KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Maurice Pialat halálára (1925-2003)
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Durva élet – kegyetlen színház Szenvedéstörténetek
• Bakács Tibor Settenkedő: Félrehagyott gyerekek Szép napok

• Szilágyi Ákos: Halálpanoptikum Szokurov, a nekrorealista
• Trosin Alekszandr: A kaukázusi fogoly Ifj. Szergej Bodrov
• Bikácsy Gergely: A köd másik oldalán Amnézia a moziban
• Hungler Tímea: Vírus az emlékezetben Cyber-memória
• N. N.: Cyber emlékezet
• Varró Attila: Kaidan a vásznon Japán kísértetfilmek
• Nevelős Zoltán: Vérfrissítés A kör
• Karátson Gábor: Mosolygó lány hun-lelke a sötétben Kínai kísértethistória
• N. N.: Pu Szung-ling adaptációk
• Schubert Gusztáv: Szellem a fürdőházban Chihiro
• Beregi Tamás: Be vagy a két toronyba zárva… Gyűrűk Ura 2: A Két Torony
• Ardai Zoltán: A király részideje Tolkien és Hollywood
• Zachar Balázs: Filmszínház – függöny nélkül Beszélgetés a pesti mozikról
• Zachar Balázs: Odeon-Lloyd
• Dániel Ferenc: Mozi minden mennyiségben A Regétől a Diadalig
KRITIKA
• Muhi Klára: Aszfaltpréri Rinaldó
• Korcsog Balázs: Titanisz az égben Solaris
DVD
• Pápai Zsolt: A kép csele A láthatatlan ember
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Dina vagyok
• Takács Ferenc: Szövevény
• Köves Gábor: Himalája – Az élet sója
• Jakab Kriszta: Miranda
• Hungler Tímea: Charlotte Gray
• Csillag Márton: Én, a kém
• Mátyás Péter: A muskétás

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Bosszúállók: Végjáték

Baski Sándor

Avengers: Endgame – amerikai, 2019. Rendezte: Anthony és Joe Russo. Írta: Christopher Markus és Stephen McFeely. Kép: Trent Opaloch. Zene: Alan Silvestri. Szereplők: Robert Downey Jr (Tony), Chris Evans (Rogers), Chris Hemsworth (Thor), Mark Ruffalo (Banner), Scarlett Johansson (Natasha). Gyártó: Marvel Studios / Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 181 perc.

 

Amikor alig két héttel a bemutatóját követően a Végjáték átlépte a kétmilliárd dolláros bevételt, az örökranglista második helyéről letaszított Titanic rendezője, James Cameron nyilvánosan gratulált. Aligha véletlen, hogy az elismerő szavakat nem a filmet rendező Russo testvéreknek, hanem a Marvel Studios elnökének, Kevin Feige-nek címezte. A tévészériák világához hasonlóan a 2008-ban indított és mára 22 filmet magába foglaló Marvel Moziuniverzumban (MCU) sem a rendező a szerző, hanem a showrunner, és ahogy a sorozatok egyes epizódjait sem érdemes önállóan értékelni, úgy a Végjáték döbbenetes sikere is elválaszthatatlan az előzményeitől.

Feige és az írói is pontosan tudták, hogy a szuperprodukciójuk nem csak az egy évvel korábban kozmikus cliffhangerbe torkolló Végtelen háborút hívatott lezárni, de az MCU tízéves történetének mérlegét is megvonják vele. Már nem kellett tekintettel lenniük a beavatatlan nézőkre, a rajongók száma átlépte a kritikus tömeget, így nyugodtan nosztalgiázhattak az időutazás dramaturgiai trükkjének beemelésével. A thanosi csettintést követően életben maradt szuperhősök saját múltjukba utaznak vissza, hogy a korábbi, „önálló” filmjeikből ismerős jeleneteket – a Vissza a jövőbe II-III. után szabadon – más szemszögből élhessék újra a hálás nézőkkel együtt. Feige-ék abban is biztosak lehettek, hogy a végletekig felcsigázott rajongók még a 180 perces játékidőt is tolerálni fogják, cserébe úgy szolgálják ki a látvány- és érzelempornó iránti igényeiket, hogy bőven tudnak meglepetéseket is okozni – például Thanos villámgyors kiiktatásával vagy a gyászmunka szerzői drámákba illő bemutatásával. Az időutazáshoz nyúló filmek 99%-ához hasonlóan a Végjáték sem képes megnyugtatóan feloldani az időparadoxonokat, de a rajongók érzelmi kötődése a karakterekhez olyan erős, hogy végeredményben logikus döntés volt feláldozni a logikát a vágybeteljesítő, katartikus pillanatok oltárán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14100