KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/november
KRÓNIKA
• Létay Vera: Zsugán István
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Randevú a kompjuterrel Az interaktív játék
• Kömlődi Ferenc: A káoszlakó Techno, trance, ambient…
• Almási Miklós: Stúdiót veszek
MAGYAR MŰHELY
• Simó György: Közönségfilm, az új avantgárd Beszélgetés Kern Andrással és Koltai Róberttel

• Nánay Bence: Apró gesztusok mozija Derek Jarman másik arca
1895–1995
• Antal István: Száz év alternatív Oberhausen
• Bori Erzsébet: Egy évszázad egy évben
KÖNYV
• Kőniger Miklós: Csillaghullás Lexikonok a jubileumra
• Györffy Miklós: Mi (volt) a film? André Bazin tanulmánykötetéről

• Bakács Tibor Settenkedő: Ecce Homo Jaroslav Papoušek
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Képtelenség Égi manna
KRITIKA
• Lukácsy Sándor: Magyar mumpsz A brooklyni testvér
• Déri Zsolt: Lélekmentő perverziók Keserű méz
• Csejdy András: A tukmák Shop-Stop
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Apám életére
• Takács Ferenc: Apollo 13
• Turcsányi Sándor: Nell, a remetelány
• Takács Ferenc: Neruda postása
• Barna György: Játssz a túlélésért
• Tamás Amaryllis: Zero Patience
• Schubert Gusztáv: A hálózat csapdájában
• Harmat György: Dolores Claiborne

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Balladák filmje

A „gyűjtő”

Mohay Tamás

 

Gulyás Gyula és János filmszociográfiát készítettek Erdélyben „Kallós Zoltán nyomában”, s címet egy éppen húsz éve megjelent könyv, a Balladák könyve mintájára választottak. Portréfilm Kallós Zoltánról? Igen, az is. Látjuk őt a filmben, beszél, kérdez, nevet, énekel, sírköveket böngész, bandukol, ám jelenléte nem hangsúlyosabb, mint a többi szereplőé. Gulyásék úgy készítettek filmet Kallós Zoltánról, hogy elkísérték útjain, vele figyeltek emberekre, beszélgetésekre, élethelyzetekre. Tehát néprajzi film az erdélyi magyar népi kultúráról? Igen, az is. Szemelvényekben, töredékekben, de mégiscsak abból látunk meg valamit, amit mind kevésbé láthatunk, mert elfedi a nyomor, mert szertefoszlik. Veszélyes ma filmet készíteni Erdélyben; legkevésbé talán a külső fenyegetettség miatt, sokkal inkább a klisék, sztereotípiák, közhelyek buktatói okán.

Sosem fogjuk megtudni, mit láttak a Gulyás testvérek Erdélyben Kallóssal és Kallós nélkül; azt sem, mit vettek fel, mit tarthattak meg, mit hozhattak át, mit őriztek meg; ezért csak arról beszélhetünk, amit láthatunk, s aminek talán lesz folytatása. Ez a film nem cifráz, nem az ünnepi alkalmakat keresi: nem látunk lakodalmat, keresztelőt, temetést, de látunk utcán zenélő cigány házaspárt Gyimesben (csak sajnálhatjuk, hogy a gardonyos asszonyra épp csak pillantás jutott), temetőt nappal is, éjszaka is; nem látunk díszes templombelsőt és székelykaput, hanem kalibát, kunyhót; nem látunk színpompás népviseletet mosolygó vagy méltóságteljes embereken és asszonyokon, de látunk feltarisznyázott bivalylegeltető parasztokat, kendőbe zárt arcokat. Másfelől nem látjuk a nélkülözés, a kisemmizettség, az elesettség képeit, a magukba roskadt reményteleneket, a szülőföldjükről eltávolítottakat, a várótermekben gubbasztókat. Azokat látjuk, akik közösségben: családban, faluban, patakokon élnek, s ha megritkult is körülöttük a levegő, tudnak egymásba kapaszkodni, együtt keresztutat járni, temetői gyertyát gyújtani, tejbeméréskor fejni és táncolni, évődni, és összekiáltani a patakvölgyben lakó szomszédokat. Azokat látjuk, akik öregkorukban tudnak mire visszaemlékezni, akik kislányuk mellett állva panaszolják el sanyarú sorsukat, akik a szájuk sarkában félmosollyal énekelnek keservest, akik rövid rábeszélésre siratót énekelnek, balladát mondanak. Látjuk a felszabadult öröm és áhítat, a mélyről felszakadó kipréselt ének, az élettől búcsúzó megnyugvás, a cinkos összekacsintás, a szomorú megrendültség pillanatait. A tételekből összefűzött film nagyobb része helyhez köthető; ahol nem, ott vagy nem szükséges, vagy nem lehetséges. Arcélek, párbeszédek, jelenetek Mérából, Gyimesből, Kalotaszegről, Csiksomlyóról, Sárvásárról, Válaszútról, Vistáról: azokról a tájakról a Mezőségtől Moldváig, ahol Kallós Zoltán a legtöbbet járt, s ahonnét a Balladák könyvének, nagyobb része származik.

