KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Friss Hús

Kitaposott ösvények

Kránicz Bence

A magyar rövidfilmek magabiztos kisrealizmusa mögött idén ritkán érződött a kísérletezés vágya, inkább a megfelelési kényszer tűnt fel.

 

A Friss Hús előbb volt fontos fesztivál, mint professzionális, mára viszont profi is lett. Teltházas vetítések, társprogramok (pitchfórum, beszélgetések, filmkritikusi verseny), bulik kísérik. Rövidfilmes nagyüzem, hivatkozási pont. „Át tudtuk formálni a fiatal filmkészítők bioritmusát” – mondta a Filmhu-nak adott interjúban Deák Dániel fesztiváligazgató, és ez kétségtelenül így van, bár hozzátehetnénk, hogy a Magyar Filmhét nem kifejezetten erős konkurencia.

Ahogy a fesztivál egészét, úgy a magyar kisjátékfilmek többségét is professzionálisnak láttam. Kevés intézmény támogatja a rövidfilmeseket, de azok működnek: SZFE-s diploma- és diploma utáni filmek, animációk a MOME-ról és a Metropolitan Egyetemről, számos munka a Médiatanács támogatásával. A rövidfilmben kevés pénz van, de a Friss Hús válogatása alapján egy kevés pénz azért van benne. Technikailag egyik film sem volt igénytelen vagy amatőr. És bár a rövidfilm hagyományosan a fiatalok terepe, jólesett látni, hogy Szirmai Márton még mindig rendületlenül képviseli ezt a filmformát (most a remek Szerepzavarral), és Lengyel Balázs (Hármasban) vagy Simonyi Balázs (Banality) egészestés filmek után tértek vissza a rövidekhez.

A professzionalizálódás számlájára írható talán, vagy az alkotók leterheltségére, feszített munkatempójára, nem tudom, de mindeközben a kisjátékfilm igazi lehetősége, a kísérletezés mintha eltűnt volna a rendezők ambíciói közül. A Friss Húson vetített filmek derékhada a magabiztosan kezelt kisrealista formát követte, egymást érték a kézikamerával rögzített magánéleti kamaradrámák, de kevés olyan filmet láttam, amely kilépett volna a szabályos elbeszélő struktúrákból vagy a natúr fényhasználatra épülő – meglehet, tetszetős – képek közül. Ha valamiért, hát azért lehetett értékelni Nagy Lili Élesztő című filmjét, mert a vidám dada, a lakótelepi szürrealizmus regisztereit hozta játékba a nagymenő reklámfotósnak mondott, egyébként egy alkoholista lapszerkesztő benyomását keltő főhős történetében. És bár az Élesztő modoros, idegesítő, széteső film – az egyetlen, amelyet a filmkritikusi versenyen úgy igazán gyűlölni tudott egy jelentkező –, mégis más asszociációkat keltett, markánsan másképp fogalmazott, mint a többi. Váratlanul Dr. Horváth Putyi jutott eszembe az Élesztőt nézve, és megörültem ennek a névnek.

Ugyancsak mertek kísérletezni az animációs rendezők. Buda Flóra Anna Entropiája feminista szellemiségű posztapokaliptikus túlélőtörténet, Tóth Luca Lidérc ura a „normális”, elfogadott testábrázolások kifordításával mesél egy érzelmi függésen alapuló, egyenlőtlen kapcsolatról, Horesnyi Máté pedig groteszk epizódokat sorjáz a Jean-Jacques Sempé rajzi világát idéző, a címében talán mégis inkább Tatira utaló Jacques tombolása elégikus burleszkjében. Az animációs alkotók bátran nyúltak a trashrajzfilm látványvilágához (Balogh Fábián: Our House) és a Kovásznai Riportréját felelevenítő doku-animáció formájához is (Ács Zsuzsanna: Betti).

 

Felnőttjelmezek

Az élőszereplős filmek alkotói viszont nem tűntek felszabadultnak. Mintha nyomasztotta volna őket a felelősség terhe – egy sikeres kisjátékfilm sikeres nagyjátékfilmes pályázatot hozhat? –, és az alkotói szorongásokat történeteikbe is átplántálták. De az is lehet, hogy generációs kérdésről van szó. Minden esetre több filmben is a felnőtté válás, a felelősségvállalás, a stabil párkapcsolat életben tartása volt a tét. A főhősök pedig jobbára képtelennek bizonyultak arra, hogy biztonságot nyújtsanak a másik félnek, mert a saját vágyaikkal, belső szükségleteikkel sincsenek tisztában. Dudás Balázs egy bántalmazó kapcsolatról mesélt a Két csíkban és egy olyan férfi (fiú) hősről, akiről nehéz eldönteni, gonoszságból vagy meggondolatlanságból hiteti el labilis barátnőjével, hogy babát vár. A mai fiatal színészek egyik legjobbja, Vilmányi Benett gyerekes dacot, megbocsátható csintalanságot visz a szerepbe, szinte feledtetve, milyen visszataszítóan viselkedik a figurája.

