KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1990/október
KRÓNIKA
• Lőrincz József: Dobrányi Géza (1921-1990)

• Lajta Gábor: Hús és geometria Peter Greenaway szerződése
• György Péter: A Kép és a Hírnév Derek Jarman és a Caravaggio-mítosz
• Kovács András Bálint: A történet nullfoka Távoli hangok, csendes életek
• Cserhalmi György: Barátom, Bódy Gábor
• Csaplár Vilmos: Az a halál nem is igazi halál
• Bársony Éva: Cellatörténetek Beszélgetés Makk Károllyal
• Szilágyi Ákos: Párhuzamos halálrajzok Paradzsanov és Tarkovszkij
KRITIKA
• Fáber András: A tragédia utóérzete Eszterkönyv
• Reményi József Tamás: Szovjet Atlantisz Zéró város; Szolgalélek
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A tű
• Báron György: Szédülés
• Fáber András: Zenélő doboz
• Báron György: A háború áldozatai
• Létay Vera: A philadelphiai zsaru
• Tamás Amaryllis: Titkok háza
• Ardai Zoltán: Metamorfózis
• Szemadám György: Kedvencek temetője
• Kovács András Bálint: Lángoló Mississippi
ELLENFÉNY
• Dániel Ferenc: A láthatatlan film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Füst; Egy füst alatt

Kis cigaretta, valódi, finom

Csejdy András

Két film, amely együtt él igazán. Helyszínük egy dohánybarna trafik a sárgásra fotografált Brooklynban. A fésületlen verzió az izgalmasabb.

 

Amerika bonyolult hely, nehéz vele lépést tartani, követni sem könnyű, ha valaki elveszíti a napi kapcsolatot ezzel a kultúrával, mondjuk, nincs tisztában a Floridát fenyegető tornádó nevével, a szövetségi épületet felrobbantó náci testvér motivációjával, a halálbüntetés, abortusz, fegyverviselés mellett illetve ellene érvelő, lobbizó és tüntető csoportok érdekeivel, akkor lemarad, nem fogja érteni a választási kampány alakulását, a valóságot naprakészen filmreképező, fogyasztható hollywoodi 105 perceseket, és nem foghatja föl a helyzet idegesítő komikumát, amikor egy pöttöm nemzet ünnepén egy talpig feketeszkáj fasiszta bantunégerezik a NATO csapatok kitakarodását és szebb jövőt követelve.

Állítólag odaát besokalltak a normális emberek, elegük lett a nyolcvanas évek eleje óta egy irányba ható tendenciákból, ahogy hazafias retorikával kovácsolják nekik a nemzetüket felülről, óvják az egészségüket, médiadirektívák sulykolják a fejekbe az egy és üdvözítő korrektséget – megint esznek zsírt, a kövér újfent szépnek számít, óvatlanok a melegek, köreikben újra dívik a szabados szex, és a népművelő, ímhol militáns antinikotinista hecckampány dacára tömegek szoknak vissza, tinédzserek szoknak rá a dohányzásra.

Nyelvünk leleményes: két film, bőrök egyazon lóról, mindjárt az alapcélkitűzés, címe Füst, a másik a melléktermék, werkes, improvizációs kísérlet, kevert technika, dokumentumrészletekkel és videóriportokkal tarkított monológsor, Egy füst alatt. A hely színe pasztelles, egy dohánybarna trafik a sárgásra fotografált Brooklynban.

Wayne Wanget és Paul Austert tenyerén hordozza a mázli, mivel egyből duplázhattak. Bocsássuk előre, az eredmény felemás, a fésületlenebb verzió az izgalmasabb. A főcsapás, a szkriptelt, sztárolt, bevilágított nagyjáték sallangmentesen simul a középfajú realista tradícióba, se több, se kevesebb, végignézed, mivel bekapcsolva maradt a tévé, korrekt munka, professzionális kivitelezés, a fordulatokban gazdag történet oda-vissza következtethető, lehet tudni, mi lesz a szereplőkkel, a másfél óra végén pedig, amikor Tom Waits Marlborón edzett hangjára bekúszik a stáblista, nyújtózol, átlapozod az újságot vagy beteszel valamit a videóba, de nem biztos, hogy rágyújtasz.

