KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/október
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Koltai Ágnes: A történelem fogságában Moszkva
• Gáti Péter: Mi, hatvanévesek Utószó
• Báron György: Csodatévők Vándorlások meséje
• Gazdag Gyula: Különleges kiadó Kék hegyek, avagy egy hihetetlen történet

• Nemes Nagy Ágnes: Rózsaszín feketével Fanny és Alexander
• Bikácsy Gergely: Madrid Nagykávéház Méhkas
ESZMECSERE
• Kovács András Bálint: A történetek állása

• Ardai Zoltán: Bohóc a gödörben Csak egy mozi
INDIA
• Zsugán István: Az ezer film országa Pesaro
• Vida János: Egy bengáli filmkrónikás Mrinal Sen és A közlegény
LÁTTUK MÉG
• Széky János: Az élet muzsikája
• Faragó Zsuzsa: Süsü, a sárkány
• Bérczes László: Álmodik az állatkert
• Tóth Péter Pál: Egy asszony, négy férfi
• Kabai József: Ring
• Magyar Judit: Átverés
• Hegyi Gyula: Fantom az éjszakában
• Schreiber László: Sophie választása
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Elszakadás? Kérdések egy Filmvilág-cikk ürügyén
• Szemadám György: Fantázia, dokumentum Ah, Amerika!
KRÓNIKA
• N. N.: Egri nyári egyetem
• N. N.: Nemzetközi Sportfilm Fesztivál

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Csudafilm

Nyáron, görögbe

Báron György

Ha egy pesti hajléktalan szállodát örököl Krétán, az vicces, de nem elégséges feltétele a komédiának.

 

A kiindulópont ismerős vándortéma: szegény flótás, akinek mesés vagyon szakad a nyakába, többnyire váratlan örökség képében. A legismertebb ilyen jellegű mozitörténet Jean Renoir remeklése, a Vízből kimentett Boudou, Michel Simonnal, amelynek színvonalas hollywoodi remake-jét Paul Mazursky készítette el, Richard Dreyfuss-szal, Nick Noltéval (és önmagával) a főszerepekben. Ismerős ez a história a magyar szórakoztatómozi történetéből is; a Dollárpapától a Kölcsönkért kastélyig sok honi sikerfilm épített a gazdag-szegény figura összetévesztésére-fölcserélésére. E botcsinálta filmhősök távoli rokona a Hyppolit Schneider ura is, aki, akárcsak a Csudafilm főhőse, gazdagként sem képes levetkőzni kispolgári (esetünkben: csöves) szokásait; ez a filmhumor elsődleges forrása.

Ragályiék ebből az alaphelyzetből indultak ki – aztán nem csináltak vele semmit. Úgy gondolhatták: a rongyokba bújtatott, borostás Kern bolondozása a krétai tengerpart luxusmiliőjében eleve vicces helyzetek sorát szüli majd. Egy kis napfény, egy kis szerelem az aranyló naplementében, sziklás tengerpart, budapesti hajléktalanok félreértéses csetlés-botlásai a divatos fürdőhelyen – mi kellhet még?

Nos, történet kellhet, hihető, átélhető történet, érdekes figurákkal, helyzetekkel, követhető sorsokkal, indokolható tettekkel. A föntebb felsorolt mozgóképek ettől lettek sikeresek: a pontosan kidolgozott, ritmusosan haladó, markáns figuráikat életes szituációkba hozó sztoriktól. A Csudafilmből mindez hiányzik. Ragályi Elemér első játékfilmjével nem az a gond, hogy bevált történet-sémából indul ki, s próbálja azt újraéleszteni, hanem az, hogy művén a legcsekélyebb műgond sem érződik: olyan ez a másfélórás mozgóképsorozat, mintha egy jópofa tengerparti utazás mellékterméke lenne csupán, ahol mindenki jól érezte magát, remekül elmarháskodtak együtt, s úgy gondolták, ezt majd a néző is élvezni fogja. Gyanúnkat csak erősíti, hogy a tengerparti anzikszképek, amelyek mintha egy turistairoda referenciafilmjéhez készültek volna, Ragályi-Kálomista-Kern előző munkájából, az Apám beájulnából köszönnek vissza; mintha maradt volna még egy-két tekercs tengerparti naplemente, leszállított áron, mintha a krétai szállodacég árengedményt ajánlott volna, ha egy második filmet is forgatnak arrafelé, kidomborítva a táj szépségét és a hotel szolgáltatásait (és akkor a főhős által percenként hiányolt szponzor-italmárkáról még nem is szóltam). Mindezek a hiányosságok ugyanarra vezethetők vissza: a forgatókönyv kidolgozatlanságára, arra az újabban elharapózott felelőtlen filmcsinálási módra, hogy bedobunk egy csábító alapötletet, szemgyönyörködtető tájat, féltucat népszerű színészt – majd csak lesz belőle valami.

