KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/március
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László-díja, 1992
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A film második gyermekkora Szupermenek és terminátorok

• Bikácsy Gergely: Örülj, hogy élsz, átkozd, hogy élsz Bertrand Blier parókái
MAGYAR FILM
• Erdély Miklós: Tavaszi kivégzés
• Erdély Miklós: A költséges film
• Báron György: Talált tárgyak megtisztítása Közgáz Vizuális Brigád
• Kardos Sándor: Isten ujja beleért Horus Archívum
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Trauner Sándor bemutatja Eugène Sue városát
• Kassák Lajos: A K. U. T. fiataljai
• Kiss Sándor: Dor
• Györffy Miklós: Berlin fölött az idő Német némafilmek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Széles fejsze mosolyog Árnyék a havon
• Kovács András Bálint: Taxis típusú találkozások Éjszaka a Földön
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Csapd le, csacsi!
• Sneé Péter: A bárányok hallgatnak
• Turcsányi Sándor: Hullámok hercege
• Koltai Ágnes: Addams family
• Gáti Péter: Tök jó, válnak az őseim!
• Turcsányi Sándor: Börtöncsapda
• Tamás Amaryllis: Talen kardja
ELLENFÉNY
• György Péter: Arcok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bereményi Géza: A Hídember

Lobogónk, Széchenyi

Schubert Gusztáv

Aki arra vállalkozik, hogy megrajzolja a legnagyobb magyar portréját, egyszersmind válaszol arra a reformkori kérdésre is: mi a magyar most? Bereményi Géza Széchenyi-portréja.

 

1822-ben a Tudományos Gyűjtemény pályázatot hirdetett: „Kicsoda magyar, históriai, törvényes és politikai értelemben, s mi az ő kötelessége mint magyarnak?” Egyetlen pályamű vergődött el a szerkesztőségig, de az aztán minden kételyre akkurátusan pontokba szedett választ adott. Mutatóba egy is elég közülük: „Magyarok, akik bajuszt viselnek.” Gyengébbek kedvéért illumináció is tartozik hozzá: „A magyar ember szabad, nem szabad pedig az, akit orron fognak! S nem fog-e pedig orrodnál a borbély, midőn bajuszodat kopasztja?”

Mikusay János világosítgatta imígyen öntudatban megfogyatkozott nemzetét.

Ki ő? A legkisebb magyar.

Miközben a megérdemelten elfeledett szerző irdatlan elmemunkával – öt éven át – csiszolgatta művét, egy magyar gróf megelőzte a válasszal. 1825-ben birtokai egy évi jövedelmének kamatait ajánlotta fel a magyar tudományos akadémia (már negyven éve megfeneklett) felállítására a pozsonyi országgyűlésen. Tettét hamarosan újabb nagyszabású tervek követték: a Pestet és Budát összekötő állandó híd megépítése, a dunai gőzhajózás, a Tisza szabályozása. A nemességet és a polgárság érdekegyesítését szolgáló Kaszinó felállítása. A magyar nagybirtok hitelképessé tételének grandiózus programja. Nyomukban egy háromszáz éves tetszhalálából feltámadó, a korszerű gazdálkodásra és demokratikus polgári berendezkedésre ébredező nemzet. Szavak, frázisok, bajuszok helyett – tettek. És egy gyökeresen másfajta magyarságélmény. Aki átállította a gondolkodásunkat a pragmatikus és realista, vagyis korszerű nemzettudatra, okkal nevezhető a „legnagyobb magyarnak”.

2000-ben a kultuszkormányzat a magyar filmgyártás történetében példátlanul nagy összegű, majd kétmilliárd forintos megrendelést adott Bereményi Gézának, hogy készítsen filmet gróf Széchenyi Istvánról.

Aki arra vállalkozik, hogy megrajzolja a legnagyobb magyar portréját, egyszersmind válaszol arra a régi kérdésre is: mi a magyar most?

Miben áll a korszerű nemzettudat? Van-e ilyesmi egyáltalán? Érdemes-e gondolkodni felőle 2002-ben?

Íme, a híd pillérei; próbáljuk meg, lehet-e járni rajta.

 

 

A Hídember átka

 

Nem lehet. Bereményi filmje – kudarc. S nem annyira azért, mert hosszadalmas, unalmas, hektikus ritmusú – a dramaturgia mindvégig rángat (érdektelen részeknél időzünk hosszasan, miközben sorsdöntő éveket, például 1848-49-et, vágtában hagyunk magunk mögött) – és zűrzavaros, hanem azért, mert nem tudott szembenézni a feladatával.

