KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/március
KRÓNIKA
• N. N.: Magyar filmhét Rómában és Triesztben

• Létay Vera: Mephisto ezredes Szabó István új filmjéről
• Zalán Vince: Hiteink lombtalanodása
• Lengyel László: Lezárult-e a per? A magyar nép nevében
• Lengyel László: Börtönbeszélgetések Háborús bűnösök – önmagukról
VIDEÓ
• Jancsó Gabriella: Gyártók, piacok, jogok Kitekintés a képmagnózás világára
• Koltai Ágnes: Képmagnózás – itthon Beszélgetés dr. Gombár Józseffel
• N. N.: A Mokép videókazetta-kínálata
• N. N.: A Pannónia Filmstúdió videó műterme
• N. N.: A televízió videókazetta-kínálata

• Deák Tamás: Antonioni és a megismerés esélyei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: A másik Amerika New York
• Koltai Ágnes: Kortársunk a háború Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Tavaszi szimfónia
• Lajta Gábor: Erotikus képregény
• Schreiber László: Prognózis
• Bérczes László: Berthe
• Ardai Zoltán: Ha már egyszer megesett
• Magyar Judit: Gumi-Tarzan
• Kapecz Zsuzsa: Az önvédelem nagymestere
• Harmat György: Házibuli
• Gáti Péter: Megtorlás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Emlékezzünk játszva Szivárvány
• Breitner Miklós: Képhiba Gazdaság a tévében
• Koltai Tamás: Az eposz hitele Vaskor
• Szilágyi János: Péntek esti saláta Beszélgetés Balogh Náriával, a Televízió Ifjúsági Szerkesztőségének vezetőjével

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A Jávor

Lukácsy Sándor

 

Ez a film nem fekete-fehér, nem is színes, hanem barna. Ezzel a tónussal szokták megkülönböztetni a filmesek régi filmekből vett idézeteiket. Most a moziban olyan film pereg, mely elejétől a végéig csupa idézet: Jávor Pál régi filmjeiből állította össze Bán Róbert. Egy quattrocento-képen, mely a három királyok vonulását ábrázolja, a Betlehembe vezérlő legendás csillag nem az égbolton, hanem a festmény előterében, mintegy földre szállva, csaknem az emberek között látható. Bán Róbert filmjén az egykori filmcsillag, Jávor Pál legendája jelenik meg közöttünk, testközelben.

Jávor Pál az első magyar sztár. Mielőtt azzá lett, a Jermann Pálból Jávorrá változott fiatal színésznek küzdelmes élete volt vidéki, majd fővárosi színpadokon. Én színházban egyszer sem láttam, nem tudom megítélni, milyen színpadi művész volt, de elhiszem, hogy az, akit Schöpflin, Tersánszky, Németh László dicsért, akire Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója fontos szerepeket bízott, még Shakespeare-t is, nem lehetett rossz színész. Egy a jobbak közül.

Sztárrá azonban csak a filmvásznon válhatott, a mozinézők nem ezres, hanem milliós körében. Szerencsés pillanat számára: első szerepét az utolsó magyar némafilmben, a másodikat az első hazai hangosfilmben játszotta, épp jókor, hogy az új szolgáltatás tömegközönsége fölkaphassa a nevét. Harmadik filmjében (Hyppolit, a lakáj) Csortos és Kabos mellett Jávornak csak kisebb szerep jutott, de aztán övé az elsőség, elképesztő szériában. Népszerűsége delelőjének utolérhetetlen adatai: 1940-ben tizenkét főszerep, 1941-ben nyolc, 1942-ben kilenc. Úgyszólván az egész filmipar Jávor Pálnak dolgozott, s Jávor Pál a filmiparnak.

A közönség tökéletes kiszolgálást kapott. Azt kapta, amit akart: ideálképet és vágyteljesülést. Akár grófot, akár mezei gazdát játszott Jávor Pál, a ruhája tökéletes szabású volt, csizmája fényes, autója és bajsza elegáns, ő maga snájdig, a legszebb nőkkel csókolózott, sokat énekelt, és akár búsongva, akár szilajul, mindig példás szakértelemmel cigányozott.

