KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/szeptember
POSTA
• Geibel Károly: Érdeklődéssel olvasom...
• Bundik Imre: John Huston
• Bontó István: A lap idei 6-os számában...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Tanmesék, krónikák, filmek Moszkva

• Zsugán István: Jancsó-hologram Születésnapi beszélgetés
• N. N.: Jancsó Miklós filmjei
• Nemeskürty István: Megkésett pályakezdés Jancsóval a hatvanas években
• N. N.: Jancsó-filmek bibliográfiája, könyvek, fontosabb tanulmányok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Jancsó tánca Egy stílus alakváltozásai
• Ágh Attila: Modernizáció és tradíció Jancsó, a kelet-európai
• Papp Zsolt: Kőbánya Blues Kopaszkutya
• Bikácsy Gergely: Dr. Graf meg a spanyol nátha A transzport
ESZMECSERE
• Hankiss Elemér: Nyafogás vagy társadalomkritika?
VITA
• Kozák Márton: Közönség és „közönség” Vita a filmforgalmazásról

• Lajta Gábor: Önvallomás – szordinóval Mesés férfiak kurblival
• Pošová Kateřina: Capriccio múltról és jelenről Prágai beszélgetés Jiří Menzellel
• Richter Rolf: A brechti elmélet kihívása Brecht és a film
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Seriff az égből
• Sólyom András: Egymillió zöldhagymával
• Koltai Ágnes: Hotel a Halott alpinistához
• Ambrus Katalin: 25 millió fontos váltságdíj
• Schéry András: Egy zseni, két haver, egy balek
• Lajta Gábor: Cseresznyefák
• Gáti Péter: Szélvihar idején
• Zsilka László: A nagymama unokája
• Loránd Gábor: Libuskák
• Dániel Ferenc: A hegy legendája
TELEVÍZÓ
• Boldizsár Iván: Tévéfilmekről – magas mércével Veszprém után
• Hegyi Gyula: Három plusz egy Fiatal Művészek Stúdiója

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

YouTube-sokk

A világháló Lumière-jei

Deák Dániel

A videómegosztók megjelenése óta bárkinek lehet milliós nézőszáma. Kérdés, a homevideós túllép-e önmagán.

 

Talán észre sem vettük, ahogy egyik pillanatról a másikra, magától értetődő természetességgel mindennapi kommunikációnk szerves részévé vált az internetes videóáradat – nézzük, küldözgetjük, esetleg magunk is gyártjuk őket, miközben szájtátva állunk az elképesztő mennyiségű, a minőség szempontjából pedig zavarba ejtően szeszélyes mozgókép-dömping előtt. Úgy két évvel ezelőtt még szövegből és fotókból állt az internetes tartalom java, a videókat a szűkös sávszélességen nem volt kényelmes átpasszírozni; majd egy technikai újdonság, a flash videólejátszók gyorsasága, könnyű kezelhetősége, beágyazhatósága valóságos forradalmat okozott – elindultak a videómegosztó site-ok, a YouTube, a Dailymotion vagy az Ifilm, és hatalmas közösségeknek (s nem egyszerűen közönségnek) adtak teret, majd’ minden internet-használót behálózva. Ezeken a honlapokon bárki ingyen regisztrálhat, tölthet fel filmet, amit bárki – akár több millió nézőtársával együtt – láthat, értékelhet, kommentezhet.

 

*

 

A filmszakma (filmesek, kritikusok) mintha csak most ébredezne a sokkból, amibe az interneten elszabadult amatőr képgyártás cunamija után került. Holott lenne mivel számot vetni, különösen, ha arra gondunk, hogy a filmforgalmazás – még nem tudhatjuk, milyen mértékű – válság előtt áll: moziba egyre kevesebben járnak, világszerte sorvad a néhány évvel korábban popcorntartós, plüssfoteles kényelemmel átadott multiplex-hálózat, s bár a DVD-k továbbra is termelik a profitot, a forgalmazás az Internettel összefonódva jelentős átalakulás előtt áll. A nagyjátékfilmek Interneten keresztül történő forgalmazása megkezdődött, igaz, egyelőre inkább csak kísérletképpen. Ez az írás azonban nem az egész estés filmek netes terjesztésének jelen helyzetét és lehetőségeit igyekszik feltérképezni, hanem az internetes videómegosztók révén milliók számára könnyen elérhető tartalomról mint film- és mozgókép-történeti jelenségről kíván szólni.

