KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/szeptember
POSTA
• Geibel Károly: Érdeklődéssel olvasom...
• Bundik Imre: John Huston
• Bontó István: A lap idei 6-os számában...
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Tanmesék, krónikák, filmek Moszkva

• Zsugán István: Jancsó-hologram Születésnapi beszélgetés
• N. N.: Jancsó Miklós filmjei
• Nemeskürty István: Megkésett pályakezdés Jancsóval a hatvanas években
• N. N.: Jancsó-filmek bibliográfiája, könyvek, fontosabb tanulmányok
• Kézdi-Kovács Zsolt: Jancsó tánca Egy stílus alakváltozásai
• Ágh Attila: Modernizáció és tradíció Jancsó, a kelet-európai
• Papp Zsolt: Kőbánya Blues Kopaszkutya
• Bikácsy Gergely: Dr. Graf meg a spanyol nátha A transzport
ESZMECSERE
• Hankiss Elemér: Nyafogás vagy társadalomkritika?
VITA
• Kozák Márton: Közönség és „közönség” Vita a filmforgalmazásról

• Lajta Gábor: Önvallomás – szordinóval Mesés férfiak kurblival
• Pošová Kateřina: Capriccio múltról és jelenről Prágai beszélgetés Jiří Menzellel
• Richter Rolf: A brechti elmélet kihívása Brecht és a film
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Seriff az égből
• Sólyom András: Egymillió zöldhagymával
• Koltai Ágnes: Hotel a Halott alpinistához
• Ambrus Katalin: 25 millió fontos váltságdíj
• Schéry András: Egy zseni, két haver, egy balek
• Lajta Gábor: Cseresznyefák
• Gáti Péter: Szélvihar idején
• Zsilka László: A nagymama unokája
• Loránd Gábor: Libuskák
• Dániel Ferenc: A hegy legendája
TELEVÍZÓ
• Boldizsár Iván: Tévéfilmekről – magas mércével Veszprém után
• Hegyi Gyula: Három plusz egy Fiatal Művészek Stúdiója

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

A magyar film és a közönség

Krém torta nélkül

Kovács András Bálint

Soha ilyen kevés nézője nem volt a magyar filmeknek. Egy jó művészfilmet tíz év alatt mégis többen látnak, mint a napi sikerfilmeket. A közönséget nem a művészfilm, hanem a nem létező magyar populáris film csalogathatná vissza a moziba.

Kevéssé érzékelteti a magyar film jelenlegi helyzetét, ha csak annyit mondunk róla, hogy „sok az eszkimó és kevés a fóka”. Ez az állapot ugyanis a hetvenes évek közepe óta folyamatosan fennáll, és addig, amíg a filmgyártás pénzbe kerül (vagyis, amíg a világ: világ) már nem is fog változni.

A kérdés tehát nem az, hogy „van-e, lesz-e elég pénz filmgyártásra?”, hiszen mennyi az „elég”: két filmre való, tíz filmre való, harmincöt, netán hatvan filmre való? A száznál is több magyar filmrendező szempontjából az „elég” nyilván egy háromjegyű számot takar. De vajon a magyar közönség számára nem túl sok-e már egy kétjegyű szám is? A magyar filmek magyar nézőinek tömegét tekintve hamar felébredhet ez a gyanú. „Elég” pénz sosem lesz magyar filmgyártásra, mert bármely összeg valakiknek mindig túl kevés, másoknak mindig túl sok lesz.

Van-e, vagy kell-e, hogy legyen összefüggés a filmgyártásra fordított költségvetési összeg és a mozilátogatók száma között? Elképzelhető-e kritikus határ e két szám arányának romlásában, és ennek átlépése esetén a költségvetési támogatást csökkenteni vagy pedig növelni érdemes? Abból, hogy kevés a néző, az következik-e, hogy kevesebb pénzt kell adni, hisz még ennyi filmre sincs szükség, és büntetni kell a rendezőket népszerűtlen filmjeik miatt, vagy ellenkezőleg, növelni kell a pénzt, hogy a közönségnek vonzóbb filmek készüljenek? Az első kérdés tehát az, figyelembe vegye-e a költségvetés a filmek támogatásán az elért nézőszámot?

