KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/április
KRÓNIKA
• (X) : Belga filmhét
• N. N.: Filmvilág Alapítvány
• (X) : Filmremekek a szombathelyi főiskolán

• Schubert Gusztáv: A rejtőzködő ördög Sátánmozi
• Popper Péter: Gonoszlélektan Emlékezés régi ördögökre
• Csörögi István: Pokolzene Heavy feeling
FORGATÓKÖNYV
• Grunwalsky Ferenc: E. A. Poe utolsó mondata Eddie nincs többé

• Zsugán István: Valahol Ukrajnában Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Takács Ferenc: Aprószentek legendái Henry és June
• Forgách András: Rossz filmek – jelentős álmok
MÉDIA
• Wisinger István: Miért fajulnak el a tények? A valóság és televíziós változatai
• N. N.: Háború az éterben
LÁTTUK MÉG
• Létay Vera: Szétlőtt vasárnap
• Koltai Ágnes: Számokba fojtva
• Bikácsy Gergely: Afodrásznő férje
• Zalán Vince: Végelgyengülés
• Kövesdy Gábor: A Keresztapa III.
• Báron György: Rocky V.
• Tamás Amaryllis: Harry és Sally

• Csörögi István: Filmfax
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Az elpiszkolt logika

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Stanislaw Lem

Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról

Géczi Zoltán

Lem életműve a science fiction csúcsteljesítménye: páratlan fantáziája mindig az intelligenciára épül.

 

A Bandai/ Kodansha/ Production IG/ Manga Entertainment hivatalos bejelentése szerint még idén megkezdődnek a Kiberiada című animációs film munkálatai. A 100 percesre tervezett nagyköltségvetésű mozifilm alapjául Stanislaw Lem Kiberiáda című kötete szolgál. Három történet kerül megfilmesítésre a Trurl és Klapanciusz hét utazása ciklusból: Mamoru Oshii (Ghost in the Shell) a Vérgőz király és a fenevad, Otomo Katsuhiro (Akira, Steamboy) A valószínűségi sárkányok, Shinji Aramaki (Appleseed) pedig a Hogyan épített Trurl és Klapanciusz másodfajú démont az okleveles zsivány számára című írást adaptálja. A hozzávetőlegesen 30 perces részekből, illetve rövid átkötő klipekből felépülő film egységes vizuális világát a látványtervezői posztra felkért Masamune Shirow (Ghost in the Shell, Dominion) alkotja meg, zenéjét Kenji Kawai, DJ Krush és Towa Tei komponálja.

Ha a legközelebbi messzi galaxisban lakó Trurl és Klapanciusz mérnökök megkonstruálták volna a moziverzum-békét és filmvilágcsodát teremtő kinematophil jóízlés-gépezetet, ilyesféle sajtóközlemény idézésével kezdődne egy Stanislaw Lem munkásságát, annak filmes vonzatait taglaló írás. Hasonló hírt azonban, ha ragaszkodunk az általunk ismert valóság tényeihez, pillanatnyilag nem lehet közreadni; a Lem-adaptációk lajstroma ugyanis – egyetlen kivétel mellett – nem tartalmaz nagy kvalitású műveket. Röviden és valósan szólva, Stanislaw Lem nívódíjas prózájába eddig rendre beletörött a középszerű filmesek bicskája.

 

*

 

Stanislaw Lem, a 20. század valószínűleg legeredetibb és vitán felül legokosabb sci-fi írója huszonöt évesen, 1946-ban publikálta első könyvét, a mozgóképes feldolgozások számára pedig 1960-ban dörrent el a startpisztoly. A korai interpretációk közt legfőképpen keskenyvásznú tévétöltelékeket és elfeledett rövideket lehet fellelni, melyek minősége a KGST piac általános nívójához igazodik: ezek közé tartozik a Der Schweigende Stern (rendezte: Kurt Maetzig, 1960), a Bezludna Planeta (Krzysztof Debowski, 1962) című animációs rövidfilm, a Professor Zazul (Marek Nowicki és Jerzy Stawicki, 1962) című tévéjáték, illetve Andrzej Wajda 1968-as, félóránál alig hosszabb adaptációja (Przekladaniec). Reszkess, honfiúi kebel; mi tagadás, a magyar tévéseknek is sikerült csúnya merényt elkövetni Stanislaw Lem klasszikusai ellen. Az öt darab 55 perces epizódból álló Pirx pilóta kalandjai (Rajnai András, 1972) már a cím említése által is halálsikolyra készteti az időközben felcseperedett, komoly elvárások szerint válogató filmbarátot; ezek a tekercsek remélhetőleg por által vastagon lepve lapulnak a Magyar Televízió egyik raktárában, ha ugyan időközben nem lakmározták be őket a celluloidfaló nanomolydroidok. Hét évre rá lengyel-szovjet koprodukcióban lendült támadásba egy hasonló szellemiségű, ám kibővített játékidejű film (Test pilota Pirksa), de a kályhaezüsttel összepingált kávéfőzök és a karton díszletek varázslatos összhangja ma már csak a kifinomult ízlésű perverzek számára bír némi vonzerővel.

