KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/október
KRÓNIKA
• (X) : Szmoktunovszkij ismeretlen szerepeiből Filmsorozat az Örökmozgóban
MAGYAR FILM
• Mihancsik Zsófia: Filmtörvényen kívül Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Bársony Éva: A gyanakvás légköre Beszélgetés Sára Sándorral

• Földényi F. László: Hazát kereső nemzedék Heimat II.
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az európai tévétudat EuroNews
• Várkonyi Tibor: A Didier-ügy Francia reality show
• Almási Miklós: A médiának mindig igaza van… A tévé-mítoszgyár
KÖNYV
• Kelecsényi László: A szabály és a kivétel Henri-Pierre Roché: Jules és Jim

• Janisch Attila: Psycho Az én mozim
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Görbülő tér a zseni körül Van Gogh
• Kéri László: Mindez nekünk már csak mozi marad? Sztálingrád
• Kozma György: Henrik galambjai Árnyékszázad
• Bakács Tibor Settenkedő: Hollywoodi fosszília Jurassic Park
• Barotányi Zoltán: Nuncsakus húszéveseké a világ Az utolsó akcióhős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Összeomlás
• Glauziusz Tamás: A zongorakísérő
• Barotányi Zoltán: Red Rock West
• Gelencsér Gábor: Az emberi szív térképe
• Mockler János: Bűnben égve
• Sneé Péter: Haláli fegyver
• Tamás Amaryllis: A szerelem hullámhosszán

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bevezető egy filmsorozathoz

Bukarest, 1942

Tamás Gáspár Miklós

Ezt az írást Caragiale-idézetekkel szórtam tele. Mindegyik a saját fordításom, az 1978-i Rosetti-Cioculescu-Calin-Apolzan kiadás nyomán.

 

Zűrzavaros éjszaka I. fölvonás, IV. Jelenet.

 

Dumitrache tekintetes: Ecsém, lássuk, mit mond a politika e. Olvasott valami jót?

Ipingescu: Vivát a sajtó, uraságod! Ezek oszt küzdeni oszt küzdenek.

Dumitrache: Nem hiába hijják őket A nemzeties honfiú harsonájának*. Olvassa, ecsémuram.

Ipingescu: Bukarest, böjtmás hava 15/ 27. – Kamerádunk s levelezőnk, R. Vent., iffiú népuralkodászati elmeíró, akinek idioticitását az olvasó publikum régtől fogva ösméri, következő opuszának elöljáró beszédjét küldé be íme hozzánk. Díszhelyet adunk neki, melegen ajánlva istenadta népünknek elvbarátunk írásművét. A Respublika és a Reakczió, avagy a Jövendő és a Régmúlt. – Elöljáró beszély. – A románföldi demokráczió, helyesebben a románföldi demokrácziónak czéliránytáblája meggyőzni a honnpolgárokat arról, hogy azon szent kötelességeket senki el ne zabrálja, amelyeket alapfekvő vérszerződésünk, az Alkotvány ír elénk...

Dumitrache: Hinnye, vivát! Jól megmondta.

Ipingescu: „...senki... ne zabálja az Alkotványt...”

Dumitrache: Hogyhogy ne zabálja?

Ipingescu: Várjon csak... aszongya... „a szent Alkotvány, különösen akik a nép tömegéből...”

Dumitrache: Mélyenszántó.

Ipingescu: Csudát mélyenszántó. Nem kapiskálja? Aszongya a beszédje: senki ne zabáljon a magamfajtának vére-verítékéből, meg a magafajtáéból, akik a népből vétettünk: csak a nép üljön az asztalhoz: ő a gazda.

Dumitrache: Ahá, ez már ösmerősebb. Vivát! Gyerünk tovább.

Ipingescu: Várja ki a végét: most még erősebb dolgok gyünnek.

Dumitrache: He?

Ipingescu: „...zabálni, a népnek mindenek fölött, megbocsáthatatlan főbűn, mondhatni, vétek...”

Dumitrache: Megadja nekik! Bezony! Aki zabálja a népet, menjen a bűnügybe!”

 

Mai politikai vitáink stílusát és színvonalát idéző részlet. Ez a véleménye Caragialénak, aki a fölületes, hamis és korrupt kelet-európai szabadelvűség konzervatív bírálója, akárcsak a legnagyobb román költő, Eminescu és a legfontosabb XIX. századi román filozófus, Vasile Conta. Amikor valaki 1942-ben Bukarestben filmet készít a Zűrzavaros éjszaka nyomán, a liberális pártküzdelmek paródiáját adja. Ezeknek a küzdelmeknek igazán befellegzett 1942-re, a kétértelmű, megbízhatatlan szabadelvűségnek is.