 

*

 

Ha csak egy órát is eltöltöttünk a YouTube-on, világosan láthatjuk: gyökeresen új dolgok történnek a neten. Soha nem volt alkalmasabb médium, amelyen keresztül egyéniségünkkel együtt az egész személyes világunkat közszemlére tehettük volna, mégpedig milliós, de legalábbis több tízezres közönség előtt. A lényeg: megmutatni magunkat, akkor is, ha önkifejezés minősége igencsak egyenetlen, és csak elvétve lesz szellemes, eredeti és elementáris. A videók tartalmát és a filmezés gesztusát nézve viszont az az érzésünk, mintha már láttunk volna hasonlót. A Lumière testvérek mozija köszön vissza, a mozgókép hőskorát is ugyanez a mindent filmre venni vágyó szenvedély hajtotta: filmezzünk le mindent, ami körülöttünk él és mozog, és próbáljuk ki a kamerában rejlő összes lehetőséget. Ha megnézzük a YouTube legnépszerűbb videóit, szinte cirkuszban érezhetjük magunkat: az amatőr felvételeken (a toplista élén egy groteszk egyszemélyes táncprodukció áll – a cikk írásának időpontjában 66 millióan látták), bűvészmutatványoknak is beillő optikai trükkök kápráztatnak el, kamera előtt bohóckodó tinik táncolnak és énekelnek – mintha csak egy vásári karnevál mutatványosai közé kerültünk volna. Akár a mozgókép születése utáni idők filmjeiben. Tom Gunning állítja Az attrakció mozija című (magyarul is olvasható) írásában, hogy az 1906 előtt filmek nem narratív szempontból voltak érdekesek, az alkotók inkább a „megmutatás csodáját” igyekeztek a filmszalagra venni. Egy film akkor vált jó filmmé, ha minél érzékletesebben mutatta meg az új médium sajátosságait.

„Az attrakció mozija először is olyan film, mely a megmutatás képességén alapszik. A narratív film Christian Metz által elemzett voyeurisztikus vonásával ellentétben ez exhibicionista filmkészítés. Az attrakció mozija és a néző között másfajta a viszony: a színészek ismételten ránéznek a kamerára. Ezt a cselekedetet, melyet a későbbiekben a film realisztikus illúziójának elrontásaként fogtak fel, itt játékos lendülettel viszik véghez, és kapcsolatot létesítenek a közönséggel. A kamerába vigyorgó humoristától kezdve a mágikus filmek bűvészének folyamatos hajlongásáig és gesztikulálásáig ez a film kiteregeti saját láthatóságát, készen arra, hogy felborítsa az önmagába zárt fikciós világ rendjét a nézői figyelem megragadásának reményében.” Az amerikai filmteoretikus okfejtése hasonló eufóriát ír le, mint ami most tapasztalható a magánvideók internetes közszemlére bocsátása során. Habár a 21. század elején a mozgókép önmagában már nem ejti ámulatba nézőjét, napjainkban, a videómegosztók születésénél azt figyelhetjük meg, hogy éppúgy a megmutatás, az exhibicionizmus mámora válik a filmkészítés hajtóerejévé. Mivel lehetne máskülönben indokolni, hogy valaki odaálljon webkamerája elé, és úgy énekelje el kedvenc számát, hogy az még egy erősen illuminált karaoke-bulin is kínosan hangozna. Vagy hogy egy másik, kretén grimaszokat vágjon perceken keresztül... A dolog attól lesz igazán érdekes, hogy még többen akadnak, akik megnézik a produkciókat, hiszen – mintegy kiteljesítve a televíziós valóságshow-k ideáját – egy természetes, privát szférába nyernek így bepillantást.

