KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/november
KRÓNIKA
• Székely Gabriella: Könnyű-e filmrendezőnek lenni? Juris Podnieks halálára

• Reményi József Tamás: Ali én vagyok Fassbinder és más hazaárulók
• Bikácsy Gergely: Az utolsó ember Németorszag kilenc (új) nulla
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Orlando féltestvérei Velence
• N. N.: A 49. Velencei Fesztivál díjai
TELEVÍZÓ
• Turcsányi Sándor: Bohdalová térde Evald Schorm

• Gelencsér Gábor: A történelmi film vége Markéta Lazarová
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Videópalack Beszélgetés Hanák Gáborral
• Sipos Júlia: Kié a csőd? Beszélgetés stúdióvezetőkkel

• Timár Péter: Katarzis vasalás közben Mondino, a klipkirály
KRITIKA
• Báron György: Másnap Goldberg-variációk
• Zoltai Dénes: Zeneórák haladóknak Minden reggel
• Almási Miklós: Hollywoodi kövületek A játékos
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Apám dicsősége; anyám kastélya
• Turcsányi Sándor: Egyedülálló nő megosztaná...
• Bíró Péter: Mint a tűz
• Székely Gabriella: Paris Trout
• Sneé Péter: Fiúk (Boys)
• Schubert Gusztáv: Medicine Man
• Argejó Éva: Jöttem, láttam, beköltöztem
• Tamás Amaryllis: Isten veled, király

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kafka a homokban

Perújrafelvétel

Schubert Gusztáv

Nincs igazi Kafka, igazi Kafkák vannak. A per: Kundera kontra Welles.

 

Az utókor fütyül a végrendeletekre.

Milan Kundera

 

 

A homok nemcsak a városokat, a szfinkszeket temetheti be, írókat, festőket, filmeket, regényeket, egész életműveket nyelhet el. Valóságos irodalmi ásatás, szenvedelmes régészet szükséges ahhoz, hogy az utókor megtalálja az elfeledett művészt, az elfeledett művet. Feledni persze nemcsak amnéziásan lehet. A félreértés, még a felmagasztaló félreértés is tönkrevághat egy életművet. Milan Kundera szerint a modern próza pantheonjában istenként tisztelt Kafka is többszörös félreértés, félreértelmezés áldozata, csak névben él, az igazi Kafka valaki egészen más.

Boldog a művész, akit nem fedeznek fel, nem tanítanak az iskolában. A babérkoszorú, a költői megdicsőülés valójában a kárhozat kezdete. A remekmű sikere, népszerűsége, úgy látszik, csak azon az áron lehetséges, hogy zseniális felfedezéseit a közhely aprópénzére váltják, merész, felzaklató mondatait (szerkezetét, dramaturgiáját) visszafordítják a köznyelv veszélytelen frázisaira. A kritikai szemlék és a tanári katedrák az örök ellenforradalom fórumai, ahol – ha már a hatalom vagy a pénz cenzúrája nem volt elég éber, és hagyta a remekművet világra jönni – kasztrálni lehet a kényelmetlen géniuszt. De mennyivel ügyesebb módszer ez, mint a tiltás: turbékoljon csak a költő, cérnahangocskán, finoman. Szobaköltészet, bonsai-próza. Kundera nem tételez fel szándékos összeesküvést, mert nincs mit gondolkodni rajta, belénk van kódolva, hogy ennek így kell lennie: a költő és kora úgy aránylik egymáshoz, mint a Nagy Emberhegy és Liliput lakói. Óriás fekszik a parton, s mi nem tudunk vele mit kezdeni, nem fér bele a kisvilágba. Hasznavehetetlen marad, vagy hamis lesz; mire jó akkor a művészet? Kundera két megoldást lát: visszatérni a modernség előtti írásmódhoz, mikor is az író (mondjuk Rabelais) nem a rend (tudomány, filozófia, vallás) szolgálójaként írta művét, hanem a gyönyör rabjaként, fékezhetetlen életínyencként. Vagy megtanítani az embereket jól olvasni. Kundera, hiába feszíti a szándék, az ínyesmesterséghez túl szikár, túl filozofikus író, nem egy Hrabal. Marad tehát a zseniális olvasó vágyálma. Ami reménytelen szerelem, mert az olvasók „regényt éppoly figyelmetlenül és rosszul olvasnak, mint ahogy a tulajdon életüket olvassák.” Ugyan ki tanítsa meg helyesen olvasni őket, a törpe kritikushad? Egy lépésnyire a következtetés: az írónak önmaga prófétájává kell válnia. Akár Poe A hollót, úgy magyarázná el szíve szerint Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségét és többi regényét, itt-ott az Elárult testamentumok esszékötetében, ahonnan a fenti gondolatmenet származik, bele-bele is kap önnön exegézisébe, de aztán mégiscsak megelégszik, hogy mások félreértett életművén, Kafkán, Tolsztojon, Musilon, vagy a zeneszerző Janáceken demonstrálja a félrefordítás rémes-víg gyötrelmeit. A per megtisztítása közben Kundera megvetése többször is odasújt Welles Kafka-filmjéhez. Mielőtt elgondolkodnánk vádjain, fecsegjük ki a kunderai logika kimondhatatlan titkát: Kafka-filmet rendezni csak egyetlen ember lett volna méltó, Kafka Franz, az isteni. Welles csinálhat bármit A perből, Kunderánál ledolgozhatatlan hendikeppel indul.