A filmkészítők nem bíbelődnek az apró részletekkel, akkor sem, ha azok nem csak a realista logikának mondanak ellent, hanem a történet belső törvényeinek is. Csöves hősünket a Budapestet nem ismerő görög ügyvéd úgy találja meg a nagyváros dzsungelében, hogy történetesen épp a lakhelyéül szolgáló aluljáróban érdeklődik utána. Nikosz ezt követően sem a repülőgépen, sem a luxusszállodában nem képes felfogni, hol van, hogy ő már nem pesti hajléktalan, hanem gazdag szállótulajdonos. Az ötcsillagos szállodájában is üres üvegeket gyűjt és az ételmaradékokat eszi, vagyis komplett hülye, márpedig hülyékre csak luxushotelt lehet bazírozni, vígjátékot nem. Igaz, újdonsült görög rokonai sem vacakolnak azzal, hogy gyorsan tiszta ruhát adjanak rá és tiszta helyzetet teremtsenek körülötte, mert akkor kevésbé lenne humoros a szituáció. Ehelyett, szeszélyeinek engedve, szirénázó rendőrautót küldenek annak a kukáskocsinak a föltartóztatására, amelybe a mocskos gönceit dobták – vagyis Nikosz egész népes családja súlyosan terheltnek látszik. Ez már önmagában sem valami épületes, ám az igazi gond az, hogy ugyanez a Nikosz máskor egyáltalán nem hülye, tisztában van a helyzetével, olyankor intézkedik, utasításokat oszt, elvégre szerepe szerint jószívű, kedves, okos fickó volna, aki megmutatja a görögöknek, mi az igazi szív, érzés, szerelem, magyar virtus és a leégetett smarni. Szóval, hol idióta, hol nem, a komikusnak szánt szituáció igényei szerint, ráadásul ez ebben a filmben mindenkiről elmondható. A hős és a görög hősnő időnként érteni látszik egymás nyelvét, időnként meg egy szót sem, ahogy a helyzet kívánja. Utóbbi esetekben az a humor forrása, hogy a lökött magyarja nem veszi észre, külföldön jár, ott nem magyarul beszélnek, s ezért nem érti, hogy nem értik. Igaz, ezzel nem csak a magyarok vannak így. A világjáró tapasztalatokkal bíró lengyel hölgy például ékes lengyelséggel tart hosszú előadást a görög szállodaportásnak, utóbbi pedig többnyire görögül magyaráz a külföldi vendégeknek; a hotel vélhetően csak azért nem ment még tönkre, mert a személyzet és a kliensek egyformán sültbunkók, így aztán jól elvannak, mindenki a saját tájszólásában. Egy ponton az összes pesti csöves megjelenik Krétán (nyilván zsebükben volt az érvényes világútlevél, ez korábban már Nikosznak sem okozott gondot), köztük az a két kedves csirkefogó, akit a szemünk előtt tartóztatott le fegyveres bankrablás közben a pesti rendőrség – gondolom, a szabadulólevelet is ugyanott kapták, ahol az útlevelet.

Lehet, persze, mondani, hogy ez csak mese, amiben minden megtörténhet, mert nem érvényesek rá a valóság szabályai. Ez azonban olcsó kibúvó volna. A mesének is megvan a maga belső logikája, amit nem lehet tetszés szerint áthágni, s mindenekelőtt a nyelve, stílusa, ami gyökeresen ellentétes azzal a filmvígjátéki elbeszélésmóddal, amelyben Ragályiék elmesélik a történetet.

Nikosz szerepében Kern ezúttal is próbálja menteni a menthetetlent, miként tette ezt az Apám beájulnában, ám most társforgatókönyvíróként csakis önmagát hibáztathatja, amiért ilyen méltatlan helyzetbe keveredett. Hogy ez a jól író, szellemes színész egy ennyire összecsapott forgatókönyvhöz adta a nevét, az legalább annyira hihetetlen, mint az, hogy ezeket a közhelyes anzikszképeket az egyik legeredetibb magyar operatőr, Ragályi Elemér készítette. A többi közreműködő nevét most kíméletből nem írnám ide, remélem, kellemesen nyaraltak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4849