Kallós Zoltánt nehéz önmagáról szóra bírni, mert szívesebben beszél arról, amit fontosabbnak tart: énekeseiről, balladamondóiról, kedves falvairól. Távolról kell becserkészni, ahogy a kamera teszi akkor, amikor egy gyimesi káliba ajtajában ülve Kallós az életéről beszél. Hol gyerekeskedett, hol járt iskolába, hogy nyílt rá érdeklődése a szájhagyományban élő zenére, hogyan igyekezett tovább tanulni, aztán gyűjteni, gyűjteni tanítás, tisztviselőség, fenyegetettség mellett: sok-sok ember számára lesz sokatmondó újdonság még akkor is, ha Kallóssal otthon vagy itthon is sokan találkozhattak, s ha például Vırt László a Honismeretben Kőbányai János a Valóságban már közöltek vele hosszabb beszélgetéseket. Ami ebben az elbeszélésben azt is megragadja, aki személyesen ismeri Kallóst az a feneketlen mély szomorúság, ami a tekintetéből éget. Soká a kamera sem állhatja ezt, s elfordul a zöldellő mezőkre, fenyőfák csúcsára. Talán ott van az orvosság erre a szomorúságra. Talán azok között, akik közé Kallós elvezeti a Gulyás testvéreket s bennünket: azok között, akik közösségben élnek, s kultúrával élnek.

Kallós szereti mondani, hogy gyűjteni kell, s addig kell gyűjteni, amíg lehet, „aztán rágódjanak rajta az utódok, hogy mi volt” (Valóság 1987/12.) A filmet látva arra kell gondolnunk, hogy talán ő is csak azért használja ezt a szót, mert nem talál jobbat. Kallós éppen azért utolérhetetlen, mert ő nem gyűjt: hanem eltanulja embereitől, ami szépet és értékeset tudnak, amiben emberségük megjelenik, ami tartást, örömet, vigaszt nyújt nekik. Gyűjtőmunkája kezdete óta tanul, s csak utóbb rögzít. Évekig „gyűjtött” úgy, hogy nem tudott kottázni, s mikor már tudott, nem volt magnetofonja; de amióta van, azóta sem csak rögzít és lejegyez, hanem elles és megjegyez. Ami így a sajátja lett, elvehetetlenül, azt adja, tanítja tovább, gyűjti kötetbe. Aki gyűjt, az valami értékeset, de holtat birtokol, s aki azt életre akarja lehelni, nem vállal könnyű feladatot. Aki gyűjt, az kívülről és felülről csodál és csodálkozik, olykor éppen bambul; udvarias, tapintatos, de céltudatos: zsákmányolni akar. Kallós Zoltánnak a népi kultúra nem „ügy”, nem „program”, nem valami más, amit sajáttá kell(ene) tenni, hanem a saját élete. Ezért teheti mások számára is élővé – táncházasoktól filmesekig –, ezért jelent kevesebbet számára, hogyha egy gyűjteménye összeáll és megjelenik, mint ha taníthatja és megmutathatja kedves énekeit, ráolvasásait, ládákban őrzött „múzeumát”. Kallósnak a falvakban nem adatközlői vannak, hanem rokonai, nem munkatársai, hanem barátai, nem zsákmányol tőlük, hanem közvetít köztük és egy számukra elérhetetlen világ között. Ebben a körben adja, osztogatja magát, tréfál, vigasztal, elvékonyodó kapcsolatszálakat sodor újra össze; s rejtezik a külső szemlélő elől.