Pont ez a bibi. A Rocky I. után minden valamirevaló kölyök gyúrni kezdett, a Tűzszekereket követően futott, a Mindhalálig zene miatt pedig kipróbálta a talpas Camelt, mert ezeknek a moziknak hangulata volt, atmoszférája és aurája, érzések fészkelődtek belénk, amik velünk maradtak jóval azután is, hogy a történetüket el tudtuk volna mesélni. Ezt a dèja vue közeli tapasztalatot képtelen hozni a Füst, hiába szerveződik hálás és időszerű motívumok köré, hiába történnek benne a semmiségek egy emblematikus dohányboltban, amellyel, nem túlzás, bármikor végezhet a törvényhozás; kézi lőfegyvere sem lehet mindenkinek alanyi jogon abban a szabados országban, a dohányzás meg, aktív és passzív, káros az egészségre. Ezen a húszegynéhány négyzetméteren szenvedélybetegek dacolnak a korszellemmel, odajárnak füstölni, klubhangulat van és kékes gomoly, tisztára mint a szesztilalom éveiben pult alól dolgozó marconák. Mégsem stimmel, hiányzik belőle valami, a zsöllyén nem csattognak Zippo-fedelek, senkin nem ütköznek ki elvonási tünetek.

Ellenben az Egy füst alatt egész csomó asszociációt ébreszt a nézőben, felidézi az első staubot, elképzeljük, milyen lenne leszokni, figyelünk, és eszünkbe jut az a hely, ahol mi nőttünk föl. Miközben újabb és másabb oldalait ismerjük meg Brooklynnak, közünk lesz a beszélőkhöz, viszonyunk lesz a világukhoz, kapirgál a hiány a torokban, ránk férne egy cigi.

A Füst fonákja furcsa mód az önéletrajzi ihletettség: a szerzőpáros nem volt képes elszakadni az intelligens, szellemesen kiókumlált történettől. A forgatókönyvben Auster egy korábbi novelláját szálazza szét másfélórás filmmé, a párhuzamosok mentén araszoló cselekmény összeér, elférceli, összestoppol rajta mindent, olvasó elégedetten csettintene az ügyes megoldások láttán.

Csakhogy ez az eljárás három dimenzióban didaktikus monologizálást, direkt verbalizmust eredményez, amely idegen a mozgóképtől. Bonyolult, nézőpontváltós mesét sokaknak sikerült már megfilmesítenie, igaz azokat nagy alakítások tették felejthetetlenné. A Füstöt viszont kis híján a főszereplő, William Hurt teszi tönkre. Hiába hiteles mellette a mindig pontos, jelen esetben új arcát mutató Keitel, hiába formálják a feketék tökéletesre a megjelenítendő figurákat, hiába remek Stockard Channing, ha a narrátorként folyton belekeveredik a jelenetekbe ez a fűrészporszáraz szőke író, Auster hasonmása. Amennyiben mellényúl a castingos, a próbaforgatáson ki kellene derüljön. Itt ez nem tűnt föl, és ez sajnos lefelezi az alkotás összes értékét.

Pedig a történet jó. Amit a filmbeli író ír, valószínűleg pocsék: két részt mesél el készülő könyvéből, a gleccserbe fagyott apával évtizedek múltán tükörként szembesülő fiúét még Hemingway se biztosan tudta volna vállalhatóra fogalmazni, a sztálingrádi ostrom alatt mahorkát a kéziratából elszívó fickóét meg üdvösebb elfelejteni. Kereshetők mentségek, hogy ez volt a szándék, mutatni egy művészt a mélyponton, csak ezt valahogy jelezni kellene nekünk, akik nézünk bután, amikor ezeket a baromságokat halljuk. Már csak azért is, mert az esetlenség körül életszerű sorsok alakulnak, a notórius hazudozó, fiatal, fekete, bajba keveredett fiú sztorija például, ami nemcsak papíron kidolgozott, a vásznon is megjelenik, ilyenek továbbá a trafikos Auggie pillanatai, aki még azt az ötletét is képes eladni nekünk, hogy tizenhárom éve fotózza ugyanazt az utcarészletet, minden áldott reggelen, pontban nyolckor. Bevesszük, mert tényleg kell legyen egy sarkod a világban, törekvés valami állandóra, biztos hely a szuperszonikus változásban. Az ő életműve egy rakás felvétel ugyanarról, ami mégis más, ahogy fény esik az élre, ahogy alakul a viselet, ahogy a járókelők idomulnak az időjáráshoz: látjuk történni az arcokon, ahogy telik az idő a képeken. Ezt speciel nehéz megcsinálni moziban. Ehhez Keitel kellett.