A Hídember – mindenek felett – politikai film. És nem feltétlenül azért, mert a megrendelő nyilvánvalóan politikai píár filmre tett ajánlatot (nem lehetünk annyira naivak, hogy véletlen egybeesésnek higgyük a Széchenyi-terv és egy Széchenyi-film megszületését). Ez még nem lenne baj, minden politikai kurzus elődöket keres, az ő példájukkal akar meggyőzni, mintát adni és lelkesíteni. (Hogy ne menjünk tárgyunktól túl messzire: 1943-ban a háborúból kiugrás lehetőségét kereső Kállay Miklós miniszterelnök történetesen egy Kossuth-filmet rendelt Zilahy Lajostól, Kosáry Domokostól és Illyés Gyulától: „Mutassuk meg a németeknek, ki volt Kossuth!” Kár hogy nem lett belőle semmi; mire a forgatókönyv elkészült, bejöttek a németek.) Ahogy az is rendben van, hogy nyilatkozataik szerint az alkotók az egyértelmű politikai megrendelésből a művészet erejével politikai széljárások fölé kerekedő – pártsemleges – filmet kívántak készíteni. A művészet története politikai megrendelések története; az ilyesfajta liezonból remekművek (akár még ördögien zseniális propagandafilmek is, mint Leni Riefenstahl olimpiafilmje) éppúgy születtek már, mint silány agitkák.

A Hídemberre egyik leírás sem illik. Nem kormánypropaganda, de nem is remekmű. Pedig ez utóbbi eset talán még azt a frivol párhuzamot is feledtetné, miközben kétmilliárd jutott egyetlen filmre, harminc másik filmrendező harmadnyi összegen osztozott. Széchenyi életdrámájában benne van a remekmű lehetősége, és biztos vagyok benne, hogy a nagyszabású művészi terv nem a politikai megrendelésen bukott meg, hanem a Hídember átka miatt: aki nem fejti meg élete titkát, az alatt összeomlik a történet, és sohasem jut el a másik partra. Bereményi filmje: impozáns híd a semmibe.

 

 

A szertár pora

 

Ha Bereményi elsősorban „Széchenyiről, az emberről” szeretett volna filmet forgatni, s legfeljebb másodsorban a politikusról és kultúrhéroszról, el kell ismernünk, a terve sikerült: A Hídember valóban nem propagandafilm. De akkor micsoda? Tekintsük életrajzi filmnek? Bereményi Géza, Can Togay és Kardos Sándor operatőr szép és méregdrága, de nem túl meggyőző képeskönyvet készített a magyar politikai pantheon legjelesebb alakjáról, a magánemberről és – ebben a fontossági sorrendben – a politikusról. Szemmel láthatóan, amit lehetett, beleadtak: jelmezeket, parókákat, álszakállakat, digitális trükköket, megbízhatóan – néha bravúrosan – fényképezett jeleneteket, az utóbbi évek bizáncias történelmi filmjeiben megszokott silány játéknál jóval hitelesebb színészetet, de még így sem tudták visszaadni azt a bonyolult karaktert és tettekben, gondolatokban hallatlanul gazdag életpályát, amely a gigantikus vállalásba vonzotta őket. Lelke rajta annak, aki azt állítja, hogy e 140 percből össze tudja rakni, akárcsak elnagyoltan is, hogy ki volt Széchenyi, és hogy miért lett éppen ő a legnagyobb magyar.