Ugyanakkor a „művész” és a néző közötti távolság is eltűnik maradt; hamar jön a késztetés – ahogy azt rengeteg netvideó esetében tapasztalhatjuk –, hogy válaszoljunk a látottakra. A technikai feltételek adottak, s a virtuális közösség gyakorlatilag végtelen számú videó befogadására képes, miközben a fokozódó versenyben egyre nagyobb kihívást jelent kitűnni saját munkánkkal, ám a lehetőség elvben mindenki előtt nyitva áll. Az ilyen típusú, videóra videóval felelő kommunikáció gazdag jövő előtt áll, aminek köszönhetően milliók számára válik anyanyelvvé a mozgókép, s nem csak a passzív nyelvtudássá, ahogy az elmúlt száz évben történt. A néző a netvideó segítségével kiléphet befogadói szerepköréből, és nem kérdés, hogy a mai, döntő többségben bárdolatlan, sokszor obszcén megnyilvánulást idővel egyre kifinomultabb üzenetváltások követik majd. Ennek egyik legszebb példáját eddig egy profi filmrendező, Michel Gondry generálta, akiről tudjuk, hogy a legbanálisabb technikai körülményeket is kivételes kreativitással képes kihasználni. Gondry feltöltött egy videót a YouTube-ra, amelyben lábbal rakja ki a Rubik-kockát; erre aztán érkeztek a válaszok, amelyek „leleplezték” Gondry trükkjét (nem lövöm le a poént, érdemes megnézni – Michel Gondry felhasználóneve: partizangondry), nemrég a klipek és reklámok virtuóz mestere folytatta a sort: ezúttal a lába helyett az orrával próbálkozott, s egy horror-jellegű mini-filmet hozott össze. Gondry unikumnak számít: kivételes érzéke van ahhoz, hogy minden médiumban felfedezze a lehetőségeket, hiszen általában a hasonló videókat „anonim” művészek teszik közzé, akik az Internet világán belül alkotnak, és ott is aratják sikereiket, viszont munkáikban sokszor több ötlet jelenik meg, mint egy jobb nevű filmfesztiválon összesen. A profi filmesek nem sokáig engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyják az internetes forgalmazás lehetőségeit.

 

*

 

A film története során egyre közelebb került befogadójához; a mozi – Mircea Eliade fogalompárját használva – „szent” teréből „profán”, hétköznapi világunkba költözik át. A mozit azért nevezhetjük szakrális térnek, mert teljes mértékben elkülönül mindennapjaink helyszíneitől – minden eszközével igyekszik kívül rekeszteni azt, s a nézőt abszolút alárendelni a film befogadási élményének. A bő fél évszázaddal ezelőtt hódító útjára indult televízió beköltözött személyes terünkbe, s annak szerves részét alkotja – a műsorszerkesztés pedig napjaink ritmusának metronómjává vált. A tévé megjelenésével átrendezte nappalink berendezését, hasonló funkciót betöltve, mint a tűzhely (és a mellette helyet foglaló mesemondók) a régi időkben.

Az internetes filmnézés megint egy újabb befogadási helyzetet teremt, az internetes magánklipeket gyakran két email elolvasása vagy éppen egy cikk megírása közben vesszük magunkhoz, és rohamosan közeledik az idő, amikor telefonjaink s egyéb mobil eszközeink fogják sugározni egymás után a filmeket, amelyek ezáltal mindig velünk lesznek: a buszon, a fogorvosi rendelő várótermében vagy épp az iskolában. Hozzáteszem: remélhetőleg nem csak a pad alatt, hanem a mozgóképoktatás segítségével – a tananyag integráns részeként – mihamarabb feldolgozásra kerül a ránk zúduló vizuális tartalom. Ne feledjük, a könyv sem volt mindig a kezünkben. Számos technikai újítás kellett ahhoz, hogy minél nagyobb tömegekhez jusson el, akiknek persze meg kellett tanulniuk olvasni, majd írni – s egy ideje már természetesnek vesszük, hogy írásban is kommunikálunk a másikkal.

Amellett persze, hogy teljesen új típusú mozgóképek megjelenésére számíthatunk a közeljövőben, az Internet megoldást jelenthet – az alkalmatlan médiumok mostohagyerekeként régóta sínylődő – klasszikus rövidfilm problémájára. Ezeknek a rengeteg pénzből és energiából készített alkotásoknak évtizedek során egyetlen igazi otthona volt, a filmfesztiválok szűk köre. A tévék csak késő este, akkor is nagy ritkán, szinte jótékonysági alapon mutatnak be rövidfilmeket, a mozikban – ritka kivételektől eltekintve – régóta nem szokás kísérőprogramként kisfilmeket bemutatni, és az is nyugodtan felteheti a kezét, aki rendszeresen néz DVD-n rövidfilmet. Az Internet jóval költséghatékonyabb, magasabb szabadságfokkal kezelhető médium, ráadásul a felhasználói szokások a rövid tartalmaknak kedveznek, így az internetezés ritmusába a kisfilmek be tudnak illeszkedni. A rövidfilmesek sorsa saját kezükben van, már nem csupán filmjeik operatőrei, vágói lehetnek, hanem forgalmazói is – kis kreativitással nagy nézőszámot lehet elérni. A videós oldalak második hulláma már specializált, a közösség által szűrt tartalmat szolgáltat.

Nagy tévedés volna ugyanabba a hibába esni, mint azok a teoretikusok, akik a film, majd a televízió születésénél előbb a színház, később pedig a mozi halálát jövendölték. A különböző médiumok megférnek egymás mellett, mindegyik más miatt jó, s minél több van belőlük, nézők és a filmesek annál jobban járnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9215