Ehhez abban kellene megegyezni, hogy mire érv a nézőszám. Ezt az adatot akkor kell a legóvatosabban kezelni, amikor maguk a filmrendezők használják. Az, akinek a filmjeit az átlagnál többen nézik meg, nyilvánvalóan fontos mutatónak tekinti a nézőszámot, mert saját alkupozíciója ezt kívánja meg. Akinek viszont a filmjét csak kevesen nézik, azt fogja mondani, hogy nem holmi olcsó közönségsikerre törekedett, hanem magas művészi színvonalra, s filmjének értékét csak az örökkévalóság ítélheti meg, napi közönségstatisztikák ebben nem mérvadóak. Mindkét érvelés helyes: egyfelől a filmek azért készülnek, hogy megnézzék őket, s ha a nézettség minden mértéket meghaladóan alacsony (például ha Magyarországon a tízezret sem éri el pár hónap alatt), és ha ez a filmek többségénél így van, akkor jogosan vetődik fel a kérdés, kinek és miért készülnek ezek a több tíz-, illetve százmillió forintba kerülő celluloidszalagok. Másfelől, a művészfilmek mindig csak egy szűk közönségréteget szólítanak meg, ez a réteg azonban nem pár hónapon keresztül érdeklődik irántuk, hanem évtizedeken, sőt – most már mondhatjuk – évszázadokon át. Godard Kifulladásigjának csak kétszázezer nézője volt a bemutatókor, de az azóta eltelt harminchat év alatt tízszer annyi néző látta, mint az az évi legsikeresebb, s azóta rég elfeledett sikerfilmeket együttvéve. A művészfilmek valóban az időben méretnek meg, s nem a pillanatnyi siker alapján. A pár ezres közönségű film rendezője ugyanolyan nyugodt lelkiismerettel alhat, mint az egymillió nézőt elért film alkotója (jóllehet még ez a közönség nagyság sem teszi kifizetődővé a magyar filmgyártást). Az egyiket elittudata, a másikat népszerűségének tudata nyugtatja.

Mindegy lenne tehát, hogy bemegy-e magyar néző egy magyar filmre? Úgy vélem, nem egészen, de a nézőszám mégsem lehet érv a magyar film támogatásáról és elosztásáról folyó vitában.

Először is azért nem, mert a magas vagy alacsony nézőszám csak relatív érték lehet egy olyan országban, ahol elvileg nem lehetséges rentábilis filmgyártás. Magyarországon kultúrpolitikai döntés kérdése a filmgyártás, nem üzleti szempont. Ha a döntés úgy szól, hogy kell magyar film, mert a kulturális hagyományainkból következően szükség van rá, akkor a támogatás és a nézőszám viszonyában kritikus határ sem képzelhető el. Elvileg megtörténhet, hogy tíz magyar filmnek egyetlen nézője se legyen, a filmgyártásnak mégis fenn kell maradnia. Ezért ha az átlag nézőszám gyanúsan alacsonyra száll, nem azt a kérdést kell feltenni, szükség van-e magyar filmre, hanem, hogy milyen magyar filmre van szükség? Ebben az esetben nem a támogatás mennyiségén (ahogy ez most történik), hanem az elosztás rendszerén kell változtatni. Minél kevesebb film készül ugyanis, annál kisebb az esély arra, hogy valaha megszületik egy remekmű. A hetvenes években durván kétszáz magyar film készült. Ebből nagyjából tíznek van esélye arra, hogy ne süllyedjen teljes feledésbe, és – szerintem – kettő tekinthető vitathatatlan remekműnek: Huszárik Szindbádja és Makk Szerelemje. Ezt az arányt alapul véve öt százalék a jó filmek és csupán egy százalék a remekművek elkészülésének esélye. Ha csökken a gyártott filmek száma, adott időintervallumban csökken ez az esély is, és egyre inkább erősödik az a képzet, hogy egyáltalán nem érdemes filmet készíteni. És ez egy bizonyos filmszám alatt így is van: évi három-öt filmnél valóban kidobott pénz a filmtámogatás, gyakorlatilag a vakszerencse dönti el, hogy egyáltalán említésre méltó mű létrejön-e. Így a gyártás csökkenése önbeteljesítő próféciaként automatikusan megfojtja az egész filmgyártást. Ha tehát a kultúrpolitikai akarat az, hogy legyen magyar film, akkor évente biztosítani kell legalább tíz-tizenöt filmre valót (természetesen nem száz százalékos állami részvételre gondolok), függetlenül azok gazdasági eredményeitől.