A film első harmadáról lehetetlen szatírát nem írni. A sodró erejű prológusból (1848 szeptembere, az őrjöngő grófot épp a döblingi elmegyógyintézetbe szállítják) Széchenyi István születésének, gyermekkorának elnagyolt vázlata után egy krakéler, végletekig egzaltált, bizsergetően ellenszenves huszárkapitány zűrzavaros szerelmi kalandjaiba cseppenünk, amit csak tovább fokoz, hogy térben és időben nagyokat ugorva, mondhatni lóugrásban, haladunk előre. Ha bárkiben érdeklődés támad a látottak alapján, hogy összerakja a szoknyabolond gróf életrajzának félig kész mozaikját, emberfeletti munka vár rá. A film alapján ugyan ki nem nyomozza, kicsoda például az a gyászruhás fúria, aki időnként törve-zúzva vagy a Duna mélyén a halál sellőjeként úszva felbukkan a semmiből (nem ér a Széchenyi-életrajzokat fellapozni, a Naplót meg nem érdemes, abból az idős Széchenyi titkárával kitöröltette a sógornőjével folytatott bűnös viszonyra vonatkozó bejegyzéseket, a víz alatti jelenet pedig a forgatókönyvírók kínkeserves leleménye), ahogy mondjuk az sem világos, hogyan kerül hirtelen a képbe a Cataniai-öbölben fuldokló Széchenyi. A stáb szemlátomást nagy bizalommal épít a Széchenyi-recepció kiterjedt voltára, hiszen ki ne fújná kívülről e kis hazában a Naplót, a Hitelt, a Világot, a Stádiumot, a Blicket, Széchenyi és Wesselényi levelezését, a SzekfűHóman idevágó fejezetét, Széchenyi és Kossuth vitájának összefoglaló elemzését Lackó Mihálytól, Kosáry Domokos döblingi éveket elemző tanulmányát vagy épp Halász Gábor, Németh László remek lélekrajzait. Úgyhogy rohanhatunk a forradalomba, amiből természetesen megint egy kukkot sem értünk. (Többek között azt sem, hogyha a film felidézi az 1848-as bécsi forradalmat, a pesti március miért maradhat említetlen.) Azt meg végképp nem, utólag sem, hogy miért átkozta magát a nemes lélek a film elején Döblingbe vitetvén: „Én vagyok az Antikrisztus! Én vagyok Magyarország gyilkosa!”

A Hídember nem teljes egész, mintha pergőbb-lankadtabb trailerek füzérét látnánk egy nyilván soha ki nem kerekedő tíz-tizenkét órás Széchenyi mozgókép-mauzóleumból. Nem hézagpótló életrajzi film, éppenséggel hiányt ébreszt és zűrzavart kelt nézőiben. A minimáltervhez – egy iskolai, múzeumi szemléltetőeszközként elműködő életrajzi filmhez – elegendő lett volna egy rövidebb, a magánember és a közéleti személyiség sorsfordulóira összpontosító, mélyanalízisbe nem bocsátkozó, de korrekten elmesélt történet. Ha viszont Bereményiéket a Széchenyi-sorsában rejlő nagyromantikus történet érdekelte – erős a gyanúm, hogy ez volt a leghőbb vágyuk, nem a történelemszertárnak vagy a nagypolitikának akartak dolgozni –, akkor ott kellett volna abbahagyniuk a történetet, ahol az politikai szempontból izgalmassá válik. Igaza van azoknak (Németh Lászlónak, Lukácsy Sándornak), akik a Naplóban egy reformkori, soha el nem készült magyar bildungsroman körvonalait sejtik.

 

 

Byron Hunniában

 

Nagyúri ifjú életcélt keres. Unottan utazgat. Naplót ír, verselget, levelez. Hol a művészet kísérti meg, hol a nagypolitika, hol a nagyvárosok lármája, hol a falu csendje, a gazdálkodás. Társaságok léha hőse, majd csaták forgatagában hevül. Reménytelen szerelmek labirintusában tévelyeg, utolsó cseppig kiélvezve a gyógyíthatatlan szerelmi bánatot. Incurábilis: végül is unja e régi világot. Nincs más kiút, csak a halál. Persze nem ágyban párnák közt, hanem a harc mezején, De a dicső halál is csak az öngyilkosság körmönfont neme. Lermontov? Lord Byron? Anyegin? Petőfi? Széchenyi gróf? Kire ismerjünk a fenti ködlovagban? Valódi hősre vagy képzelt alakra? Nincs különbség, történetünk idején minden élet kész regény. A byronizmus több mint negyedszázadig bűvöli az európai ifjakat.

