KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/november
KRÓNIKA
• Bodor Pál: Bencze Ferenc (1924–1990)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Párhuzamos életrajzok Némafilm
• Sneé Péter: A korlátok felette szükséges voltáról Beszélgetés Xantus Jánossal

• Kozma György: Valahol Warhol
• S. Nagy Katalin: Orosz Madonna Piero della Francesca és a Nosztalgia
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Ami biztos Karlovy Vary
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: A vereség füstje Szürkület
• Koltai Ágnes: Vágóhidak Szent Györgye Jó estét, Wallenberg úr!
• Zalán Vince: A naivitás botránya Bagdad Café
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Bárcsak itt lennél
• Hegyi Gyula: Védtelenek
• Harmat György: Pilátus és a többiek
• Bikácsy Gergely: Az élet egy hosszú, nyugodt folyó
• Hegyi Gyula: És ülünk a fa tetején
• Fáber András: A fekete Tanner
• Szemadám György: Családi ügy
• Tamás Amaryllis: Vakjáték
ELLENFÉNY
• Balassa Péter: Látom, mert mutatják, és nem lehet nem odanézni

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sír az út előttem

Ország-világ legyen hazánk

Lengyel László

 

„Nekünk a legszebbik estét

Fekete színre festették;

Fekete színre festették.

 

Minket anyánk megátkozott,

Mikor a világra hozott;

Mikor a világra hozott.

 

Azt az átkot tette reánk:

Ország-világ legyen hazánk;

Ország-világ legyen hazánk!

 

Ott se legyen megállásunk:

Csipkebokoron szállásunk,

Csipkebokoron szállásunk!”

 

Istensegítsen éneklik a bukovinai székelyek ezt a dalt, de nincs már az az Istensegíts. Van a székelyeknek csipkebokor szállása az Al-Dunánál, a Bácskában, Dél-Dunántúlon.

Sára Sándor filmeposza a Mária Terézia véres „mádéfalvi veszedelme” után Bukovinába települt öt székely falu lakóinak kálváriáját mutatja be a kezdetektől a végig. Amikor a rendező a forgatáshoz fogott, minden szempontból nagy kockázatot vállalt. A bukovinai székelyek vándorlása, be- és kitelepítése egyszerre sérthet romániai és jugoszláviai országos érdekeket és érzelmeket, de legalább annyira a mindenkori magyar vezetők érdekeit és érzelmeit is. Egy becsapott és magára hagyott nép, amelyet keresztültaszigáltak szenvedélyes nemzetiségi gyűlöleteken, megtorlásokon és bosszúkon. És a székely szenvedések mögött felsejlik a zsidó, a szerb, a sváb sorsok könyörtelen hasonlósága is. Éppen ezért engem nem is annyira magának a székely népnek a becsapottsága, félrevezetettsége, nyájként terelése érdekelt a filmből, hanem a nép, az alul lévők – legyenek azok svábok vagy zsidók, szerbek vagy románok – kiszolgáltatottsága, külön történelme.

Sára a népi histórikumból dolgozik. Abból a történelemből, amelynek tényei apáról fiúra rögzülnek, ahol egymás mellett ágaskodik az öreg paraszt esete Mária Teréziával, a ferencjóskás osztrák Bukovina-tanítása, a nagy menekülések egy-egy napja, a többszöri földhözjutás és elvétel. A népi historikumnak minden pontossága és természetes pontatlansága benne foglaltatik a filmben: néha a napot és órát is tudjuk, máskor az év, az évszak is megtéved. Olyan időmérés ez, amibe a külvilág eseményei viharszerűen érkeznek, a dolgok, az események elszenvedtetnek. A bukovinai székelyek nem kezdeményeznek a mádéfalvi nagy kivándorlás óta. Mindig csak akkor mozdulnak, ha erre szól a parancs, mindig csak arra, amerre a menetnek valaki kívülről utat mutat. Határok futnak át rajtuk, ők ugyanott állnak. Kevés nép vándorolt annyit, mint a bukovinai székelyek az elmúlt fél évszázadban, és kevés nép az, amelyik ennyire nem vándorlásra termett. Minden gondolatuk a föld és a jószág, a ház és a gazdaság, egyetlen gondolatuk sincs a vándorlásról, a kimozdulásról. Mint az időjárás váltakozása mennek Móduvába, és térnek vissza, rajzanak ki, hogy mindent újra építsenek otthon. A legnagyobb szégyen, ha azt mondják rájuk: hazátlanok, idegenek. Ennek a 15 ezer lélek körüli székely közösségnek alig van értelmisége, de van olvasottsága, népi nyelvi tudása. Ahogyan a kamera előtt beszélnek, érezzük a kiműveltséget: bibliásak nemcsak a nevek, hanem a mondatfűzések és a történetek is. De az apák otthon olvasták a középkori históriákat és a népi ponyvákat, tanították osztrák és román időkben a nyelv élesztésére a meséket és mondákat, Benedek Elektől az innen-onnan elkerült újságig.

