KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lenullázott légió

Ki húzza a rövidebbet?

Horgas Béla

 

Magyar József új dokumentumfilmjében azt mondja az egyik szereplő, hogy jóakarói megsúgták neki: ne okoskodjon, ne feszegesse üzemi balesetének körülményeit, mert a törvénytudókkal és különféle hatalmi alakulatokkal szemben csakis ő húzhatja a rövidebbet. S lám, igazuk is lett, mert a föltehetőleg jogos kártérítésnek csak a töredékét kapta meg nyilatkozónk, de kapott egy kiadós infarktust – helyette? Illetve: miatta? Ez a kérdés. S hogy egyáltalán: miért kap az ember, különösen a harminc és ötven életév közötti férfiember az utóbbi évtizedekben olyan nagy számban infarktust Magyarországon? S továbblépve: mi ez a számokkal is kimutatható pusztulás, a korai halálnak ez a növekvő hulláma, melyben az infarktustól az alkohol okozta roncsoláson át az öngyilkosságig oly eredményesen veszünk részt, hogy ezen a területen magabiztosan vezetjük Európa élmezőnyét?

Az óriás-kérdésre sem az orvos, sem a társadalomtudós, az író, a pap vagy a politikus, tehát egyetlen részlet ismerője sem adhat külön-külön teljes választ – az infarktustól sújtott betegek körében készült film is csak érinteni képes az egészet s megpendíteni néhány fájdalmas összefüggést. Ezen is érdemes eltűnődni. Legelőbb talán a közhelyeken, a banális, némelykor szinte sírnivalóan primitív tényeken, amelyek bizony átlagosak, földhözragadtak, kisszerűek, fantáziátlanok – s a szereplők előadásában tovább szürkülnek, unalmassá egyszerűsödnek. Csakhogy az elbeszélők számára ez a merő köznapiság az egyszerű élet, melynek értékére esetleg éppen az infarktus képében fölbukkanó halál döbbent rá.

A tanmesébe illő történetek az önkizsákmányolásról, a hallatlan és öntudatlan belső rombolásról, a külsőleg is látható „hajtás”-ról szólnak, a videó-vágyak és az elemi érvényesülési törekvések, a családiház-álmok megvalósítása közben leselkedő testi-lelki csapdákról tudósítanak – a mai és tegnapi Magyarország jellegzetes valóságdarabkái: ez volt, ez van. Annyira azok, hogy kérdezni kell hatásukra: mi lesz? S felelni nem lehet.

Az egyik, már-már szatirikus abszurdba hajló tanmese kezdőpontja a következő dilemma: belépjen-e az ember az MSZMP-be, hogy ezzel gyereke óvodai felvételét elintézze? Hősünk igennel válaszol, s később munkásőr is lesz, de azért szemet huny társa „fekete” ügyletei fölött. A történet a bíróságon illetve a kórházban folytatódik, ám a pszichoszomatika durva leegyszerűsítése volna, ha azt mondanók, hogy az infarktus oka a méltatlan párttagság volt. Különben is: ki és mi itt a méltatlan? A mai korszak szinte tálcán kínálja a fölmentő magyarázatot: mindennek a rossz társadalmi rendszer az oka. Holott mindig az egészről van szó, hallatlanul bonyolult külső-belső mechanizmusok rendszeréről, amelyből persze kiugrik egy-egy jól megragadható terület vagy tény. Ilyenek az úgynevezett rizikófaktorok, az erős dohányzás, az alkohol vagy a zsíros ételek mértéktelen fogyasztása – és az idegek feszülése. Az utóbbi azonban önmagában is elég sokrétegű, bár előjele, erkölcsi minősítése az infarktus szempontjából elhanyagolhatónak látszik, hiszen nemcsak azokat veri le ez a betegség, akik sikertelenül manipulálnak, üzletelnek vagy akár csak vállalkoznak, hanem a sikereseket is. S egyként a sztálinistákat, reformkommunistákat, a kormánypártiakat és ellenzékieket, a tervgazdaság és a piac híveit, az emberi jogok harcosait. Az infarktus nem válogat; úgy tűnik, neki mindegy, hogy a feszültséget a világmegváltás kényszeres vagy romantikus izzása, avagy az üzletelés izgalmai, a lebukástól való félelem okozza. Az életút végén mindenképpen „kiterítenek”; a tisztesség választása tehát emberség kérdése, az emberi minőségé, amelyet bizony erősen ostromolnak a banális külsőségek, az érvényesülés vagy akár csak a megélhetés. S a nagy szó, hogy „megérte-e?”, későn hangzik el.

