KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Utolsó napjaim

Vajda Judit

Les Temps qui reste – francia, 2005. Írta és rendezte: Francois Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Valentin Silvestrov. Szereplők: Melvil Poupaud (Romain), Jeanne Moreau (Laura), Valeria Bruni-Tedeschi (Jany), Louise-Anne Hippeau (Sophie). Gyártó: Fidelité Productions / France 2 / Studio Canal. Feliratos. 85 perc.

 

Ozon filmjei sohasem érdektelenek. Legyen szó megfordított szerelmes történetről (5x2), önreflexióval telített rejtélyfilmről (Swimming Pool), zenés krimiről (8 nő), pszichologizáló gyászdrámáról (Homok alatt), Fassbinder-adaptációról (Vízcseppek a forró kövön) vagy abszurd fekete komédiáról (Szappanoperett), mindennel telibe talál és zavarba ejt. Új művével, az egy haldokló divatfotós végjátékát ábrázoló Utolsó napjaimmal is tud újat mondani.

A halál feldolgozhatatlan ténye nem először bukkan fel Ozon filmjeiben, a Homok alatt a férje hiányát feldolgozni képtelen feleség szemszögéből mutatta meg az elmúlást. Az Utolsó napjaim a másik oldalról, a haldokló szemszögéből nézi a megsemmisülést. A halál felfoghatatlan – főleg ha egy 31 éves, fiatalsága és ereje teljében lévő emberről van szó, akit alattomos betegség támadott meg –, mivel az egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyosság, saját világa szűnik meg.

Ozon filmjében a haldoklás magányos cselekedet, a végső, külső és belső utazás, amikor az ember mindennel és mindenkivel leszámol. A haldokló magára marad, hiába vannak rokonai, hozzátartozói, barátai. Ozon haldoklójának, Romainnek is saját magát kell meggyászolnia, elbúcsúztatnia és eltemetnie – még életében, mivel a halál abszurditását senki nem értheti meg az életben maradók közül. (Egyedül a Jeanne Moreau játszotta a nagymama, aki maga is nagyon közel áll már a halálhoz – hiszen férjére emlékezve ő is arra készül – sejthet meg belőle valamit). Romain magányos utazása során éppen ezért válnak az ismerősök súlytalanná, és értékelődnek fel a vadidegen emberek (például az a házaspár, aki egészen szokatlan dolgot, egy utolsó jócselekedetet kér tőle).

Az európai ember babonásan iszonyodik a haláltól. Mivel az Utolsó napjaimban a filmidő 90 százalékában egy haldoklót látunk, nézőként kénytelenek vagyunk egy félig halott bőrébe bújni. Ozon nem a kegyes hazugságok rendezője, kénytelen vagyunk a haldokló szemével nézni a világot, és ez – életre szóló élmény.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8634