KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bacsó Péter

Bacsó Péter

A tanú

Makk Károly

 

Pontot teszek a jelenet végére, amit napok óta írok, faragok, kihúzok-betoldok. Memorizálom Péter telefonszámát, már tárcsáznék is: 392…., mély lélegzetet veszek, majd lassan leeresztem a kagylót. Mit akarok? Pétert már hiába hívom. Igaz, tegnap még beszéltem vele, általában naponta hívtuk egymást. Ennek vége. Ez a kelekótya halál is az értékekre vadászik, meggondolatlanul. Micsoda kupleráj van ott is! Elfog a rémület, nincs többé telefon-duma, napi eszmecsere, pohár vörösbor, orvosai véleményeinek ismertetése és elemzése, leendő filmtervem éles boncolása, az állandó kíváncsiság, hogy mi lesz ebből a nem túl biztató történetből, hát akkor mi a jó Isten van? Valami mégis van, nem is kevés.

Megyek 1946 nyarán a Főiskola meredek lépcsőin, futok felfelé, ami akkor egy szökkenésnyi teljesítmény volt, fel a félemeletre, ahol Setét bácsi, az öreg portás szobájával szemben ott kell legyen egy lista, kiket vettek fel a filmrendezői szakra. Ott áll, nekem háttal egy fiú szürke jersey zakóban, már láttam ilyet 1944 nyarán is, és irigyeltem azt a rendezőt a Hunnia Filmgyárban, aki akkor ilyet viselt, de mogyorószínűt. Szóval ott áll a fiú a kirajzszegezett papírlapot böngészi. Az előlem a fejével eltakart papíron nevek sorjáznak. Bacsó, mondja, hátra sem nézve, én benn vagyok. Téged hogy hívnak – Makk – te is benn vagy. Benn voltunk mind a ketten.

 

*

 

Első óra. Előttem kicsit jobbra ül Bacsó – amolyan ismerkedési első lépés – ki micsoda, ki kicsoda. Jó ezt tudni a tanárnak, és izgalmas az osztálytársaknak. Most látjuk egymást először, mi ketten másodszor.

 

– Éhdekel a színház, 12 éves kohomban a jó bizonyítványért egy diák béhletet kaptam – kezdte ő a beszámolót. Akkor még együtt jártunk két évig a színházi rendező osztállyal. Felkapom a fejem: ez az őrült nem filmrendező akar lenni?

– Aztán hábohú után egy ifjúsági újságnál dolgoztam – mondja ez a csacsi fiú. – Íhtam is – Mit? – Vehseket. – Versbolond lévén kíváncsian feszengtem, meggondoltam, én most mit mondanék, ha rám kerülne a sor. Nagyon büszke voltam versmondó képességemre és a hozzávaló vers is megvolt átlagon felüli mennyiségben. De B. P. már mondta is a magáét, igen, egy maga írta költeményt, elmerülve a versben, de csak annyira, amennyire egy ember elmerül abban, amit komolyan akar mondani – semmi színészies bravúr, de kellő ritmus, ígéretes hullámzása a szövegnek, váratlan használata a szüneteknek, elegáns befejezés.

 

A következő órán egymás mellett ültünk, ettől a pillanattól lettem tanúja, barátja, munkatársa, kollégája Péter nem hétköznapi életének.

 

*

 

– Öhegem – mondja két évvel később Péter. – Hont azt akahja, hogy csináljunk egy játékfilmet az úttöhőmozgalomhól. Banovich meg Imhe (Fehér I. Bakaruhában, 1957), te meg én íhjuk a fohgatókönyvet, a többit majd megbeszéljük Honttal. Én lettem a rendező.

Öröm és izgalom, feszültség és megnyugvás, 30 valahány forgatási nap után egy érzés: nem lehetetlen, hogy lehet belőlem filmrendező.

 

*

 

Kialakult barátságunknak egyik színhelye volt a Pilvax Kávéház, ahol Porkai, Tőkés Anna, a nagy tragika férje volt a főnök. A művésznő ebédjeihez gyakran beszervezett bennünket, szórakoztató ifjakat – honoráriumunk egy tányér főzelék volt, és mi órákig villogtunk ott, mert a jó Porkai vaskos húsokat rejtett a tök- vagy zöldborsó főzelékek alá.

