KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/augusztus
KRÓNIKA
• Nemeskürty István: Ábel Péter halálára
• N. N.: Nemzeti Független Film- és Videofesztivál
FORGATÓKÖNYV
• Barabás Klára: Találkozik egy nővel (vagy kettővel) A szerkesztőség vendége: Jean-Claude Carrière

• Forgách András: A teremtő és a teremtett Mahábhárata
• Schubert Gusztáv: Szanszkrit apokalipszis Mahábhárata
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A rózsa teste Szerelmi ének
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tekintet, szemlencsével Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai 1992
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Bánat Sérelmek filmjei
• Simándi Júlia: Ki beszél itt jelen időben?
TELEVÍZÓ
• Nagy Gergely: Belemászni a színházba Az FMS videó-sorozatáról
MÉDIA
• Turcsányi Sándor: Állati gazdaság Reklámfesztiválok
• Balassa Péter: Ezentúl – ezen túl
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Légy haszontalan! Toto, a hős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Ramona
• Turcsányi Sándor: Az ideális gyanúsított
• Békés Pál: Téged egyedül
• Barotányi Zoltán: Gladiátor
• Békés Pál: Dupla dinamit
• Tamás Amaryllis: Az utolsó tánc
• Reményi József Tamás: Get back

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Angyalpor

Bikácsy Gergely

 

Két fiatal tehetség mutatkozott be a hetvenes évek legvégén Párizsban (s egy francia filmhéten 1980-ban Budapesten): Jacques Bral, az Éjszaka külsőben és Edouard Niermans, a Paptanár (Antracit) rendezője. Évekig tartó szünet után később mindketten a francia filmgyártás nagy becsben tartott műfajával, a bűnügyi filmmel próbálkoztak. Mindketten félsikerrel.

Niermans Angyalporának hőse, az alkoholista, s feleségét ámokfutóként üldöző Blount felügyelő beleszeret egy angyalarcú leányzóba, Violetta Reverdybe. Egy bizonyos Igor Malévitch nevű luxusstricit, aki a felügyelő feleségét megkaparintotta, valaki bestiálisán meggyilkol. A film végére kiderül, hogy ez a valaki nem más, mint az angyalarcú Violetta lelenc-szeretője, Gabriel Spielmaker. Az is kiderül, hogy Violetta mindenkinek elvágatja a torkát, aki húsz évvel ezelőtt részt vett anyukája bestiális meggyilkolásában és az ügy eltussolásában. Blount felügyelő sokáig levéltáros-kisasszonynak és jó családból való úrilánynak hiszi szerelmét. Pedig az anyuka prostituált volt. Violetta is az. A szövevényes cselekménynek és a cselekmény bonyolításának az a főbaja, hogy a néző mindent előbb talál ki, mint az erősen borostás, szesztől átszellemült és enyhén buta Blount felügyelő.

A történet tele van vérrel a közhelyes fordulatokkal. Szellemi őse érezhetően a Chandler s méginkább a Hammett-kidolgozta bűnügyi elbeszélés. Niermans úgy próbálna eredeti lenni, hogy ragaszkodik is e hagyományokhoz, meg elegánsan csak ugródeszkául használja őket. Az amerikai bűnügyi kliséktől azonban lehetetlen szabadulni, mégpedig azon egyszerű okból, mert e klisékből maga a bűnügyi műfaj kerekedik ki, a bűnügyi mitológia, egy egész filmtípus. Ha megszabadulunk tőlük, szovjet, NDK, bolgár vagy magyar bűnügyifilm-féleséghez jutunk. Vagy franciához! – mondják dacosan párizsi producerek és rendezők. Hogyne: például Hitchcock, például Orson Welles újfajta bűnügyi filmet „talált ki” annak idején. Formateremtő géniuszoknak sikerült hát. A francia filmművészet története eddig egyetlen formateremtő géniuszt ismer a bűnügyi filmtípusban: Jean-Pierre Melville-t.

A francia filmben Melville óta néhányan tehetséges és gigászian sikertelen küzdelmet folytatnak, hogy e műfajt megújítsák: Deville, Claude Miller, Beineix, vagy (ismét) Jacques Bral nevét említem. Niermans az Antracit óta semmivel sem lett tehetségtelenebb. Csakhogy most „amerikai profi” is akar már lenni. Tehetsége, képalkotási expresszionizmusa, látásmódja, fantáziája engem valamiképp Gothár Péterre emlékeztet. Ha nincs „saját” története – mint volt az Antracit esetében –, akkor erőlteti, túlstilizálja a formát. Tele van képi bravúrral az Angyalpor. Helyszínei hátterei önálló életre kelnek: „térszemlélete” olykor lidérces és álomszerűén lebegő. De díszlet, háttér, ornamentika, külsőség marad minden, profiskodó szakmai bizonykodás, mert a világot, melyet meg akar teremteni, nem ő, hanem Chandler és Hammett teremtette meg valamikor ötven éve.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5382