Addigra Románia elvesztette Észak-Erdélyt. A vasgárdista merénylet- és terrorhullám nyomán elvesztette hagyományos politikai elitjének vezéralakjait. A II. Károly-féle királyi diktatura bukásával elvesztette a monarchia biztosítékait. Átengedve Besszarábiát a támadással fenyegető Szovjetuniónak, elvesztett több millió románt. A vasgárdista lázadás alatt a bukaresti hentesüzletek kampóira akasztották a zsidókat. De a vasgárdista lázadást is leverte Antonescu tábornok – később marsall – konszolidáltabb katonai fasizmusa. A Tengelyhez csatlakozván, Románia elvesztette hagyományos nyugati és kisantant-szövetségeseit. Az értelmiség fasizálódásával elvesztette szellemi nagyságait. A tekintélyuralmi kormányzatok politikája miatt elvesztette nemzeti kisebbségei aktív jelenlétét, amely a két világháború között az ország színességéért, kulturális gazdagságáért kezeskedett. Az erdélyi és moldvai szélsőségek uralma alatt elvesztette havasalföldi fanarióta báját, amelyet a művelt olvasó Olivia Manning Balkáni trilógiájából ismerhet. A román haderők az orosz fronton, Hitler szövetségesei között a legeredményesebben küzdenek, diadalmasan elfoglalják Odesszát. Aradon máig az Odesszából elzabrált villamos jár. Besszarábia visszahódítása nem okoz eufóriát. Erdély nélkül semmit sem ér az élet, a jászvásári (iasi, Jassy-i) pogrom, a transznisztriai (ma: Moldvai SZSZK) tömeges zsidóölés sem okoz igazi örömöt. Bukarest éhezik, elégedetlen, visszavágyik abba a pakfon-franciás balkáni mennyországba, amelyből a radikális konzervatív – majd radikális szocialista – bírálat kiakolbólította.

 

Leonida nagyságos úr szemközt a reakczióval, I. fölvonás, I. jelenet.

Leonida: Ahogy mondtam, fölkelek reggel, s tudod, ahogy szoktam, kinyújtom a kezem a Demokraczikus hajnalpír eránt, hadd lássam, hogy megy a haza sora. Kinyitom... s mit olvasok? Lássa, még mindig tudom: „február 11/23... leesett a tyrannia! Vivát Republika!”

Efimita: Hallj oda!

Leonida: A drága megboldogult – első hitvesem – még nem kelt föl. Leugrom az ottománról, s így kiáltok: „Ugorj, nagysága, s örvendezz, mert népből sarjadzott gyermekek anyja volnál, vagy mi; ugorj, mert hatalomra gyött a szabadság!”

Efimita: Tyű!

Leonida: Ahogy hallja a szabadságot, ugrik az elhunyt az ágyból... republikánus vala ő is! Aszondom: „gyorsan a kenceficét, Cziczuska... menjünk a revolúcziába”. Fölöltözünk, kérem szeretettel, s gyalogszerrel a Színkörig... S oszt mikor láttam... tudja, édes, hogy én nem hamarkodom el...

Efimita: Hogyisne...! Kend nem olyan ember. Hűha! Olyan nem sok van, mint maga, egyem a szívét.

Leonida: Hogy aszongya, mit tudom én, vagy aszongya, így meg úgy, namármost, „uccu, republikánus volnál, pártját fogod a Nácziónak...”

Efimita: Azt a...!

Leonida: De oszt amikor láttam, aszondom: Isten őrizzen a nép haragjától!... Hát mit látok, kérem alázatosan? Lobogók, zenélés, hujjogatás, ordétás... nagy dolog ám, és rengeteg ember... beleszédülsz, nem egyéb.

Efimita: Jó, hogy nem voltam akkortájt Bukarestben! hát ahogy én hideges volnék, Isten őrizz! még úgy jártam volna...”

 

No hát ennyi volt Cuza fejedelem letétele, az alkotmányos monarchia kialakítása, betagozódás abba az átkozott Európába.

Ne tagadjuk: így látja ezt a kelet-európai értelmiség. Mi ugyan mire emlékszünk saját szabadelvűségünkből? Nagy-Idára, Mikszáth iróniájára, Tolnai Lajos fröcsögésére, Vajda János és Ady gyűlöletére, Jászi és Szabó Ervin megvetésére, Szekfű gúnyára. Mi lett a harmincas-negyvenes évekre a liberalizmus reputációjából? Rongy, amelyen jobb- és baloldali totalitárius megoldások fáklyaként lobogó hívei kedvtelve tapostak.

Bukarestben és Budapesten, Münchenben és Moszkvában.

Olvassák el, kérem, a Históriában Mindszenty bíboros 1956-os szózatát. Ő is osztálynélküli társadalomról beszél. A mi konzervativizmusunk – szemben a nyugati szabadelvű konzervativizmussal – antidemokratikus, radikális és forradalmi. Röhögjünk csak, hölgyeim és uraim, Csiky Gergely és Caragiale és Witkacy antiliberális szatíráin. Higgyük csak el Gogolnak és Dosztojevszkijnek, hogy a szakszerűség és a racionális megközelítés teszi démonivá a politikát. Micsoda nagyszerű örökség! Vegyük csak föl a kamatait, és nyilvánítsuk magunkat demokratikus demokratáknak, hogy röhöghessen az új Caragiale, engedjük csak meg Esterházy Péternek, hogy Új Rizsáról beszélhessen, s Isten látja lelkemet, joggal, de mennyivel!... Elveszett levél, III. fölvonás, I. jelenet.

