró Attila: A sötétség krónikája
• Hungler Tímea: Garfield
• Köves Gábor: Az igazi szőke
• Dóka Péter: A semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Jihlava

A kapitalizmus határai

Bartal Dóra

A 21. jihlavai dokumentumfilm fesztiválon előtérbe kerültek a fikciós dokumentumfilmek és a mindennapi hősökre figyelő történetek.

 

A tavalyi húszéves jubileum után a jihlavai fesztivál kurátorai betartották az ígéretüket és valóban továbbvitték azt a gondolatot, hogy ideje kitágítani a dokumentumfilm értelmezési határait. Ez a szándék markánsan megjelent abban a változásban, hogy sokkal több fikciós dokumentumfilm, vagy még inkább dokumentumfilmes szemlélettel készült nagyjátékfilm került be az „Opus Bonum” vagy a „Cseh öröm” szekciókba ezzel megszüntetve a „Dok-fi” önálló programot, ami a korábbi években kizárólag a hibrid filmekre fókuszált. Hogy hosszú távon milyen eredményeket hoz ez a lépés, miképp alakítja át a közönség vagy az elemzők dokumentumfilmről alkotott képét, még korai lenne eldönteni. Mindenesetre az idén bemutatott hasonló jellegű filmek, mint a Skokan vagy a Minden klassz lesz (Všechno bude fajn) határozottan kilógtak az esszéfilmre és kísérleti dokumentumfilmekre szakosodott versenyből. Több más új cseh filmhez hasonlóan az utóbbi kettő is szerepelt a nemzetközi kategóriákban, mivel a hazai filmeknek külföldön is nagyobb figyelmet szeretnének szerezni, viszont a látszólag nagyobb költségvetés ellenére sem könnyű elképzelni, hogy Csehországon kívül működőképesek legyenek a honi viszonyokat karikírozó filmek.

Az előbb említett két tematikailag is hasonló filmben vállaltan konstruált szituációkat, improvizációkat vagy megrendezett jeleneteket látunk. A cseh társadalom egy szegletét pécézik ki és űznek gúnyt a szereplőikből, abszurd helyzetekbe keverve őket. A Skokanban (Petr Václav) egy börtönből szabadult roma férfi indul el nyugatra szerencsét próbálni, egyenesen Cannes-ig stoppol, hogy színész lehessen, a Minden klassz lesz (rendezte: Robin Kvapil) pedig vádirat a morvaországi Brno városában megszilárdult korrupció és kispolgári provincializmus ellen. Az utóbbi bátor film is lehetne, mivel nyíltan kritizálja a városi vezetés simlisségeit, a tekintélyelven működő hatalomgyakorlást, ami nem csupán helyi jellegzetesség, hanem szinte minden poszt-szocialista országra jellemző. Mégis a filmek szándéka kérdőjeles marad, mivel azon kívül, hogy nevetség tárgyává teszi a szereplőket, ambíciójukat vagy a közegüket, nem futnak ki a történetek sehová, a fikció és a dokumentumfilmes jelleg nem tud szervesen összefonódni.

Nem lehet elmenni a Vít Klusák rendezte A világ Daliborek szerint (Svět podle Daliborka) mellett sem, amely szerencsére nem került be a versenyprogramba, de a Karlovy Vary-i bemutatása óta már nagy port kavart. Klusák szintén fiktív eszközöket használt dokumentumfilmjében, beállított jelenetekben szereplőivel újrajátszatja az életükben korábban megtörtént eseményeket, de mégsem ez okozza hibrid módszerének legnagyobb ellentmondását. A helyszín ismét egy vidéki cseh város, ahol szűkösek a lehetőségek, és ahogy Klusák sugallja, az emberek is szűklátókörűek maradtak, nem is akarnak kitörni a helyzetükből.

Daliborek neonáci nézeteket vall, tudása internetes olvasmányokból táplálkozik és szintén az interneten keres közösséget hasonló gondolkozású emberekkel. Videókat oszt meg, melyekben agresszívan fenyeget, vagy épp részegen énekli a cseh himnuszt, amíg rá nem parancsol az anyukája. A közeg és a főszereplő – akit „érzékeny neonácinak” neveznek a film marketingkampányában – ábrázolása súlyos etikai kérdéseket vet fel. Klusák trash televíziós műsorrá alacsonyítja le a témáját, kizsákmányolja hőseit és azok naiv szereplési vágyát.

Daliborek az anyjával él, aki állandón babusgatja. Férfiasságát vesztett, szánni való figuraként jelenik meg, a kamera a testét többnyire csúfnak és torznak láttatja. Pszichológiai profilja tisztázatlan, nincs valódi magyarázat arra, miért talált önigazolást a cigányok gyűlöletében, a holokauszttagadásban. Klusák provokatív már-már szürreális helyzetekbe helyezi a szereplőket, például Daliborek egyik roma kollégája ellen gyilkosságot tervez, vagy a film végén Auschwitzba kirándulnak, ahol Daliborek egy túlélőre zúdítja a történelmet tagadó meggyőződéseit. Tipikus példaként bemutatni Daliboreket kockázatos, mivel az álhíreket olvasó, összeesküvés-elméletekre hangolt polgárok nem feltétlenül olyan excentrikus figurák, mint ő, hanem átlagemberek, akihez magával sodort az intézményesített gyűlölet. Természetesen nem a portréfilmmel, mint műfajjal van probléma, hanem a felelőtlen ábrázolásmóddal, amivel a rendező elken és komolytalanná tesz egy valódi társadalmi problémát.