Az ifjú Széchenyi – tőrőlmetszett Byron-hős. Dendi és filozopter, világmegváltó és léha mágnáscsemete, a parasztjai sanyarú sorsán elmélkedik, de ha úgy hozza úri kedve, százezres kölcsönből negyven ezret se sajnál egy ékszerre, két bál között öngyilkosságról álmodozik, a kuplerájban igaz szerelemről. Harcterek hőse és nekivadult pozőr egy személyben. A Carolina-szerelem éppúgy egy regényhős szerelme, ahogy a keleti utazás is tudatosan megírt regényes szerep. S ahogy múlnak az évek, úgy kövesedik rá a byroni póz: már harmincnégy éves, amikor a nagy tett – az akadémia alapítása – szinte számára is váratlanul, kiragadja a terméketlen világfájdalomból és álmodozásból. A tékozló fiú története – ódon empire bútorok, hamisan csillogó szent szövetségi díszletek között – háttérben a kevéssé romantikus magyar tájjal, a „csúnyácska hazával”? Egy parlagi Childe Harold regénye? (Belénk sajdulhat, miről maradt le a magyar irodalom. Mert nincs ehhez fogható reformkori nagyregényünk, miközben ott ágált, szenvelgett az írók szeme előtt a történet hús-vér hőse.)

Eszmék, pózok, valós és művi keservek, élethazugságok és igaz ábrándok, frivol hitvallások, teátrum mundi és grand guignol, Ki tudta volna – utólag – megírni ezt a reform-románt. Talán Szentkuthy. Bereményi filmjéből fájdalmasan hiányzik az irónia, pedig a byronizmus gonoszkodó önreflexió nélkül kész röhej. „El van határozva önmagát egyszerű huszárkapitányból bizarr, titokzatos, a világgal egy kicsit játszó, boldogtalan lénnyé átképezni” – mondja esszéje hőséről Németh László. A mulatság azonban komolyra fordul, s nem azért, mert a hős egyszer csak megkomolyodik, hanem mert kiderül: épp a byronizmus a gyújtózsinór, e póz nélkül sohasem jutott volna odáig egy magyar mágnás a rebellis hajlamban, ameddig Széchenyi jutott. A reformerségnek nem volt – akkor még, a kezdet kezdetén –, nem lehetett más indítéka a magyar glóbuszon, mint ez a termékeny szerepzavar. A kisnemesek (mint később Kossuth és jurátustársai) akkor még nem tudták helyzetbe hozni magukat, és nem is igen láttak túl a vármegyei rendi ellenállás szűkös horizontján, a magyar nagyurak pedig, akik még saját birtokaik korszerűsítése felől sem igen gondolkodtak, nem akarták megmozdítani a múlt sűrű sarában megfeneklett országot. S ha mégis, a jozefinus, kiművelt, filantróp Ferenc gróf, Széchenyi apja, az eleven példa rá, meddig juthat a világfelforgatásban egy magyar főnemes. Nem túl messzire. Társadalmi kötöttségei – és felvilágosodott racionalizmusa – előbb-utóbb visszarántották. Kellett az őrület szikrája, a romantika extázisa, hogy berobbanjon az évszázadok alatt felgyülemlett gyúanyag.

A fejlődésregényhez, a romantikus Széchenyi-filmhez azonban jól megírt és jól eljátszott szerepek kellenének, a politikai eszmedrámához nemkülönben. Izgalmasan és elmélyülten megrajzolt eleven jellemeket azonban legritkább esetben találunk ebben a filmben, a karakterekbe gyömöszölt egzaltáció és balsors-afrik hivatott pótolni a lelket.

A fiatal Széchenyi karakterét képtelenség értelmezni, a színpadias allűrökkel byroni dendit teátrálisan játszani (szemforgatással, széles gesztusokkal, fintorokkal nyomatékosítva a romantikus hevületet) teljes szereptévesztés. Eperjes Károly mindent elsöprő vehemenciája paradox módon az öreg Széchenyi megformálásában kerül a helyére. Itt belülről lobog, ahelyett hogy eljátszaná a hipomán fázisban szenvedő depresszióst. A „bolond gróf” – s ez végre átjön a filmből – Széchenyi legkevésbé őrült szerepe. Széchenyi mániákus depressziójára minden kor és drámai helyzet ráerősített: a byronizmus éppúgy, mint a reformkor politikai csatái. A világmegváltás hipomán fázisai és az azt követő, önpusztítás határáig taszító önvád és embergyűlölet mindig megtalálta a külső indítékokat. A döblingi fogoly ugyanúgy meg akarja váltani a világot, megmenteni a hazát, ahogy ifjúkorában, de már nem kell a „legnagyobb magyarnak” lennie, nincs rajta teher, nincs rajta felelősség – ő csak egy bolond. Az öreg sakkjátékos most már merő élvezetből menti meg hazáját.

