KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Ádám Péter: Claude Sautet (1924–2000)

• Forgách András: Az utolsó jakuza A Kitano-kollekció
• N. N.: Kitano Takeshi
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Elsüllyedt mozi Velence
• N. N.: Az 57. velencei filmfesztivál díjai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Elveszett ifjúság Petőfi '73–2000
• Gazdag Gyula: Helyszíni szemle
• Muhi Klára: Gorbacsovon innen, gvantanamérán túl A kis utazás

• Bikácsy Gergely: Vén újrealizmus? A filmtörténet börtönében
• Kömlődi Ferenc: Túl a biológián Evolúciós filmmesék
• Varró Attila: Kívülállók X-Men; Dogma
• Bóna László: Kalandterápia Túlélőtévé
• Turcsányi Sándor: Tücskök, hangyák, méhecskék kalandorok kíméljenek!
• Nánay Bence: Tanmese George Lucas, a világjobbító
• Tanner Gábor: Torreádorsirató Ladislao Vajda
• Bán Zoltán András: Egy centiméter A harmincas évek filmzenéi
KÖNYV
• Kelecsényi László: A nagy szürke Balogh Gyöngyi–Király Jenő: „Csak egy nap a világ...”
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Családi körképek Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Magányos lovag Aranymadár
• Báron György: Vissza az ólomidőbe A lövés utáni csend
• Bori Erzsébet: Vízicsoda Tuvalu
LÁTTUK MÉG
• Pályi András: Hétfő
• Békés Pál: Szerelmem szelleme
• Glauziusz Tamás: Végső állomás
• Bori Erzsébet: Angyal a lépcsőn
• Köves Gábor: Shaft
• Pápai Zsolt: Csapás a múltból
• Kovács Marcell: Horrorra akadva
• Hungler Tímea: Cool túra
• Korcsog Balázs: Sakáltanya
• Mátyás Péter: Robbanáspont
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Selejtező

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Bosszúállók: Végjáték

Baski Sándor

Avengers: Endgame – amerikai, 2019. Rendezte: Anthony és Joe Russo. Írta: Christopher Markus és Stephen McFeely. Kép: Trent Opaloch. Zene: Alan Silvestri. Szereplők: Robert Downey Jr (Tony), Chris Evans (Rogers), Chris Hemsworth (Thor), Mark Ruffalo (Banner), Scarlett Johansson (Natasha). Gyártó: Marvel Studios / Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 181 perc.

 

Amikor alig két héttel a bemutatóját követően a Végjáték átlépte a kétmilliárd dolláros bevételt, az örökranglista második helyéről letaszított Titanic rendezője, James Cameron nyilvánosan gratulált. Aligha véletlen, hogy az elismerő szavakat nem a filmet rendező Russo testvéreknek, hanem a Marvel Studios elnökének, Kevin Feige-nek címezte. A tévészériák világához hasonlóan a 2008-ban indított és mára 22 filmet magába foglaló Marvel Moziuniverzumban (MCU) sem a rendező a szerző, hanem a showrunner, és ahogy a sorozatok egyes epizódjait sem érdemes önállóan értékelni, úgy a Végjáték döbbenetes sikere is elválaszthatatlan az előzményeitől.

Feige és az írói is pontosan tudták, hogy a szuperprodukciójuk nem csak az egy évvel korábban kozmikus cliffhangerbe torkolló Végtelen háborút hívatott lezárni, de az MCU tízéves történetének mérlegét is megvonják vele. Már nem kellett tekintettel lenniük a beavatatlan nézőkre, a rajongók száma átlépte a kritikus tömeget, így nyugodtan nosztalgiázhattak az időutazás dramaturgiai trükkjének beemelésével. A thanosi csettintést követően életben maradt szuperhősök saját múltjukba utaznak vissza, hogy a korábbi, „önálló” filmjeikből ismerős jeleneteket – a Vissza a jövőbe II-III. után szabadon – más szemszögből élhessék újra a hálás nézőkkel együtt. Feige-ék abban is biztosak lehettek, hogy a végletekig felcsigázott rajongók még a 180 perces játékidőt is tolerálni fogják, cserébe úgy szolgálják ki a látvány- és érzelempornó iránti igényeiket, hogy bőven tudnak meglepetéseket is okozni – például Thanos villámgyors kiiktatásával vagy a gyászmunka szerzői drámákba illő bemutatásával. Az időutazáshoz nyúló filmek 99%-ához hasonlóan a Végjáték sem képes megnyugtatóan feloldani az időparadoxonokat, de a rajongók érzelmi kötődése a karakterekhez olyan erős, hogy végeredményben logikus döntés volt feláldozni a logikát a vágybeteljesítő, katartikus pillanatok oltárán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14100