 

Én annyira otthonosan éreztem ott magam, hogy az egyetlen, valamirevaló ruhámat a hozzápasszoló ingekkel is ott tartottam, hogy a munka után (imádtam az asszisztensi munkát) ne kelljen hazamennem, hanem rögtön: irány a Pilvax. Ott a személyzeti zuhanyozóban víz alá álltam, átvedlettem ambiciózus ifjú férfivá. Az idillnek az vetett véget, hogy egyszer renoválván a Pilvaxot, mindenemet befalazták, egy időre véget vetve ennek az úri lehetőségnek. Péternek ez egyik kedvenc története volt, levegőt visszaszíva, göcögve mesélte mindenütt, ahol megfordultunk, én vagy legyintve, vagy hozzábrummogva vettem részt a történet elmesélésében. Péternek hihetetlen humora volt, és ami ritka, önmagán is hihetetlen nagyokat tudott nevetni. De talán akkor tört ki belőle, Szász Péterrel együtt, egy visszatarthatatlan röhögés-orkán, amikor mint esküvői tanúm (Krencsey Mariannal mentünk a 9-es kórterem forgatásának egyik ebédszünetében a XIV. kerületi tanács házasságkötő termébe) az anyakönyvvezető nagy hangon tette fel a kérdést: Makk Károly Jenő, akarja-e az itt… De nem tudta folytatni Péter röhögésétől. Rendre lettünk hát utasítva és a szertartás vége után visszanyargaltunk a forgatáshoz.

Kedvenc történeteiben ő a balek, aki mindent elszúr, ő az, aki rossz vonatra száll föl Debrecenben, vagy átaludja a csatlakozást és az ország egész más részén köt ki, mint ahova utazni akart. Ő az, aki Indiában szintén elpasszolja a megfelelő csatlakozást (szeret bámészkodni, imádja tanulmányozni a különös fazonokat, felhörpintve egy-egy pohár vörösbort, utána részletesen elmesélni, hogy mi mindent látott.) Soha nem csinált jegyzeteket, mindent fejben tartott és úgy varázsolta elő mondandóját, mintha mi is ott lettünk volna.

 

Közhely már, hogy villamoson, autóbuszon, vásárcsarnokban és elegáns szállodák halljaiban elhangzik egy mondat hol ingerülten, hol jókedvűen, hol meditatíven: Öregem, az élet nem habostorta! Vagy: A nemzetközi helyzet fokozódik. Nem akarom végigidézni a Péter által költött bon mot-kat, eszének, tehetségének, szellemének ezeket a sziporkáit, melyeket ő maga is kaján vagy részvevő mosollyal szeretett citálni.

 

De amíg A tanú megszületett, rengeteg más filmnek volt szülőatyja mint író, társíró, dramaturg. Ő oltott be engem, hogy csináljuk meg a Liliomfit, ő volt mellettem dramaturgként minden filmemben még akkor is, amikor ő maga már rendezett.

 

*

 

Együtt ültünk egy este Cesare Zavattinival, az olasz film neorealizmusának pápájával a Pipacsban. Zavattini imádta ezt a helyet, gyakran megfordultunk ott.

– Tudjátok, az a helyzet – mondta Cesare –, hogy ülök otthon, agyalok és írom a forgatókönyveket, az elején kétkedve és kínlódva, de aztán ha elcsípem a dolog lényegét, ha megjön az az érzés, hogy egyenesben vagyok, akkor már szerelmes is vagyok abba a leendő filmbe. És mire befejezem, már úgy érzem, hogy ez az enyém, csakis az enyém. Akkor jön a rendező, megfogja az én szerelmemet, kitépi ezt a gyönyörű nőt az ágyamból, duma nincs, elviszi, be az ő ágyába. Nahát. Ez az író élete. Nem akarok nagyképű lenni, de nekem, mint gyakorló rendezőnek ez az érzés olyan evidens volt, mint ahogy egy legyet elhajt az ember a tortáról, de Péternek fennakadt a szeme, röhögött ugyan, azzal a visszaszívott levegőtechnikával, ami néha egy beteg kakas rikoltozására emlékeztetett, de láttam az arcán, hogy valami történt benne.

 

Hazakísérve Cesarét a Gellért Szállóba, még elültünk a hallban. Kibukott belőle egy mondat.

– Öhegem, én is hendezni akahok!

Megtörtént.

 

Nem sorolom most fel mindazt, amit létrehozott, amit megcsinált, amiért megszenvedett, örömeit, kétségeit, fölháborodásait, mert tudtam és éreztem, hogy szerepem egyik lényege, nem csak beszélni, hanem hallgatni is, mint ahogy velem kapcsolatban az övé is az volt.

 

*

 

Az elmúlt hónapokban szinte minden nap beszéltünk, kíváncsian, néha kicsit ingerülten foglalkozott egy tervemmel, szívósan és világosan közölte velem véleményét, és az utolsó napon – nem tudván persze senki, hogy ez lesz az utolsó – szinte tanárosan közölte velem: Ne vacakolj már annyit, hanem írd le az egész történetet az elejétől a végéig.

Ő már leírta.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/05 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9757