Kafka rekonstrukciójának Welles dekonstrukciója az ára. Ha a Smetana-hívők annak idején „vesszen Janácek!”-et kiáltottak, akkor most az igazság (és Janácek) diadalmának tekinthető „a vesszen Smetana!”? Aligha. A Kundera-doktrína, „isten nevét a szádra ne vedd!”, nem annyira azon bukik meg, hogy ő az első, aki megszegi, amikor az „igazi Kafkát” felmutatja. Hanem azon, hogy maga is dogma. S mint minden dogmának, az a sorsa, hogy megszegjék. Az „igazi (=Kundera-féle) Kafka” csak igazibb, mint a Max Brod-féle vagy a Garaudy-féle „igazi Kafka”. A kritika (természetesen a filmkritika is) permanens vallásháború, és aki az egy igaz vallás hirdetésével véget akar vetni az eszelős öldöklésnek, azé lesz a legvéresebb aratás. Nincs igazi Kafka, igazi Kafkák vannak. Nem attól igaziak, hogy tökéletesen rekonstruálják a művet (mert ha ez a cél, akkor az igazi Kafka maga A per vagy A kastély), még csak nem is attól, hogy Kafka „szellemében” magyarázzák-e a Kafka-prózát. (Mi volna az a szellem?) Az „igazi” és „a hamis” között a határvonalat az húzza meg, hogy mi vezérli a kritikust vagy a filmrendezőt, a kalandvágy vagy az ónos butaság. A nagy mű odavisz, ahol még sohasem jártál, a fércmű odafércel, ahonnan sose mozdultál. A műértelmezéssel sincs ez másképp. Orson WellesOthello. Igaza van a reklámfogásnak. A pert is így kellene címezni. Ez Orson Welles pere, nem Kafkáé, és annyiban jó, amennyiben Orson Wellesé, annyiban rossz, amennyiben nem az övé. Az adaptáció, ha művészet akar lenni, vadorzás, orgyilkosság, szabadrablás, vagy ha nem, hát csak irodalmi mozgóképeskönyv bír lenni. A per 1962-es filmváltozata éppoly kevéssé Kafkáé már, és ez így van jól, ahogy A per szűk utcákból, komor hivatalokból, padlásútvesztőkből összerakott világa sem Prága város tulajdona többé, ha nem Kafka doktor úré. Nincs az a hivatalnok vagy polgár, aki számon kérhetné rajta az arany Prágát. A Kafka-elemző sem illetékes Orson Welles filmje, A per megítélésében. Még akkor sem, ha Kundera Kafka-értelmezése kellően explozívnak tetszik a közkézen forgó, eleve hatástalan vagy befülledt Kafka-teóriákhoz képest.