A felsorolt adaptációk meghökkentő egyezéseket mutatnak: a nemzetközi filmpiac számottevő forgalmazói nem forgalmazzák, a kiadók nem adják ki, minélfogva a nézők sem nézhetik, a gyűjtők sem gyűjthetik őket.

Andrej Tarkovszkij pompás feldolgozása ellenben maga a kopár síkság fölé magasodó magányos orom. Az 1972-es Solaris az egyedüli adaptáció, amely nem csupán képes filmes értékekre váltani a regény irodalmi erényeit, de a szükségszerűen elveszített összetevőket is kifinomult megoldásokkal pótolta: a rendezőzseni költői látásmódja, egyedi időkezelése, átgondolt filmtechnikája kortalan, bármely körülmények közepette érvényes remekművet eredményezett. No persze Stanislaw Lem, az örök elégedetlen számára Tarkovszkij sem volt kifogástalan kollaboráns. A forgatáson sokat és csúnyán veszekedtek: az író sem a színészválasztás, sem a történetfolyamban lépten-nyomon felbukkanó módosítások ügyében nem tudott zöldágra vergődni a legendás direktorral, ráadásul láttatni akarta a vásznon az intelligens bolygót. Utóbbi kívánsága technikai okok miatt, előbbi igénytömeg Tarkovszkij nyakasságából kifolyólag nem valósulhatott meg, ezért a forgatás előrehaladtával már napi rendszerességgel vívták gyilkos kis csörtéiket. Végül a megcsömörlött író inkább lelécelt, a következő szavakkal búcsúzva hajdani barátjától: „Bárcsak sohase csináltad volna meg a Solarist, és inkább a Bűn és bűnhődést választottad volna.”. Ugyan a legkevésbé sem ildomos bírálni a lángelme ítélőképességét, megkérdőjelezni Stanislaw Lem esztétikai érzékét, ez alkalommal mégis valószínűsíthető, hogy a borotvánál is élesebb kritikai érzék, illetve a keserűség szólhatott belőle – a Solaris ugyanis hiányosságai ellenére is nemes veretű remekmű, a Criterion Collection-féle, nyugodt szívvel pazarnak nevezhető DVD-kiadás beszerzése pedig minden filmbarát erkölcsi kötelessége.

Sajnálatos módon Tarkovszkij filmje, amellett, hogy kultuszt teremtett, utóbb felkeltette az álomgyár fenegyerekének kikiáltott Steven Soderbergh figyelmét is, aki aggasztóan erős késztetést érzett rá, hogy saját kezeivel gyalázza meg a Solarist. Ideje éppenséggel volt rá, befektetői bizalom is akadt, ezért 2002-ben mozikba kerülhetett a híres regény hollywoodi olvasata. A George Clooney főszereplésével forgatott filmet a direktor úttörő munkának szánta, nyilatkozatai szerint az igényes és elgondolkodtató, emberi vonatkozásokban gazdag tudományos fantasztikumot kívánta visszavezetni a mozikba, de Soderberghtől ezúttal csupán egy vérlázítóan bamba, vákuummal feltöltött high-tech melodrámára tellett, mely érdemei szerint bizonyult dupla bukásnak (a kritikusok fanyalogtak, a nézők pedig másra szórták el dollárjaikat). A korosodó Stanislaw Lem még csak megtekintésre sem méltatta az új adaptációt, tegyük hozzá, mérhetetlen szerencsénkre; merthogy az új végkifejlettől minden bizonnyal hirtelenfrászt kapott volna, és örökre megtiltja könyvei filmre vitelét.