A baj (legalábbis a rendezők számára) ott kezdődik, hogy ha sikerül is elfogadtatni, sőt valamilyen törvényben szentesíteni ezt a szemléletet a kormánnyal (mivel a korábbi gyakorlat szerinti százszázalékos állami támogatás már nem képzelhető el), azt, akitől a hiányzó rész várható – legyen az külföldi vagy belföldi magántőke – már nehezebb meggyőzni arról, hogy ne érdekelje a várható nézőszám. Márpedig akár tetszik, akár nem, a jövő a legfeljebb ötvenszázalékos állami részvételű filmgyártásé, s minden rendezőnek külön-külön magának kell végiggondolnia ennek következményeit. Természetesen és szerencsére mindig lesznek olyanok, akiknek a neve fontosabb, mint egy-egy aktuális nézőszám. Ma négy vagy öt olyan alkotó van Magyarországon, akinek a nevét jegyzik a nemzetközi „filmtőzsdén”. Az ő érdekük nem annyira az állami támogatás növelése (persze az is), hanem leginkább az elosztási rendszer „piackonformosítása”, aminek révén nemzetközi piaci értéküket itthon is jobban tudnák érvényesíteni. A többiek számára szinte áthághatatlan akadályt jelent a magán filmtőke hiánya. Nekik – a többségnek – semmi más érdekük nincs, mint az állami dotáció állandó növelése: a tűz közelében lévőknek a jelenlegi elosztási rendszer bebetonozása, a tűztől távolabbiaknak pedig ugyanennek az elosztási rendszernek más leosztása. Hogy végül milyen kompromisszum születik, az a három csoport közötti erőviszonyok függvénye, s hogy mindebből mi válik törvénnyé – ha egyáltalán lesz törvény –, az az egész filmszakma társadalmi nyomásgyakorló erején múlik. De ha csak ezt a praktikus szempontot nézzük, azt kell mondanunk, hogy a csökkenő nézőszám nem járul hozzá ennek az erőnek a növeléséhez.