Bán Róbert montázsának első üteme mi más lehetne, mint cigányozás, melyet aztán még jónéhány hasonló jelenet követ, hol ebből, hol abból a filmből.

A cigánnyal való mulatozás és nótázás régi hagyomány, nagymúltú szertartás. Berzsenyi is cigányozott, Kölcsey iszonyodva nézte. Kosztolányi megértőbb volt. 1933-ban (éppen Jávor Pál filmsikereinek előestéjén) írta: “Régóta tűnődöm azon, hogy tanulmányt kellene írni mulatós cigánynótáinkról... Körülbelül tízezer ilyen nótánk van... Bölcsőnktől koporsónkig kísérnek bennünket. Figyelhetünk rájuk elandalodva vagy undorodva, mindegy: öntudatosan, öntudatlanul bennünk szunnyadnak. Egy magyarról, aki azzal kérkedik, hogy egy nótát se tud, végül mindig kiderül, hogy ugyanannyit tud, mint a többi. Én se sokat cigányoztam, hajlamomnál fogva pedig nemigen vonzódtam ehhez a népszínműi tárgykörhöz, mégis bátran állhatom a versenyt e tekintetben híres korhelyeinkkel, akik megannyi tükröt törtek össze, s megannyi nagybőgőbe beleugrottak. Köröttünk vannak ezek a nóták, nem védekezhetünk ellenük, a levegővel szívjuk magunkba. Majdnem azt merném állítani, hogy amint az ókori görögséget egy érzelmi és egy szellemi közösségbe forrasztották azok a dalok, melyeket a rapszódjaik énekeltek Akhilleuszról és Hektórról,... azonképpen minket is végzetesen egybefűznek cigánynótáink... Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, mint valami hitrege, mint valami vallásos áhítat, mely hatalmasabb nálunk. Ilyesmin nem uralkodhatunk értelmünkkel. Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete.”

Kosztolányi tehát mint tömeglélektani jelenséget vette tudomásul a nótázást és cigányozást. Magának a tömegnek, a magyar társadalom túlnyomó többségének nem volt ily emelkedett nézőpontja; egyszerűen rajongott a cigányos mulatozásért, és rajongott Jávor Pálért, aki a szíve szerint tudott mulatni, s aki – ezért – alkalmas volt arra, hogy a közönség önmaga ideálképét lássa benne. Ezt az alkalmasságot ismerték fel a filmproducerek, ezt a szerepkört fogadta el Jávor Pál, így lett belőle sztár, majd legenda.

Mindez a harmincas években s a világháború első éveiben történt. Amikor az országnak inkább sírásra, mint sírva vigadásra volt oka. Amikor az a társadalom, mely együtt mulatott Jávor Pállal, már a pusztulása előtti órákat élte, amikor a cigányzene a haldoklás kísérőzenéje volt. Kosztolányi már korán megérezte ezt. 1922-ben arról írt, milyennek láthatja egy idegen a cigányzenés magyar mulatóhelyet, legfőbb nemzeti szertartásunk színhelyét. “Lásson itt egy keleti ópiumszívó barlangot, egy borgőzös, füstös buddhista templomot, vagy patríciusokat, kik forró fürdőben ülnek, kéjelegve kinyitják csuklójuk erét, hogy az életük s az, ami benne legértékesebb, érzésük, zsibongva, kellemes halállal vérezzen el.”

A társadalom elvérzett, a legenda föltámadott. Mint tudjuk: ha az emberektől elveszik a vallást, valami pótlékra támad igény. Szavainak, azt hiszem, általános érvényt lehet tulajdonítani. Ha egy eszme meghal, helyét elfoglalja valami más, esetleg éppen az, amit már legyőzöttnek vélt. Ügy látszik, nemcsak a természet, hanem a tudat világában is törvény a horror vacui. Ebben kereshetjük magyarázatát napjaink nosztalgiahullámának. Jávor Pálra szükség volt, jelenleg, úgy látszik, ismét szükség van.

Effélék jártak az eszemben, míg Bán Róbert filmjét néztem. Száz percnyi kivágatott a múlt árnyképeiből.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5184