Akadtak még egyéb, szűk körben forgalmazott, elfeledett és gyakorlatilag beszerezhetetlen filmek, melyek inkább a lengyel írófejedelem művei alapján, mintsem azok szellemiségében készültek. Második regényéből 30 év múltán, 1979-ben forgatott filmet Edward Zebrowski (Az átlényegülés kórháza), ám aki sci-fit vár, az csalódni fog, mert a másfél órás darab nem az; hanem kifent borotvával operáló idegdráma, amely a második világháború idején, egy megszállt területen álló bolondokházában játszódik. A holland Piet Hoenderdos Victim of the Brain című munkája teljességgel hozzáférhetetlen (emberünk filmográfiája ki is merült eme darabbal), a tévés megbízatásokon edződött Achim Bornhak Marianengraben című, 1994-ben bemutatott feldolgozása nemkülönben.

A legnagyobb géniuszokkal is bánhat mélyen méltatlanul a filmművészet csalfa istene; megesik, hogy a kiváló irodalmi alapanyagból készült mozik sem alkotói igényszintjüket, sem technikai kivitelezésüket tekintve nem érhetnek fel az eredeti zsenijéhez.

 

*

 

Annak ellenére, hogy a tudományos-fantasztikum aranykora bőséggel termelte a mozivászonra kívánkozó történeteket, ezek a művek rendre a filmesek torkán akadnak, kik a látottak tanulsága szerint se kiköpni, se lenyelni nem tudják a mohón habzsolt ínyencfalatokat. Csupán a leghíresebb alkotókat említve, Isaac Asimov munkáiból alig két darab nagyjátékfilm, jobban mondva két siralmas hulladék bírt elkészülni (Én, a robot, A 200 éves ember); Philip K. Dick hasonlóan gazdag hagyatékából csakis Ridley Scott Szárnyas fejvadásza (1982) mondható valódi mesterműnek, amely mellett legfeljebb a 2002-es Imposztor (rendezte: Gary Fleder) megtekintését lehet csekély fenntartások mellett ajánlani (talán a bemutatás előtt álló Scanner Darkly korrigálja majd valamelyest a hihetetlenül satnya összképet). Miként P.K.D. bizarr-sötét víziói, Stanislaw Lem kompakt, kifinomult és kirívóan intelligens prózája sem bírja el a durva nyesegetéseket, a kiheréléssel felérő, művészi és anyagi okból hozott esztétikai kompromisszumokat; eme mesterművek adaptálásához briliáns elme, pazar arány- és stílusérzék, tetemes gazdasági háttér, nem utolsósorban pedig hűség és hatalmas alázat szükségeltetik. A tőrőlmetszett zsenialitás adaptálása már akkor is bődületes feladat, ha pusztán nyelvek közt zajlik a konverzió (a Summa Technologiae orosz fordításán állítólag tízfős íróbrigád fáradozott; mindenképpen illik megköszönni Murányi Beatrix magyarnyelvű remekléseit!), a mozgókép pedig ennél nagyságrendekkel főfájdítóbb kihívás. Ha kevéssé ihletett rendezők akarják kicsempészni a Stanislaw Lem által alkotott könyvkincseket a széppróza világából, könnyen úgy járhatnak, mint Kvarclovag, aki a csikorgó hideg által uralt bolygó, Kriónia becses drágaköveit kívánta hadisarcként elorozni – nem gondolva rá, hogy a csillogó kristályok voltaképpen fagyott nemesgázokból állnak, ennélfogva űrhajója fedélzetén, a megváltozott környezetben egyszerűen elillannak.