*

Egészen más eszközt választott az etnikai konfliktusok vizsgálatához Travis Wilkerson és Gürcan Keltek – a szubjektív politikai esszét. A Meteorok (Meteorlar), ami az „Első fények” versenyprogram megosztott díját kapta, egy kurd faluról mesél, melyben kitör a fegyveres konfliktus, és a török katonák a civil lakosságot bombázzák. A felkelés kitörését látjuk, majd a túlélők nyilatkoznak romok között és a főszereplő lírai reflexiói kísérik a fekete-fehér zajos képeket, melyekben a tragédia – a nyelv vagy a művészetek által – megfogalmazásának lehetetlenségéről elmélkedik. Mindeközben kirajzolódik egy különös és elszigetelt világ, ahol a bombák helyett lehulló meteorok csodája felül tudja írni a múlt borzalmait és összekötheti a történetüket a világmindenség örök folyamataival.

A pályája kezdete óta határozott politikai elkötelezettséget vállaló Travis Wilkerson, legújabb filmje, a Tudod ki húzta meg a ravaszt? (Did You Wonder Who Fired the Gun?) egy eltussolt családi bűntény nyomozása. Wilkerson nagyapja faji alapon gyilkolt Alabamában (1946-ban), vélhetően több alkalommal is, amiről a rokonok nem szívesen beszélnek még ma sem. Az esetek feltárása és az utódok lelkiismeretének analízise a film sarokköve. A nyomozás a déli múlt sötét, de korántsem lezárt fejezeteibe vezet, a rendező szuggesztív narrációja és a stilizált eszközök (felkavaró zene, harsány piros szín) használata miatt lesz igazán hatásos és az aktualitása miatt húsbavágó élmény a film. Vidám családi archív mozgóképek lényegülnek át így az amatőrfilmezés korabeli fehér privilégiumának leleteivé és párosulnak a napjainkban készült felvételekkel erről a kísérteties, bűntől terhes vidékről. Wilkerson célja egyértelmű, emléket állítani a rasszizmus egyik áldozatának, Bill Spann-nak, akit sok más társával együtt hidegvérrel megöltek a saját felsőbbrendűségükben hívő fehérek. A fajgyűlölet ma is pusztít, az Egyesült Államok fekete történelmének megírása ezért éppúgy feladata a fehér többségnek, a rasszisták gyerekeinek és unokáinak, mint a rasszizmust elszenvedő feketéknek.

*

A mai huszonéves generáció váratlanul történelmi és politikai káoszban találja magát. A populizmus és a nacionalizmus terjedésének témáját emeli ki Dimitrij Bogolubovtól A fal (Stena), aki a Sztálinért tartott felvonuláson figyeli meg közelről az egykori diktátor híveit, valamint az Opera Lengyelországról (Opera o Polsce; Piotr Stasik), ami tablószerű vízió a kortárs lengyel társadalomról. A jelenlegi globális kapitalizmus bírálata is felbukkan a jihlavai filmekben, leggyakrabban fiatal alkotóktól. Legyen szó a görög gazdasági válság következményeit poszt-apokaliptikus, ember utáni világként lefilmező DisAstróról (Leo Metcalf), az alapjövedelem bevezetésének sürgetéséről az osztrák Ingyenebéd Társaságban (Free Lunch Society; Christian Tod), vagy a gazdasági rendszer alján elhelyezkedő, de azt működtető kétkezi munkásokról szóló portrékról. Az utóbbiak közé tartozik a „Cseh öröm” szekcióban különdíjas Tomáš Hisem utolsó műszakja (Poslední šichta Tomáše Hisema) Jindřich Andrš rendezésében illetve a fődíjat és a közönségdíjat is elnyerő A munka határai (Hranice práce) Apolena Rychlíkovától. Andrš egy kamerát ad bányász főhősének, akivel kúszva-mászva mozgunk a klausztrofób bányában, és átéljük, milyen lehet lehúzni akár pár órát is ebben az életveszélyes munkakörnyezetben. A Hisem így rögzíti a bezárás előtt álló bánya egyik utolsó napját, a film pedig mementója lesz a nyugati világban mára már szinte teljesen megszűnt hivatásnak.

Rychlíková filmjének kiindulópontja az A2larm magazinban megjelent A kapitalista munka hősei című riportsorozat. A munka határaiban Saša Uhlová újságírónő indul tapasztalatokat szerezni az alacsonyan képzett és minimálbérért dolgozók világába. Rejtett kamerával jutunk be a baromfi-feldolgozó üzembe, kórházi mosodába, szupermarketbe vagy a hulladékválogatóba és halljuk Saša alkalmi kollégáinak történeteit, velük eszik és lakik, megfigyelve a környezetüket, miközben az újságíró is átesik ugyanazokon a pszichológiai és testi megterheléseken. Naplószerű vallomásaiból kiderül, hogyan lehet kibírni az intenzív fizikai munkával eltöltött, tíz-tizenegy órás, szünet nélküli műszakokat, vagy azt, hogy a gyerekével csak napi pár percet tud együtt lenni. Az újságírónő visszatérhet a viszonylagos jólétbe, de alkalmi munkatársai számára nincs kiút, robotolnak tovább, úgy érzik, esélyük sincs jobb életre. Valamennyi remény azért mintha mégiscsak lenne: a szégyentelenül alacsony munkabérek kérdéséről már kezd kialakulni a párbeszéd Csehországban is.



A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/01 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13490