A közhely-Kafkát a segítőkész jóbarát, a hagyaték gondozója és közreadója, Max Brod teremtette. A Brod-féle Kafka modern szent, akinek élete (és önéletrajznak, a modern Krisztus önkezével írott Evangéliumának tekintett életműve) az eleven bizonyíték arra, hogy a modern világ elkárhozott, benne az ártatlanság, az érzékenység meg nem élhet. Nem máglyára, szégyenfára küldik a vértanút, nincs nyílt tárgyalás sem, az igaz ember a mindennapok keresztjére feszíttetik. Micsoda ódivatú romantika! – legyint Kundera. Kafka nem volt szent, A per pedig nem egy ártatlan lélek meghurcoltatásának tragikus története. Kafka nevetve olvasta föl baljós történeteit. A közismert anekdota az Elárult testamentumokban a Kafka-életmű kulcsa lesz. Nézd komédiásnak, s legott mulattatni fog. Josef K. Kundera szerint sem követ el semmi törvénybe ütközőt, de nem ártatlan, a pernek az ő bűntudata a motorja, vagyis épp az ellenkezője történik, mint amit A perről gondolni szoktunk, nem az észrevétlenül zsarnokká fejlő állam fenyegeti az egyéniséget, hanem az emberben fortyogó kielégíthetetlen bűntudat és életvágy kelti életre az államgépben a szörnyet. Josef K. egy olyan per vergődő áldozata, amelyet maga idézett fel. Ha így van, akkor A per tragikomédia. Akkor a per gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint hittük. „A totalitárius politikai hatalmak eltűntek, véres pöreikkel együtt, de örökségükként itt maradt a per szelleme, az irányítja a dolgokat.” Mondhatjuk máshogy is, a politikai divatok változnak, de a moralizálás „divatja” örök. Így állhat elő a bájos paradoxon, hogy egy írót, mondjuk Brechtet, kétszer fejezhetnek le az irodalmi nyaktilóval, egyszer forradalmárként, másodszorra a forradalom ellenségeként. A morál (nem az élet oldalán álló ítélőerő, hanem a hóhérmezt viselő bírálat és önbírálat) iránti olthatatlan szenvedélyünk tartja életben a törvényszékeket. Kafka ezt sejtette meg, és nem a minden addiginál pusztítóbb zsarnokságok közeledtét. Ezért akart és tudott regényt írni, politikai pamflet helyett. A pamflet (mint Orwell 1984-e) Kundera szerint politika, de nem irodalom, nem ellenszere a gyilkos morálnak, hanem eszköze. A nagy író követhet el politikai tévedéseket, vagy bűnöket, a nagy mű soha.

Wellest nem érdekelte a politika, a személyiség, a gargantuai éhség izgatta, még az olyan nyápic alakban is, mint Josef K. Welles hősei, az aranypolgár, Othello, Macbeth, Falstaff, Mr. Arkadin robusztus élethabzsolók. Tragikussá az teszi őket, hogy mindnek a Kővendéggel van hamaros találkája. A láthatatlan törvényszék utánuk nyúl, ahogy Wellesszel is újra és újra megcselekedte. Elegendő indok lehetett A pert filmre vinni. Kafka hőseinek egyetlen életkaland adatik meg: a halál. Josef K. élete a perrel veszi kezdetét. A perWelles filmje még hangsúlyosabban, mint Kafka története – ezért is lehet erotikus kaland, Josef K. az irodai tetszhalálból az élet, vagy inkább a halál sűrűjébe kerül. Welles gargantuái természetesen nem tekinthetnek megváltóként a Kővendégre. Dacolnak a törvényszékkel, haladékot keresnek, mentségeket, a Rózsabimbó gyermekkori varázsszavát, a jóslat ígéretét, hogy Birnam erdeje nem jő föl Dunsinane dombjára, Desdemona ártatlanságának jeleit. Welles Josef K.-ja sem a halálba szerelmes, hanem az életbe, lázad az ítélet ellen. Valóban más história ez, mint Kafka regénye, de Welles életművébe nagyon is beleillik. Kár, hogy a film végén Welles enged a közhely csábításának, és nem libertinus sorsdrámaként, hanem politikai pamfletként olvassa tovább A pert. A jelenet, amikor K. a védőügyvéd és a pap jelenlétében leplezi le a hipokrita társadalmat, majd a bombatölcsérből felszálló gombafelhő A diktátort záró fölösleges és kínos chaplini szózatra emlékeztető balfogás. Meglehet, Welles valóban „süket a kafkai iróniára”, de a kafkai életvágyra biztos, hogy nem az. A film legvégén megjelenő példázat a törvény kapuján, az élet kapuján soha át nem lépő perbeidézettről a legbotrányosabb horror, ami emberrel megeshet. Welles hősei mindig berúgták azt az ajtót, Kafka hősei sohasem merték. Életbevágó különbség, és mégis mély rokonság, odakint, odaát, mégiscsak a kapu körül forgott minden gondolatuk, a létszomjban egyek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 04-06. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1619