Harmincöt éve „fedezik fel” Kallóst és járnak hozzá egyre szélesebb körből, mégsem lett „élő klasszikus”, megmerevedett szobor, hanem megmaradt élő, egyszerű embernek. Támasza az édesanyja, Vilma néni, aki ágyban fekve mesél családjukról bölcs humorral, huncut méltósággal, s asztalt terít a vendégeknek. A filmen részesei lehetünk annak a meleg szeretetnek, amellyel régi ismerősei fogadják a „tanító bácsit”, s ez a közvetlenség még a kamerák jelenlétét is feledteti olykor. Ilyenkor ünnepi pillanatoknak lehetünk tanúi, még ha feketével keretezettek is ezek. „Nem ér semmit az élet”, könnyezi el magát egy asszony Gyimesben, részeges férjét emlegetve; lánya ott áll mellette, s nem tudja, a föld alá süllyedjen-e, vagy együttérzést sugározzon anyja felé. „Megette a fene az egész mindenséget”, mondják fenn a legelőn a bivalyokat terelve hazafelé, és nincs rá válasz, miért nem szabad vajat vinni a piacra. Falak, korlátok, béklyók mindenfelé, présbe szorított lelkek egy olyan világban, ahol azt bünteteik, aki énekel, azt alázzák meg, aki felemeli a fejét. Ünnepi pillanat Bartók s még sokak énekesének, Kata néninek siratóéneke, s az ölelés, ahogy Kallós egy vízimalom mellett összetalálkozik egykori román rabtársával. „Nem olyan világ van, hogy legyen kedvünk dalolni”, hangzik el a filmben, s ez a zsigerekig ható tapasztalat süt sötéten Kallós szeméből. Csak ő tudja, hányan vannak már a földben énekesei közül; s hányan vannak, akiktől már csak ő tanulta el, amit tudnak, mert fiaik, unokáik hetedhét határon túl kerültek. Kallós, mint ciszterna gyűjti a hagyományt: felfogja, őrzi, raktározza, hogy bárki meríthessen belőle. Hallatlan emlékezet kell ehhez, amely nemcsak az énekeket, hanem azt is számon tartja, kitől, mikor, mit, milyen változatban tanult, s ha halálos ágyán már beszélni is alig tud Rebi néni, együtt dúdolja, motyogja Kallóssal saját emlékezete mélyéről felhozott dallamait.

Sok mindent tudunk a népi kultúráról a jóval több mint száz esztendeje sorjázó gyűjtésekből, felvételekből, értelmezésekből. Ismerjük sok utolérhetetlen értékét, s azt is, milyen áron kristályosodhattak ezek ki. Tudjuk azt is, hogy a magyar népi kultúra egészéhez képest az erdélyit nagy vonalakban éppen régiessége, az erősebb hagyományőrzés különbözteti meg, ami sok tekintetben éppen az életlehetőségek beszűkülésének, a felemelkedés folytonos akadályoztatásának a következménye. Amit most nemcsak tudhatunk, hanem szemmel láthatunk, az ennek a népi kultúrának döntően személyes arculata. Ez a kultúra a személyes viszonyokban él, és elsorvad, ha a személyek, személyiségek, a kapcsolatok embersége megfogyatkozik. Ami művészi benne, az a közösségben élő személyiség kifejezője, s ez nem egy személytelen, arctalan közönségnek szól, hanem visszanéző, odahallgató, hús-vér embereknek. Akit meg lehet nyitni belülről, azt nem lehet kívülről, kamerás rámenősséggel, ahogy azt olykor a Gulyás testvérek megpróbálják. A film készítőinek egy-egy villanásnyi jelenléte a vásznon, felháborodást tükröző, ám suta kérdéseik csak még jobban kiemelik Kata néni, Berti néni, Rebi néni, Gyuri bácsi és a többiek keresetlen természetességét, s azt a közösséget, amit Kallós velük vállal. Apró, de valódi jele ez a létező, és – bármily szomorú is ez – egyre táguló szakadéknak, ami a népi kultúrát elválasztja a mi világunktól, és amit csodálatunk és lelkesedésünk sem igen hidalhat át. Rebi néni utolsó szavai a temetésére hívnak – s a következő képeken síró arcokat, sírokon pislákoló gyertyákat láthatunk. S ki tudja, lesz-e Rebi néninek unokája, aki évtizedek múlva megkeresi sírját, s megmutatja unokáinak?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5376