Mint ahogy ahhoz a feszült dialógushoz is, amikor belép a boltjába tizennyolc éve nem látott babája, fél szemén fekete kötés, gumósra van hidrogénezve a haja, a szarkalábak domborzati térképpé gyűrték a bőrét, feslett és látni rajta, milyen lehetett régen, megáll a kés a levegőben, és itt kezdetét veszi egy sűrű, tökéletesen kivitelezett drámai beszélgetés.

Ami leginkább színház, kamaratérben. A középfajúságtól talán ha egyetlen filmes snitt üt el, lóg is, bátor is, gyaníthatóan itt mert Wang az írósztár fölé kerekedni. Egy városszéli pikniket látunk, a film szereplőinek nagyja sziesztázik a kecskelábú kerti asztal körül, árnyékban viselik a rekkenő délutáni hőséget, amit arrafelé dog day’s-nak hívnak, alig vagyunk túl a cselekmény egyik csúcspontján, a kampós kezű(!) fekete apa és az őt inkognitóban becserkésző kamasz fia kiverekedték magukat, pásztázza a kamera a kompániát, a férfi új családját, a karon ülő csecsemőt, a digósan kiöltözött Auggie-t és íróbarátunkat, a két Cole-t, nyugalom van, két szivar cserél csupán gazdát, hosszan mutatják nekünk ezt a statikus képet, az amatőr dokumentarista fotógyűjteménye lehet ilyen, néznénk még, na jó, kiretusálva belőle a tollforgatót, vagy azt szeretnénk, ha itt érne véget a film, ezzel a többjelentésű hallgatással.

Nem itt ér véget.

Az Egy füst alatt viszont minden, ami a Füst nem, és viszont. Merész húzások és vágások, temérdek hasznos ötlet, telitalálatok a szereplőválasztásnál, megannyi helyzetből adódó komikuma, amit az alkotók rendre kiaknáztak, hiszen ez alkalommal nem kötötte kezüket feszes struktúra, ideges producer, forgalmazói elvárás. Mondanivaló nélküli, üzenetmentes mozi ez, vidám önfeledt játék, árad belőle a szellem, amelyet megörökíteni álltak össze.

Odavalósiak vallanak életük teréről, beszélnek sutákat a helyspecifikus női bunyóról, az összekeverhetetlenül brooklyni stílusról, nouvelle vagueosan merev statiszták fiktív felmérési adatokat mondanak direktben az operatőrnek, videóinzerteken meleg párt, fekete varázslót, molett tinédzsert interjúvolnak, 35-ös kópián amatőrök improvizálnak Keitel uniszónója alá a szenvedélyről, a Dodgers baseballcsapat eltüntetéséről vagy a belga waffelról, az utcán a Lounge Lizzards mutánsa, a John Lurie National Orchestra klimpíroz, a boltban Jarmusch agonizál az utolsó szál mezítlábas Luckies közben, „hiányozni fog a kávé mellől”, vigyorog, röhög, aki érti, Lou Reed meséli, nem ismert olyan New York-it, aki ne akarna elköltözni a városból, ő sem kivétel, harmincöt éve készül, Michael J. Fox rövidgatyás, keserű filoszként véleményt kutat istenről és a szarásról, a dohányáruda tulajdonosa dalos-táncos táviratot küld Las Vegasból Auggi-nak, hogy nem adja el a boltot, nem ver ő is újabb szöget a környék koporsójába, a postás lány szerepében Madonna, kedélyes és lendületes ez a nyolcvanöt, műfajilag kötetlen perc, amely nem tesz erőszakot az ábrázolás tárgyán, Brooklynon, a brooklyniakon.

A két film együtt él igazán. Inkább egy füst alatt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 29-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=282