 

 

A szél és a zászló

 

Bármenyire kíváncsi lennék rá, nem vagyok meggyőződve róla, hogy kétszáz évnyi spéttel épp most támadt volna szükségünk egy mégoly izgalmas és hangulatokban gazdag magyar Anyeginre. Széchenyi életéből, ha valami, a politikus drámája az igazán élő és robbanásveszélyes. Kritikusai szerint A Hídember ugyan nem jó film, de legalább nem politizált, nem lett kampány-filmmé; szerintem épp ebbe bukott bele. Természetesen nem a hatalom vagy az ellenzék mellett kellett volna kampányolni, hanem Széchenyi eszméi mellett.

Bereményiék helyében, mint Schiller a rohadt almát, naponta szagolgattam volna a legnagyobb magyarról készült legkisebb filmet (a tiszteletlen KálmánchelyiStefanovitsVégh trió munkáját), nemcsak a „nagy pénz–nagy mozi” könyörtelen szatírája miatt, hanem hogy pontos képet kapjak, hol is tart ma a magyar történelemtudat. Két választási forduló után szemernyi kétségünk sem maradhatott afelől, hogy A legkisebb film... halálpontos: a végstádiumban.

Nem is tudom, volt-e valaha ilyen zűrzavar a fejekben. A káosz szele talán akkor csapott közénk először, amikor egy kilencvenes évek eleji tüntetésen szkinhedek seregeltek Petőfi pesti szobra köré. Micsoda képtelen eszme-katyvasz. Árpádsávos lobogónk, Petőfi? Ilyen nincs, mert még abban az abszurdban is több az igazság, amit Kosztolányi már 1906-ban sérelmezett, miszerint a szocialisták „Petőfi Sándort megteszik az első magyar proletárnak”, és teli torokból éneklik „a jövő himnuszát annak a hősnek a szobra előtt, aki egy félszázad előtt oly ügy szolgálatában esett el, melynek ők ma esküdt ellenségei”. Amikor Rákosiék majd félévszázaddal később lelkesen lobogtatták Petőfit – meghamísították a történelmet, úgy retusálták Petőfi szellemképét, hogy rájuk hasonlítson. De legalább tudták, mit cselekszenek, mit emelnek magasra, még véletlenül sem Ferenc József császár fekete-sárga lobogóit. Ma akár ez is elképzelhető lenne: itt már bármi egybemixelődhet, köztársaság és szentkorona, március 15 liberális-demokrata forradalma és az a maradi magyarkodás, ami ellen Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Petőfi egész életével lázadt. Merthogy szó sincs már az értelemről, ilyesmire csak a demokráciák apellálnak. A politikai érdek és marketing teljesen bekebelezi a történelmet.

A mai politika nem történelmi személyiségeket és szimbólumokat ír át, hanem a történelem egészét hamisítja meg. Őrület, és nincs benne rendszer. Se rendszerváltás. Mindegy hogy Széchenyi, Kossuth, Petőfi vagy Szent István mit csinált valójában, a mai kor arra használja fel, amire akarja, leginkább érzelmeket szít fel vele. Az átírt, retusált, megvágott história már nem a megismerés, hanem a megtévesztés eszköze, nem az élet, hanem a pusztulás tanítómestere. Ami szemünk láttára visszavonódik, az nem csupán 1990 bársonyos rendszerváltása, a fanatikus zászlólengetők messzebb hátrálnak a múltba, Széchenyi nemzetmentő reformja és 1848 radikális republikánus polgári forradalmánál is túl. Vissza a nemesi-rendi Magyarország lápvilágába.

Bizonyos helyzetekben egy nemzetnek fel kell tennie a kérdést: mi a magyar, mi a francia, mi az angol, mi a kínai? Ilyen helyzet van megint. Akárcsak Széchenyi idején. A legnagyobb magyar áthangszerelte az évszázados választ: nála a „magyar” nem jelző vagy főnév, hanem ige. A magyarok krónikája abból áll össze, amit beleírunk. Ha csak üres frázisokra telik tőlünk, ha „a testvérgyűlölési átok” és az évszázados tespedés irányítja cselekedeteinket, akkor az fog állni benne, ha a hídépítés, a gőzmalom, a kereskedelem ütőerévé tett folyók, az ősiség törvénye miatt életképtelen nagybirtok hitelképessé tétele, a jobbágyi terhek eltörlése, a közteherviselés, a felelős kormány, a parlamentáris demokrácia, akkor az lesz a magyar.