A Rozgonyiné és a Balansz rendezői, Szeleczki Rozália, illetve Csata Hanna ugyancsak a felelősségvállalás elől menekülő vagy a partnerükkel egómeccseket folytató hősöket mutattak be, hiteles, esendő női karaktereket. De mindkét alkotó megelégedett azzal, hogy felvázolja a hősnők lelkivilágát és legfontosabb viszonyait. Kíváncsi lettem volna, a főalakok hogyan lépnek túl konfliktusos helyzetükön, de már vége is lett a filmeknek, nem történt valódi dráma; elindult, majd megrekedt a történet. Tehetséges rendezők keltettek hiányérzetet. Kellemes meglepetést okozott viszont Sipos Bence filmje, a Fel az úton, aztán jobbra, amely egy fiatal lány éjszakai kalandját meséli el a barátnője nagynénjével, aki lánypótlékot, sőt villanásnyi időre talán szeretőt is lát a hősnőben. A felrajzolt viszonyok szokatlansága és gazdagsága tette emlékezetessé Siposnak az ELTE filmkészítő gyakorlatáról hozott munkáját, meg a játékos, olykor boszorkányhorrorokat idéző stílusa.

A családi-párkapcsolati kamaradrámák között külön kategóriát képeztek az apatörténetek, amelyek egyszer sem fordultak ugyan apamelodrámába, az érzelmi hatásuk mégis jóval erősebb volt, mint a távolságtartó szerelmi (anti)drámáké. A kisrealista formát Fazekas Máté Bence filmje, az Apám szíve képviselte, amely egy helyszínen, kevés eszközzel is érzékenyen szövi meg a link apa és a szeretetéhes kamaszfiú történetét. Trill Zsolt sokadik apaszerepében is gyarló, élhetetlen figurát játszik, akinek mégis, már megint bizalmat szavazunk – ezt a típust Trill nem típusként, hanem mindig egyéniségként tudja megmutatni. Szirmai Márton inkább szatírává karikírozta az apjának megfelelni vágyó, folyton álruhába bújó színész történetét a Szerepzavarban, de annak érzelmi magját érintetlenül hagyta, abban nincs helye a gúnynak. Borbás Dávid A buszsofőréből pedig arra a jelenetre emlékszem, amikor a főhős kisfiú megöleli az ÁVH-s tisztet, akinek éppen elkotyogta az apja búvóhelyét – sejti, hogy nem lett volna szabad beszélnie, de kétségbeesetten vágyott egy apafigurára. Szomorú, igazi, súlyos pillanat.

 

Társadalmi célú hirdetések

Szándékaik szerint szomorú, igazi és súlyos történeteket mutattak be a kisfilmek másik jól felismerhető vonulatának alkotói is. Ebbe a trendbe a szélesebb társadalmi kontextusba ágyazódó, egyéni válsághelyzetekről tudósító filmek tartoznak. Ám kevés rendezőnek sikerült egyszerre izgalmassá tennie a személyes történetet és árnyaltan bemutatni azt a közeget, amely szükségszerűen hívja elő, termeli a privát szorongásokat. A Friss Hús fődíját elnyert Jövő szerdán-t például alig tudtam többnek látni didaktikus tanmesénél. Molvay Norbert filmjében az abortuszra készülő hősnőt határozottan próbálja eltéríteni szándékától a magzatpárti kórházi alkalmazott. A csattanóban megtudjuk, hogy az elbizonytalanodó lányt megerőszakolták, ezért vetetné el a gyerekét. Kiszámított és lusta rendezői megoldásnak éreztem, hogy a lány kifordul a kórházból, és azzal a lendülettel megy is a rendőrőrsre. Talán túl kerek is a történet, a „kíméletlen” valóságábrázolás közben éppen az egyéni sors szabálytalansága, vagyis a „valóság” nem tud átszüremleni a filmen.

Hasonlóan didaktikus és leegyszerűsítő szemlélete miatt éreztem hatástalannak a Banalityt (Simonyit az egysnittes forma jobban érdekelhette az ábrázolt terrorcselekménynél), az embercsempészes Idegen hangokat és a kiskamasz-nyomorban vájkáló A Mentort. Csoma Sándor Castingja és Füzes Dániel Szokásjoga mutatta meg, hogy igenis ki lehet lépni a társadalmi célú hirdetések uniformisából, és úgy tudnak igazán megrendítőek lenni a marginalizált rétegekről szóló híradások, ha erős személyes történet áll a középpontjukban. Csoma egy pornófilm-producer karmai közé kerülő lányról, Füzes egy indulatkezelési problémákkal küzdő (van másmilyen?) focihuligánról készített figyelmes, átgondolt filmet, bizonyítva, hogy úgy is lehet profinak lenni, ha az alkotó empátiával, nem pedig távolságtartással kezeli a témáját.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14077