Hogyan tudja egy nép iskola, értelmiség, anyaországi szellemi és anyagi kapcsolatok nélkül fenntartani az anyanyelvét, kultúráját? Éppen a népi historikum az egyik kapocs, amely mindennapi életének eseményeihez természetesen fűzi a zsoltár, az olvasott népmese, a magának döcögve fordított idegen nyelvű szabályzatok tényeit.

A bukovinai székelyek átélik más népek kitelepítését is, saját sorsukba, félelmeikbe a más népek sérelme is belefogó-dzik. A 30-as évek végének, a 40-es évek elejének Romániájában hetek alatt tanulhatják meg, hogyan juthat egy népcsoport végromlásba, védtelenül és kiszolgáltatottan. A ma már öreg parasztemberek és -asszonyok borzadva emlékeznek ifjúkori élményeikre, a bukovinai zsidók üldözésére. A falvakból összeszedik őket, de ennél is mélyebb a vonatélmény. A legényeknek saját halálukat kell előre átélniük: minden idegen nemzetbelinek, így a magyaroknak is munkaszolgálatra kell bevonulniuk”, „koncsentrá”-ra. És a vasúton láthatják, hogy a vasgárdisták hogyan hajítják le a robogó vonatról a zsidókat, hogyan vágják el bajonettel a kapaszkodó ujjakat. „így végzed te is, csak maradj nyugodtan.” Halált virágzik most a türelem. Nézni a korábban ismerős tájat, hallgatni a már megszokott hangokat, és arra várni, hogy ezután egy szavadért keresztüllőnek, hogy a koncsentrán megrohadsz – ez a halál. Mert a halál akkor kezdődik, amikor előre látom a homályba bukó véget. Lehet-e elmondani a szabadulás felett érzett megkönnyebbülést, a magyar kormány ígéreteitől való elbódulást? Mindenki elmondja, hogy mit jelentett az első magyar szó, hogy itt már lehet magyarul beszélni. De vajon arra hogyan emlékeznek, hogy a határon a magyar kormány szónoka térdre parancsolta őket, hogy csókolják meg az anyaföldet? És a számtalan Himnuszra és Szózatra, a „magyar földön, magyar ekével, magyar paraszt szánt, magyar boldogsággal” szózataira? Hogy közben senki sem kérdezte őket: hová akarsz menni, mit akarsz tenni, tudod-e hova jöttél. Nem dönthettek semmiről, nem szólhattak semmibe – nekik boldogoknak kellett lenniük, meg kellett csókolniuk a földet, ha akarták, ha nem, be kellett költözniük a bácskai falvakba és tanyákra, át kellett lépniük a vérrel és erőszakkal kitelepített szerbek küszöbét, tűrniük kellett, hogy feltűzött szuronyú csendőrök védelmezzék őket. A vérfolt még ott volt a szoba falán, a volt tulajdonosok még visszajárnak éjszakánként. A máséban vagy, idegen vagy, rabló vagy. Gondolhatta-e ez a bibliás nép, hogy ezekben százszor idegen házakban örökre megmaradhat, hogy nem jönnek vissza azok – vagy ivadékaik – akiktől tulajdonukat megrabolták? Mit mondhatott nekik vasárnap prédikációjában a pap, esti imádságkor az apa? És lehet-e más földjén vetni, azon aratni, más istállójába állatot bekötni? A kerítéseken éjszakai felírások: mind meghaltok! És mit tettünk volna mi, ha a szerbek költöznek a mi házunkba, ha apánkat ott lőtték volna meg a kert sarkában, ha nagyapánk nevevéste gerenda alatt idegenek élete folyna? De eltűrték a félelmet, együtt maradtak. Egyetlen egy hang se szólt arról, hogy bárkinek eszébe jutott volna szerencsét próbálni az ország belsejében. Lehetett volna? Nemigen. De nem is volt rá próba.

