KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/január
KRÓNIKA
• N. N.: Alberto Cavalcanti, King Vidor, Elio Petri, Jacques Tati

• Zalán Vince: Színt vallani Új Balázs Béla-kötetek
• Balázs Béla: Filmkritikát! Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Nanuk, az eszkimó Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: A kritika kritikája Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Pénzért mindent Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Polikuska Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Balázs Béla: Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról Balázs Béla filmkritikái – először magyarul
• Koltai Tamás: Szakszeűen kisiklatott vonatok Viadukt
• Koltai Ágnes: Varázslók és emberek Tündér Lala
• Boros István: Elsőfilmesek, 1983 Erdőss Pál, Sólyom András, Szurdi Miklós, Vészi János
• Nemes Nagy Ágnes: Vadnyugat keleten A testőr
• András László: Ötezer éves történet A postás mindig kétszer csenget
• Molnár Gál Péter: Játék a bizonytalansággal Madarak
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Múlt és jelen Mannheim
• Zsugán István: Emberek a fevevőgép előtt Nyon

• Bikácsy Gergely: Bálnák és szalamandrák Vázlat Alain Tannerről
• N. N.: Alain Tanner filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A gránátalma színe
• Kövesdi Rózsa: Várlak nálad vacsorára
• Simándi Júlia: A 34-es gyors
• Simándi Júlia: Az elnök elrablása
• Kapecz Zsuzsa: Nyugtalanság
• Farkas András: Kétes hírű menyasszony
• Schubert Gusztáv: Szökés a halál elől
• Schubert Gusztáv: Szerelmek, esőcseppek
• Varga András: Végállomás
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A művész élete képekben Liszt Ferenc
• Szilágyi János: A Kockázat kockázata
• Csepeli György: Kant a televíziót nézi A tévéműsorok tetszéséről
KÖNYV
• Simándi Júlia: A hallgatag Asta

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Eszmecsere

Nyafogás vagy társadalomkritika?

Hankiss Elemér

 

Igazuk van-e az előttem szólóknak (Faragó Vilmos, Filmvilág, 1981/6.;Almási Miklós, 81/7.; Palotai János, 81/8.) akkor, amikor a mai magyar filmeket, s közöttük a kipécézett értelmiségi filmeket többek között az unalmasság eredendő bűnében marasztalják el? Azt hiszem, igazuk is van, meg nem is.

A magyar közönség valóban nem lelkesedik értük, s a mozikban, ha vetítik őket, csakugyan nem viharzanak különösebben nagy szenvedélyek és izgalmak. De úgy hírlik, másfelől, hogy külföldön, főleg Nyugat-Európában, éppen ellenkező a helyzet. Ha nem is boulevard-szenzációk e filmek, de nagy fesztiválsikerük és sajtóvisszhangjuk van, és – elsősorban értelmiségi körökben – bemutatásuk eseménynek számít Rómától Stockholmig és Párizstól az amerikai egyetemek filmklubjaiig. Miért hozza vajon lázba az embereket ott az, ami minket inkább csak: untat?

A legkézenfekvőbb és legfelületesebb válasz az volna, hogy ami nekünk megszokott és mindennapi, az nekik ott új, szokatlan, egzotikus. Most, az utóbbi 10–15 évben kezdenek ráocsúdni arra, hogy Európa nem az Oderánál és a Lajtánál ér véget, és bizalmatlansággal kevert kíváncsisággal figyelik azt, ami itt történik, ezeken a történetileg ridegebb tájakon, rá-rácsodálkozva arra, hogy itt is emberek, sőt, hellyel-közzel civilizált, európai emberek élnek.

Meglepheti és lebilincselheti őket a magyar filmek őszintesége is. A szókimondásnak, a bajok feltárásának sok területen erősebbek a korlátai nálunk, mint a gazdagabb nyugat-európai és észak-amerikai országokban. De a magyar filmek összességükben sokszorta társadalomkritikusabbak, mint az amerikai, az angol, a francia, az olasz vagy mondjuk az indiai filmek. Ez gyengeségük és egyben erősségük forrása is. Gyengeségüké, mert a kellemesség, az öröm, a kaland, a szép érzelmek filmjeire világszerte jóval nagyobb a közönségigény, mint a társadalomkritika keserű és savanyú, harcos és bágyadt változataira. De erősségüké is, mert van valami tiszteletet parancsoló elhivatottság vagy akár szent téboly abban, hogy egy kis ország csaknem teljes filmtermését annak szenteli, hogy szembenézzen önmagával, megértse önmagát, gyötörje önmagát történelmének és jelenének kudarcaival s fél-sikereivel. A számvetésnek, a tudni és érteni akarásnak ez az erkölcsi szenvedélye kívülről, azok számára, akik nem élik át fájdalmát és nyomorúságát, mindez lenyűgöző, érdekes és tanulságos látvány lehet.