A film és szereplői az ilyesféle filozofikusnak mondható dolgokat is csak érintik, mint ahogy kimondatlan marad az okkeresés reménytelensége is, hiszen az összeszövöttség, az egyéni-lelki tényezők és a társadalmi rendszer öntőformái együtt és egyszerre hatnak. Ha valami, akkor persze elsősorban a hibás struktúra marasztalható el, az életvitel közösségi iránytévesztése. Egy-egy tragédia előzményei (ha van elég adatunk) messzire visszavezethetőek az egyéni és a közösségi múltba, a történelembe. De meddig lehet visszahátrálni magyarázatért? És található-e valamiféle kezdet? És megosztható-e a felelősség? Aki töpreng, újra meg újra ilyesféle alapkérdésekbe, lám, itt is csak közhelyekbe botlik. Bosszantóan, elkedvetlenítően szürke massza ragad így ránk s ahogy sorra kikerekednek (valamelyest) a mesék, egy rossz emberi-társadalmi működés törmelékeire látunk, a bornírtság kabaréba kívánkozó jeleneteire – csak éppen a háttérben mindenütt ott a halál árnyéka, nincs kedvünk nevetni. Az egyik történet szereplője például elmondja, hogy a paksi atomerőműbe szállított alkatrészeket súlyra vették át a szovjet határállomáson, s csak kicsomagolás után látták, hogy a fontos berendezés fala repedt. A szerződés szerint visszaadni nem lehetett, s hogy mégis használják valamire: fekália-tartály lett belőle. Az ilyesféle átkozottul humoros, elképesztő pazarlásokról ezrével értesülhetünk manapság, bárhova is fordulunk. Se eldobni, se rendeltetés szerint működtetni nem lehet, de használni kell, élni vele. Az emberben föltámad a keserves kényszer, hogy régiónk, önsorsrontó provincializmusunk, a balekség és a kiszolgáltatottság jelképét, nyomorúságunk tragikomikus zsákutcájának jellemző szegletét lássuk a történetben – mintha Magyar József filmjének is ebből kellene címet választani, talán ezt: Hogyan csináljunk az atomerőműből fekáliatartályt?

Közhely ide, klisé oda, a film legmélyebb és legszebb jelenetei azok, ahol az egyik gyógyulófélben levő légionárius elmondja, hogy egyszeriben rányílt szeme a világra és olyasféle részleteket vett észre, amilyeneket korábban soha. A fölfedezések áthangolták egész személyiségét, életét – például a feleségéhez fűződő érzéseit. Élményeit megfigyelések útján szerezte, de az új tudás lényege természetesen nem merült ki abban, hogy milyen az őszi fa rajza, hogy miképpen szállnak fel a vízről a vadkacsák. A konkrétumok lényegesek, mert az élet lírai vetületei különben foghatatlanok, mint rossz versben az általános kijelentések, de a tudás a vadkacsák repülési technikájának ismereténél többet ad. Új szférákat tár föl, beavat, és az emberi lét egészére vonatkozik. Az infarktus utáni gyógyulás ennek a betegnek – mondjuk így – belső megvilágosodást hozott, amely átrendezte, gazdagabbá tette értékrendjét. A baj csak az, hogy nagy árat fizetett érte. Ő húzta a rövidebbet. Ő és a többiek, a lenullázott légionisták, akiknek útja nem vezet azért szükségképpen a gyors halálba vagy a lefokozott életbe – a túlélők bizonyítják, hogy: nem.

A magam irodalmias módján úgy gondolom: jövőjük azon is múlik, hogy az infarktus sokkja együttjár-e valamilyen lényeges felismeréssel, amelynek konzekvenciáit aztán meg kell fogalmazni, és a mindennapi valóságba fordítva működtetni. S ez talán nemcsak a betegre, hanem hozzátartozóira, a vele kapcsolatban lévő emberekre is tartozik. Hiszen ők is, következésképpen valamennyien a rövidebbet húztuk a pusztulással szemben. Átvitt értelemben, de a statisztikáktól is megerősítve mondhatom: az egész közösség kapott infarktust, „egy ország gyógyítása” a tét valóban. Ilyen szemszögből nézvést Magyar József filmje alkalmat kínál, hogy publicisztikus hevülettel érveljen az ember, és a reformpolitikusok legjobbjainak időhöz kötött nyilatkozatait összekapcsolja a költők örökérvényű szavaival. A „változtasd meg élted” immár nem lehetőség, hanem kényszer, de a külső mutatvány mit sem ér a belső, mentális tisztulás nélkül.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5377