Azután ismét neki kellett indulniuk. Az 1944-es kimenekülés a Bácskából, a Keresztúton című epizód a legjobban megkomponált. Filmballada ez 42 székely ember szörnyű haláláról, egy férfiak nélkül maradt asszony- és gyerekcsapat szenvedéseiről. Játszódhatna a török időkben, lehetne tatárok előli bujdoklás, Caraffa előli menekvés. Mindenki tud minden napról, csak éppen a leglényegesebbről nem tud, a halál körülményeiről. A film neveket sorol, az asszonyok mondják férjeiket, fiaikat, testvéreiket, apáikat, kocsmai legényeket, alvégen lakókat. Halottak nevei: negyvennyolcas emlékmű, első világháborús emléktábla, Don-kanyari emlékezés, falusi ismerős temető, családonkint parcellázva? Vagy lerombolt falvak nevei, mint Louis Aragon versében? Peregnek a nevek. A halálba éppoly egyszerűen és mindennapian mennek, mint minden ártatlan. Mindenki mondja, inti, kiáltja, ne menjetek arra. De van egy ember, akire a csoport vezetését bízták, akinek meg a csendőrök azt az irányt parancsolták. A katonaviselt férfiak tudták, a parancs az parancs. Bevitték magukat és családjukat a halálba. Hát egy férfi sem volt, aki más útra térítette volna a szekerét – kérdi magától az egyik asszony. Nem volt. Nem szabad rosszul viselkedni, nem szabad bizalmatlankodni, mert úgy járunk, mint a zsidók. Mert úgy lesz velünk, mint a szerbekkel volt. Ez a nép fenntartja a kultúráját nyakasán, kitart az akarata mellett, de kénytelenségből hisz minden kormánynak, minden nadrágos embernek, minden parancsnoknak és parancsnak. Hiszi, hogy a parancsteljesítés jóra vezet, hogy ők ott valahol jobban tudják, hogy nem akarhatják félrevezetni őket. Ha mindent teljesítesz, akkor... A férfiakat elviszik a partizánok, a nőket munkára fogják, mindenki éhezik, mindenki összebúvik. Már mindent láttak asszonyok is, gyermekek is. A hadikfalvi 14 éves Kerekes Márton klimovian emlékezik: „Gyönyörű szép holdvilág volt. Tovább megyek, menegetek. Eccer csak bizan halottak, halottak egymás mellett. Én pedig nagyon megijedtem, me’ életembe, ugye gyermek vótam, s akkor láttam először halottat az árokban. Hát tele vót. Hol itt, hol ott jobbra, balra halottak voltak. Akkor még nem tudtam, hogy kicsodák vagy micsodák, csak azt, hogy tényleg agyon vannak lőve. Egyik fejbe, a másik innen, a másik amonnan. Én sírtam. Egyedül voltam és mentem tovább. Na most utána már megtudtam, ezek a zsidók vótak. Mer’ állítólag úgy történt, hogy Ujverbászig a magyarok hajtották ezt az ezer zsidót, s nem fogadtak szót nekiek, s Zomborig mind az ezer zsidót agyonlőtték.” (Kerekes Márton történetét nem a film, hanem a bukovinai székely népmesék 3. kötete tartalmazza.) Sorolnom kéne az agyonlőtt zsidók neveit – lehet, hogy a filmnek is sorolnia kellene. Ahogy elő kéne buktatni valahonnan a mélyből a kitelepített svábokét is. Az öregemberét, aki sírva fogta a fejszét az istálló mellett, hogy oda idegen be ne menjen. Az asszonyokét, akik a kicsiny gyermekekkel, élelem nélkül a téglagyárba, az állomás sarkába kerültek. A székelyek máig is a zsigereikben érzik az irtózást: a dunántúli falvakban immár nem üres házakba nyomták, tömték őket, hanem még ott volt hátul a gazda, még együtt éltek hónapokig. A parasztember pontosan tudja, hogy mi mit ér: mit jelent a jó vagy a rossz föld, mennyit ér, ha valaki már beszántotta, jól megmunkált-e a szerszám, erős-e a ház, az istálló. A bukovinai székelyek nemcsak azért érezték idegennek magukat, mert nem egy nyelvet beszéltek az azelőtt ottlakókkal, hanem mert több fokozat választotta el egymástól őket a társadalmi ranglétrán. A gazdag ház, a nagyra méretezett gazdasági épületek, a mívesen munkált eszközök, a nagy konyha – egyszóval a tárgyi gazdagság szegény fejükre dőlt. A kommunizálás, az egyenlősítés mások javaiban sarokba szorította az újonnan érkezetteket. Nemcsak mert ágrólszakadt gyüttmentekként, semmivel jöttek, mert nem volt mit bekötni az istállóba, nem volt mit megfőzni a nagy fazekakban, hanem mert igazán sohasem volt tárgyi képzeletük arra, hogy mit is tehetnének ebben a gazdagabb kultúrában. A film ábrázolja is meg nem is ezt a társadalmi kihívást, hogy mit jelent a szegény alvégről beköltözni a gazdag felvég házaiba. Meg kell mutatni, hogy nem vagyunk kódisok, hogy nem vagyunk cigányok, csángók, románok, sehonnaiak. A székelyeknek nemcsak ország-, hanem társadalmi határokat is át kell ugraniuk. Mindezt aközben, hogy állandóan várják, mikor kell újra nekivágni, mikor kell kimenni a máséból. A sors fintora, hogy a végre gazdálkodni kezdőket a barátságosan náluk is vendégeskedő, őszintén szembenéző, ízes beszédű Rákosi elvtárs kuláklistája szedi össze. És kényszertéeszesítés, a beszolgáltatás gyűjt gyűlésbe, vereti a székely tenyereket. Mellettük kussol, retteg a kétszeresen elnyomott szerb és horvát – a film erre nemigen fordítja kameráját, de tudjuk ezt Albert Gábor Emelt fővel című remek könyvéből – és megy a bányába dolgozni a sváb. A forradalom után jobb lett, mondják egymás után, de ez a jobb megint megfogyott a 60-as évek eleji újabb erőszakos téeszesítéssel.” Ez a világ olyan világ /Mint a magyarófavirág: /Sokat igir, keveset ad /Amit ad es, keserűt ad” – éneklik Istensegítsen. Most még az ígéret sem olyan tapsos, hanem csak nyers fenyegetés: ha nem lépsz be, nem írsz alá, elbocsátjuk a fiadat a bányából, s nézheted, hol lesz munkája. Felkeresünk egyenruhásán, mintha csendőrök volnánk, lesózunk any-nyi pofont, hogy elgondolkozz a közös gazdálkodás előnyeiről. Beköltözünk hozzád harmadmagunkkal, s addig el nem megyünk, amíg oda nem kanyarítod a neved. És végül mindenki odaírta, a bujdosó helyett a felesége ikszelte oda. Furcsa paradoxon: a bukovinai székelyek ma méltán büszkék lehetnek arra, hogy vándorlásaikban, megtöretéseikben megőrizték magukat, kultúrájukat, s mégis kihallik a vallomásokból: úgy őriztük, hogy mindig engedtünk. Mindig hagytuk, hogy az legyen, amit ők akarnak. Ezt tette volna apánk is? Hagyta volna ezt nagyapánk odahaza Hadikfalván, Andrásfalván, hogy így mindenre rávigyenek?