Trahanache: Tekintetes, nagytekintetű, kérem, ne szakajtsák félbe a szónokot... csöndet kérnék: égető kérdések a napirendjén; picurka türelmet esedezem. (Farfuridi felé) Szót kapott, tekintetes, lásson hozzá!

Farfuridi: Amikor aszongyuk, aszongya, 64, akkor aszongyuk, népszavazódás, amikor aszongyuk, népszavadzás, aszongyuk, 64... Tudjuk, akárki körünkből tudja, mi az, hogy 64, lássuk, mi a népszavalás... A népszavalás!

Catavencu: Nem a népszavalásról van itt szózat...

Farfuridi: Engedje meg... úgy tűnik föl nekem, hogy amikor aszongyuk 64... kérem, meg se próbálják, hogy meghazudtoljanak: be fogom bizonyítani, hogy minden népnek megvolt a maga 64-e...

Catavencu: Már engedje meg: nem 64-ről van szó... (Zaj)

Farfuridi: Engedtessék meg... Elölülő úr!

Trahanache: Tekintetes, nagytekintetű, csöndet kérnék, égető kérdésfölvetések...

Catavencu: Hogyhogy, elölülnök úr? Hogyhogy 64-től égető kérdésfölvetések a napnak rendjén? Ha nem rosszul csalódom, az Úr 1883. esztendejében volnánk... Mi köze...? Tessék a tárgyra tenteni nagyrabecsült szónokunkat...

Trahanache: Nagytiszteletű... talán hagyjuk a népszavalást, ha szeret engem egy icinyke-picinykét; térjünk a tárgymikéntre.

Farfuridi: Elölülnök úr, méltóztatott szót adni nekem... Asszem, az kéne, hogy...

Catavencu: Nem kéne, tisztelt úr!

Párttagok: Nem, nem kéne!

Trahanache: Kérem szeretettel, ha volna oly jó, tegye mán meg a kedvemér... az ülés kívánata, tekintetes uram...

Mind: Igen! A tárgyra! A tárgyra!

Farfuridi: Eljutottunk tehát az Alkotvány fölülmegvizsgalata és a Választásjogi Törvényszabály revizionálásának kérdésköréhez...

Mind: Ahá! Ez már igen!

Trahanache: Ahá! Hé, most már picurka türelmet. Röviden, tekintetes, röviden, ha szeret egy picinykét: az ülés kívánata.

Farfuridi: Tudják, mi az én véleményem a revizionálás ügyében?

Mind: Nem! Lássuk! Mondja!

Catavencu: Lássuk Farfuridi űr véleményét.

Farfuridi (izzad): Véleményem a következő: a revízióról van szó, nem?

Mind: De igen!

Farfuridi (izzad): Mármost akkor, íme mit mondok én, és kell, hogy mondja mindenki, aki nem akar szélsőségekbe zuhanni, akarom mondani, legyen mérsékelt... szóval nem túlzó túlzások!... Politikai kérdésben, amelytől a hon jövője, jelene és múltja függend... ne legyen avagy túlontúli túl, avagy fölöttébb nagyon... itt az alkalom, hogy megkérdezzük: miért?... igen... miért?... Ha Európa... amely ránk veti vigyázó szemét, ha szabad így szólnom, akik zúzzák az álladalmat tönkre, a megrázkódtatások folytán... és... fölforgató eszmék... ért engem... végső soron mindennemű ünnepélyes alkalmakkor tanúságot tett tapintatáról... akarom mondani e tekintetben a nép, a nemzet, Románia... egyszóval a hon... tapintanál... hogy Európa, amely az imént elismerni vélte, amitől, hogy úgy mondjam, függélyes... amint – már engedjék meg –, ahogy 21-ben, úgy 48-ban, 34-ben, 54-ben, 64-ben, 74-ben, éppúgy mint 84-ben és 94-ben és a többi, amennyiben minket illet... hogy példát mutassunk latin törzsökbéli nővéreinknek akár!... Engedjék meg! Rögvest befejezem! Két szót hadd ejtsek: íme hát a véleményem. Kettőből egy, már tessék megengedni: vagy revideálják, elfogadom! de osztán semmi ne változzék; avagy ne legyen revizionálás, elfogadom! de akkor változtassunk itt is meg ott is, a lényeges pontokon... Ebből a dilemmából nem fognak kimászni... De nem ám!”

 

Nagyérdemű publikum, méltóztassék röhögni.

Ahogyan röhögött a bukaresti bemutató közönsége is, 1942-ben.

 

 

 

*Ion Luca Caragiale román elbeszélő, költő, drámaíró, 1852-1912 között élt. 1888-89-ben a bukaresti Nemzeti Színházat igazgatta, de mert ebből nem tudta eltartani magát, sörözőt nyitott. Egy koholt plágiumper után 1904-ben Berlinbe emigrált, ott is halt meg. A szerző a cikkben a következő Caragiale-darabokból idéz: Viharos éjszaka, Leonida naccsás úr és a reakció, Elveszett levél.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 27-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5373