Holott nagy szükség volna a minőségi adaptációkra, csupán az agonizáló műfaj revitalizálása okán is üdvözlendő lenne egy-két komolyan vehető feldolgozás a lengyel mester művei közül. A sci-fi – sajnálatos módon – az utóbbi években két részre vált, mely területek lassan átjárhatatlanok: dühítően ostoba látványfilmek (Mátrix), illetve bürökhöz hasonlóan keserű, az árnyalt gondolkodásnak csupán a lehetőségét is elvető disztópiák (V, mint Vendetta) uralják a vásznakat, melyek mellett az elmét serkentő, a tudomány, a társadalom és a morál változékony viszonyát kutató munkák nemigen akadnak. Stanislaw Lem alkotásai pedig ilyenek: nem a néző butaságára, hanem intelligenciájára építkeznek; nem csupán hatásvadász módon riogatják, de megrendítik és felelősségre intik az embert; ami pedig a legfontosabb, a híres szóösszetétel – science és fiction – első felét is kellő tisztelettel szolgálják. Lem tudományos szakértelménél (orvosi egyetemet végzett, kutatott és publikált, haláláig folytonosan képezte magát biológiából, fizikából, kozmológiából, stb.) és bámulatosan élénk elméjénél fogva olyan lehetőségeket, folyamatokat és veszélyeket tárt fel, amelyek messze túlmutatnak a kortárs moziban megszokott klónozós-robbantós minimálszínvonalon. Egy professzor alaposságával és egy látnok képzelőerejével felvértezve foglalkozott az emberi kommunikáció kérdéseivel (Solaris), a civilizációk közti kapcsolatteremtés dilemmáival (Az Úr hangja, A kudarc), a riasztó tempóban terjedő nagy társadalmi gyógyszerzabálás fenyegetésével (A futurológiai kongresszus), az idegen világok felfedezésének paradox problémáival (A legyőzhetetlen), miként fantáziája, emberismerete és humora is briliánsnak mutatkozott. Munkáiban mérhetetlen iróniával pellengérezi ki az utópiák mulyaságát és a disztópiák elvtelen destruktivitását, de a technológiai fejlődés szárnyalásától teljes extázisba eső hivatásos és amatőr „szakértőket” is szembesíti saját ostobaságukkal (utóbbi téren különösen ajánlottak tudományos munkái, mint a Summa Technologiae, Az emberiség egy perce, vagy a Szempillantás). Mindemellett Stanislaw Lem, mint végletekig elkötelezett humanista gondolkodó, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy megsavanyodjon az emberi ostobaság ellen vívott csaták ezreiben. Kedélye töretlen volt, ennélfogva szeretett játszani, és nem óhajtott lépten-nyomon drámai bejelentéseket tenni az élet és a világ nagy kérdéseit illetően: a Kiberiáda, a Csillagnapló, a Béke a Földön lendületes, kimagaslóan szellemes és hihetetlenül vicces munkák, a szó legnemesebb értelmében véve mesék, melyek a nemzetközi haladók és az ínyencek akár széles körben is fogyaszthatnak. Alapanyag tehát akad bőséggel, ki-ki kedve szerint tallózhatna: a vicces novellákból hosszabb-rövidebb animációkat, a nagyformátumú regényekből pedig mély és súlyos nagyjátékfilmeket lehetne készíteni – ha a producerek, a forgatókönyvírók és a rendezők végre méltóztatnának felnőni az irodalmi művekhez.

A helyzet reménytelen, de nem komoly. Bár a Tarkovszkij-féle Solaris magányos oázisként árválkodik a filmes szerencsétlenségek kopár sivatagában, az ügy még korántsem veszett el, merthogy Stanislaw Lem legkiválóbb írásait eddiglen nem vetítették mozivászonra - ha az örökösök megfontoltan járnak el a jövőben, akár csoda is történhet.

 

*

 

Ma, 2011. márciusában, kilencven évvel Stanislaw Lem születése után, a váratlanul ránk zúdult moziverzum-béke és filmvilágcsoda aranykorában sorra készülnek a köztudottan halhatatlan mester irodalmi művei alapján forgatott nagyköltségvetésű alkotások. A tavaly bemutatott Kiberiada sikerén felbuzdulva, Ijon Tichy kalandjaiból (Csillagnapló) Shinichiro Watanabe (Ergo Proxy) és Dai Sato (Samurai Champloo) készít 12 perces rövidfilmekből álló animációs tévésorozatot (zeneszerző: Joe Hisaishi), David Lynch (Mulholland Drive) pedig hivatalosan is megerősítette, hogy producerként vesz részt A futurológiai kongresszus című kisregény filmváltozatában. A projekt rendezője jelenleg még nem ismert (pletykák szólnak róla, hogy David Cronenberget kérte fel a stúdió, mások szerint a visszatérést fontolgató Terry Gilliam is érdeklődik), az ősz mester a következőképpen kommentálta e-mailben továbbított érdeklődésünket: „Jó kérdés, de sajnos erről még nem nyilatkozhatok”. Nemkülönben idevágó hír, hogy a koreai Kim Ki-duk produkciós cége egy bravúros jogi fogással elorozta a Dreamworks SKG orra elől A kudarc és Az Úr hangja című regények filmjogait; előbbit ő maga, utóbbit pedig Park Chan-wook (Sympathy for Lady Vengeance) készül filmre vinni kedvenc színésze, Choi Min-Sik főszereplésével. Szerencsére az amerikai filmgyártás klasszisai sem tétlenkednek: már javában forog David Fincher sajátos képi világú, szigorúan monokrómban fogant, bennfentesek szerint mellbevágóan kemény hangvételű Stanislaw Lem-adaptációja, amely A legyőzhetetlen címmel kerül a mozikba következő ősszel.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8619