A harmadik rész vége valóban szivár-ványos: a székely és sváb különbség eltűnéséről, a két nép közötti természetes keveredésről szólnak. Hát érdemes volt végigcsinálni. Meggyökereztünk, itthon vagyunk. De azért itt is mintha fejfáról hangozna a felolvasás, amikor arról szólnak, hogy mennyiből élnek az öregek: ketten 3214, 3583, 2980 forintból.

Zúgó fejjel nézem a filmet. Szó öltődik szóba, mondat mondatba. Gyönyörűen beszélnek. Kifejezőek az arcok és a gesztusok. Mégis, mitől van hiányérzetem? Talán attól, hogy a kamera sohasem tör rést az arcok és kezek falán, nem rohan ki az udvarra, hogy szemügyre vegye a házat, nem barangol szobabelsőkön, nem emelkedik a hegyekre, nem botladozik a szántóföldön, ahová ezeknek az embereknek minden gondolata, tette kötődik. Végig azt vártam, hogy egyszer talán a fekete-fehér arcokban, a kezekből kibomlik a színek gyönyörűségével egy bólogató fa, egy magábaroskadt ház... Csak egyetlen percre. így minden mozdulatlan. És ami sokkolóan hathat egy ideig, a végtelen szókeresztek sora, a soha fel nem tekintés, egy idő után üres monotóniává fárad.