A rendi magyarkodásról, amely megrekedt a külsőségeknél, zsinóros menténél, bajusznál, csibuknál, nemesi alkotmánynál, elfulladt Pató Pál elégedett restségében, az úrhatnám pökhendiségben, a régi dicsőségben, a zsíros kártyapaklik győzedelmi mámorában, nem lehet drámai sodrású filmet csinálni: nincs története, drámája, csak évszázados avas csendje.

Széchenyiről viszont nagyon is lehetett volna: s nem csak azért, mert új ideákat hozott, hanem mert drámai helyzetbe, forgásba hozta általuk az egész magyar glóbuszt. Eszmedrámát forgatni kétmilliárdért – nem lett volna szerencsés ötlet. De emberi-politikai drámát, jókaisan széles tablót egy forrásba hozott társadalomról, igen. Széchényi lett légyen mégakkora hídember, meg nem érthető önmagából. Az alkotók A Hídember werkfilmjében büszkén emlegetik, hogy mindenkit belekomponáltak a képbe, s minden figurájuk hiteles. Nem hiszem, Széchenyin kívül személyiségként csak Wesselényi és Metternich figurája értelmezhető, a többiek nem élnek, csak oda vannak festve. (Még Crescence, a nagy szerelem is csupa szelíd vagy sértett pillantás, semmi több, e filmből meg nem foghatom, miféle ritka fajta nő volt, miért sóvárgott utána Széchenyi tíz hosszú éven át.) Darvas Iván néhány mondatból, jelenetből képes összerakni a zsarnokok Szent Szövetségét menüett-táncos eleganciájával irányító ironikus, bölcs és semmirekellő államférfit, a nagy ellenfelet. Wesselényi, a lelkesült és hű társ figuráját Cserhalmi, ahogy megszoktuk tőle, azonnal izzó parázzsal tölti meg. A politikushoz már nincs szövege, pedig e nélkül érthetetlen, miért futott zátonyra idővel a reformkor e mintaadó, lelkesítő férfibarátsága. Alighanem elég lett volna egyetlen jelenet a jobbágyverő földesúr Wesselényiről, hogy megértsük, képzeletben melléidézve a film elejéről a jozefinus felvilágosodás szellemében nevelt, apja idős jobbágyának kezet csókoló gyermek Széchenyit. Kossuth csak testben van jelen, igaz, olyasformán meggyőzően, de ez kevés, hogy megvilágosodjék, miért és hogyan dőlt el egy nemzet sorsa a reformer Széchenyi és a radikális Kossuth konfliktusában.

És ami leginkább hiányzik: meg nem tudhatjuk, mi és ki áll Széchenyi országot rengető lázadásának hátterében. A byronizmus, láttuk, csak sürgetője, s nem oka a rebelliónak. Az ok, mint azóta is minden nagy lázadónknál, a magyar ugar. És lakója: a parlagi magyar. Messziről nézve, csupa kedély és virtus, közel hajolva, izzadság- és dohszag, tudatlanság, előítélet, maradiság. A reformkorig a magyarság egyet jelent a maradással, nem utolsósorban azért, mert függetlenségünk a minden haladást meggátló nemesi előjogok fenntartásában horgonyoz, amelyre a garanciát – hogy teljes legyen a lélektani-politikai csapda – a magyar nemesség mindig külső hatalomtól, a bécsi császártól kapja. Széchenyi és Kölcsey óta: haza és haladás nemhogy nem ellentétei egymásnak, hanem feltételei. Elvben legalábbis. Mert az előjogait féltő, vagy azok újjáteremtésén serénykedő Ugar mindmáig úgy teszi fel a kérdést: haza vagy haladás. Mit sem értve Kölcseyből, aki – hinné az ember naivul – egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy nincs választás, mert „a kor szerinti haladás épen maradást hoz magával, a veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

Ezt a drámát lehetett, kellett volna megmutatni A Hídemberben.

Hol van hát a filmből a legkisebb magyar?

Nincs sehol, pedig színről színre kellene látnunk. Ott sunyít a Hídember háta mögött. Mintha bármi közük lehetne egymáshoz.

A Széchenyi-film rendet teremthetett volna a fejekben – már amennyire mű erre képes lehet –, s ilyen módon akár még a sorsunkba is beleszólhatott volna. Nem tette, sőt, meg sem kísérelte. Lobogónk lehetett volna Széchenyi. Nem lett. Most „bot s nem zászló.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2566