De lehet egy ennél mélyebben fekvő, vagy legalábbis számunkra fontosabb oka is a magyar filmek felé forduló külhoni érdeklődésnek. Annak a sajátos szerepnek szólhat ez a figyelem, amelyet Magyarország Kelet-Európában játszik. Annak a manapság sokat emlegetett „magyar modellnek”, amit világszerte hitetlenkedve és némi akaratlan csodálattal figyelnek. Mindenkit érdekel, mindenki tud vagy tudni vél róla: kivéve minket. Talán mert mi belülről és közelebbről látjuk; ismerjük a hevenyészett aládúcolásokat, a belső repedéseket; tudjuk, hogy milyen nagy árat kellett és kell fizetnünk érte; szenvedjük a nap mint nap elmulasztott lehetőségeket. S mert attól való – indokolt, indokolatlan? – félelmünkben, hogy addig működik ez a modell, amíg nem beszélünk róla, meg sem fogalmazzuk igazán, nem is tudjuk pontosan, hogy miben áll, miben kellene állnia, el is felejtjük, hogy egyáltalában létezik.

Hibásak ebben, a maguk módján, az említett filmek is. Igaza van Faragó Vilmosnak abban, hogy csak a felszínt tükrözik, csak zsáner- és hangulatképeket festenek a világfájdalmas magyar értelmiségről; meg sem kísérlik föltárni az okokat és összefüggéseket, a tényleges korlátokat és lehetőségeket. Szemben a divatos dokumentum-játékfilmekkel, amelyek legalább pontos és viszonylag extenzív tényfeltárásra törekszenek (bár az igazi okokat és összefüggéseket ezek sem feszegetik, legfeljebb célozgatnak rájuk), az említett értelmiségi filmek – programszerűen vagy egyszerűen csak gondolati restségből – impresszionisztikusak, az értelmiségi lét élménytöredékeiből szeszélyesen, ötletszerűen válogatnak. A külföldi nézők előtt ezekben az élménytöredékekben is föl-fölcsillan-hatnak a „magyar modell” holmi visszfényei, nekünk azonban nem segítenek önmagunk megértésében, életünk tényleges meghatározó erőinek és lehetőségeinek felismerésében.

Pedig nagyon is szükségünk volna e segítségre. Mert a jelenleg széles körökben eluralkodott világfájdalommal, búsmagyarkodással semmire sem megyünk. Es azzal sem, ha a filmekben viszontlátjuk önmagunk savanyú képét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nincs bőven okunk a keserűségre; hanem azt, hogy nem megyünk semmire a kesergéssel. Ritkán volt olyan nagy jelentősége annak, mint most, hogy pontosan felmérjük helyzetünket, lehetőségeinket, teendőinket; ritkán volt ilyen nehéz fenntartani a morális tisztesség és a politikai józanság kényes egyensúlyát; szerencsére ritkán vannak a történelemben olyan helyzetek, amikor oly nagy mértékben függ egy nép sorsa, jövője attól, hogy egy-egy nehéz kérdésben egyenként és együttesen hogyan döntenek; ritkán múlik egy társadalmon ilyen mértékben, hogy súlyos válságba sodródik-e, vagy képes – a nehéz körülmények ellenére is – egy reformkor erőit mozgásba hozni. Érdemes ezzel kapcsolatban felidézni azt, hogy az 1820-as, 30-as évek fordulóján, az akkori reformkor indulásakor semmivel sem voltak kedvezőbbek a külső és belső körülmények. És akkor is meg kellett küzdeniük az Európa-szerte divatos spleennel. Akárcsak most, 1981 nyarán, nekünk a tehetetlenkedő világfájdalommal. Annak idején az írók és művészek nagy szerepet játszottak a társadalom mozgósításában; ma, legalább is az elemzett filmek, ahogy mondani szokás, inkább csak hervasztanak.

Nem a lelkendező és bamba derűlátást, s különösen nem a „végül is minden rendben van nálunk” álságos hangulatát kérem számon e filmeken. Épp ellenkezőleg. Ama hajdani reformkor komor látomásokkal és keserű számvetésekkel kezdődött, és a nemzet s a hatalom ostorozásával, új és új eszmék felvetésével, tervek megfogalmazásával és következetes, célratörő cselekvéssel folytatódott. De hol vannak a szóbanforgó filmekben e keserű vagy bármiféle látomások, a ráébredések, hol a számvetések, az ostorcsattogások, hol a cselekvésre ösztönző gondolatok, szenvedélyek, útkeresések? Nyafognak ezek a filmek, most, amikor – ügy érzem – nincs már időnk a nyafogásra.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/09 33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7333