Sokat segítenek a bejátszott híradók. Itt aztán van folyamatosság. Ugyanolyan kameraállásokból, ugyanolyan zenék-re,ugyanazok a zengő hangok ugyanazokat az ostoba hazugságokat harsogják. Az egyik oldalon az adakozó, a befogadó, a kebelre ölelő „magyar” magyar, azután magyar szocialista, azután névtelenül nagyságos ÁLLAM, a másikon a hálás, a fogadkozó, a szorgalmával fizető, a magyarságába visszatérő, a közösért, a minél előbbi beszolgáltatásért, a szovjet sikerekért, a mezőgazdasági gyárért lelkesedő székely – magyar, vagy bármilyen – NÉP. Kemény kézfogások, könnyes-hálás tekintetek és nagy-nagy ígéretek. A kormányok egymást váltva – váltják egyre magasabb pénznemre ígéreteiket. Ebben az ígéretinflációban semmi se zökken. Csak éppen az egyik öreg parasztasszony ad örök figyelmeztetést a nép mindenkori urainak: bármennyit tapsoltak is Rákosinak, egyszerűen nem jut eszébe a neve. Ki is volt, ki is volt? „S ha vár a népség szépet tőlük, /Van nekik mindig jó fagyos teljük. / S ha jár a Sors és Sorsot járnak, /Ők gondolnak elébe a Nyárnak. /Óh, nagy dolga a dolgosoknak /Milyen kevés a hatalmasoknak. /Nagy pulyaságban milyen gyávák /S mégis a mi erőnket kívánják”. Adynak erre az igazságára viszont ráemlékezhet Bregitta néni.

Sára Sándor filmjének tartalmi alapkérdése: hát nem lett jobb végül is így mindenkinek? Emelkedett a bukovinai székely, kijőve az Isten háta mögötti Bukovinából, amikor szorgalmához egy fejlettebb kultúra kihívása párosult. Emelkedett a svábság, amikor falvaiból elűzve Stuttgart környékére vagy a magyar bányákba került, s gazdagodott. Emelkedett az ország, amikor egy magyar népcsoportot nemcsak befogadott, hanem magasabb életnívóra juttatott. Mindenki nyertes a teremtésben. Minden egyéb csak kerülőút. Számomra a film belső ellentmondása, hogy a történet kalickája csak a bukovinaiakra szorul. Akkor, amikor a szerb, a szász, a sváb, a zsidó, a felvidéki magyar és még ki tudja hány kitelepítésről nem szólnak összefoglaló filmek, a filmrendezőnek nem adatik meg a kalickába zárás joga. Honnan is érthetnénk azokat a vad dühöket, amelyek nemzetek és nemzetiségek között dúlnak, ha az egyik szenvedése mellett nem mutatnánk rá a másikra és a népek hatalmasainak brutális játékára: az egyik csak akkor emelkedhet, ha a másik süllyed. Itt aztán végleg kitetszik: a kormányok úgy adnak, úgy kegyesek, hogy a másiktól elvesznek, akár akarja az ezt, aki kap, akár nem. Ezért hát a jobba kerülés Közép-Európában mindig mérgezett is volt. A kamerának nem engedtetik meg, hogy ne nézzen oda, amikor a szerbeket kiirtják, kiszolgáltatják. És a kérdezőnek könyörtelenül kérdeznie kell: mit tettetek ti, akik a házaikba költöztetek, akár akaratlanul?

A film másik, nagyon aktuális kérdése: szabad-e és mikor szabad egy népet kormányzati szóval népvándorlásra mozdítani? A bukovinai székelyek sorsa legyen figyelmeztetés. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy egy 15 ezres népcsoport csipkebokron és csalánon átverekedve talán hazaért. És negyven évben hány és hány ígéret, hitegetés hangzott el? Nézzünk körül mi mindnyájan, saját leikünkben ezzel a filmmel, hogy megtarthassuk a befogadók jogát és tisztességét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4920