A legnagyobb gond azonban valószínűleg nem az, hogy a magyar rendezők nem akarnak, hanem az, hogy nem is tudnak nagyobb nézőszámot elérni. Ilyen-olyan okból a magyar népszerű filmgyártás, amely a harmincas-negyvenes években világszínvonalú volt, elsorvadt, és helyét átvette a szerzői film. Ennek hegemóniája azóta is tart, és filmrendező-generációk nőttek fel abban a tudatban, hogy szerzői és dokumentumfilmen kívül semmi mással nem érdemes foglalkozni. Márpedig vagy húsz éve ennek a (hamis) tudatnak a csődjét éli a magyar film, csak egy ideig ezt a csődöt elfedte a politika. Senki sem vette észre, hogy igazi szerzői film mindig, mindenütt egy már erős népszerű filmipar háttere előtt alakult ki. Így volt ez az olasz neorealizmus és a francia új hullám esetében is. Sőt, a hatvanas évek magyar újhullámja mögött is ott volt egy erős tömegfilmes hagyomány, amely az ötvenes években – bármilyen furcsa –, folytatódott, s főleg Keleti Márton jóvoltából a hatvanas években még új erőre is kapott. Ez a hagyomány azonban teljesen elhalt a hetvenes években, s eltekintve egy-két kísérlettől azóta is tetszhalott állapotban van. A jelenlegi magyar filmrendezők abban nőttek föl, hogy inkább a közönséget kell átnevelni a művészfilmekre. Csakhogy ez súlyos tévedés. A magyar filmgyártás nem állhat talpra, amíg ez a felfogás uralkodik, és nem éled újra a magyar népszerű film. Nem a mélán lírizáló művészettől kell várni, hogy tömegeket vonzzon a moziba, hanem meg kell teremteni a magyar filmgyártás teljes spektrumát, amelynek a szerzői film csupán egy része. A magyar nézőt a népszerű magyar filmnek kell visszacsalogatnia a moziba, nem a lírai-történelmi-politikai ömlengésnek és értekezésnek. A rossz művészetet jobban megbocsátja a néző, ha egyébként jól kiszórakozhatja magát kommerszfilmekkel. Nem rosszabb ugyanis egy rossz kommersz film, mint egy rossz művészfilm. Sőt, régi filmek kedvelőjeként állíthatom, hogy valójában nincs rosszabb, mint hatvan-hetven év után végignézni egy izzadtságszagú művészfilmet!

Ebben azonban már a filmoktatásé a főszerep. Ameddig a Főiskola lobogó hajú zsenik elitképzője, akik már az első évben jobban tudják, mit akarnak, mint a tanáraik, addig ebben a szemléletben sem várható gyökeres változás. Itt ugyanaz érvényes, mint amit a filmszámról mondtam: minél kevesebb filmrendezőt képezünk, annál kisebb az esély arra, hogy igazi tehetségre bukkanunk. Franciaországban évente harminc-negyven diák végez filmiskolát. Magyarországon minden három évben végez hét-nyolc. Ez az arány akkor felelne meg a franciaországinak, ha évente végezne ennyi. De hol van szükség ennyi filmrendezőre – kérdezhetné valaki. Sehol. Még ennek a tizedére sincs szükség. Sőt, filmrendezőre egyáltalán nincs szükség. De ha úgy döntöttünk, hogy legyen magyar filmgyártás, akkor annyi filmrendezőt kell képezi, hogy meglegyen az esélye a magyar nézőt is érdeklő filmgyártásnak. Minél zártabb a filmképzés, annál erősebb a Főiskolára bejutottak elittudata és az az illúziója, hogy joguk van csak saját magukkal foglalkozni. Pedig éppenhogy azt kellene megtanítani nekik, hogy a film elsősorban ipar és mesterség, és a művészet csak isteni adomány, ráadás. A filmképzést mindenképpen demokratizálni kell, de nem abban az értelemben, ahogy most van, hogy tudniillik a hallgatók azt csinálnak, amit akarnak, hanem föl kell emelni a hallgatói létszámot, meg kell könnyíteni a bejutást, viszont radikálisan szigorítani kell az oktatást komoly szűrővizsgák beiktatásával. Amíg ez nem történik meg, csak megkeseredett, meg nem értett zsenik tucatjait fogja a Főiskola továbbra is képezni, akik ha egyszer végre filmhez jutnak, semmi másra nem lesznek képesek, mint a bennük felgyülemlett keserűséget visszaköpni, amivel egy-egy nemzetközi művészfilm-fesztivált ugyan meg lehet hódítani – annyi ilyen fesztivál van, mint égen a csillag –, de életképes magyar filmgyártás nem lesz belőle.

Mindezzel nem a jelenlegi magyar filmművészet színvonalát akarom alábecsülni. Az, véleményem szerint, egyáltalán nem ad okot aggodalomra. Tarr Bélával, Szőke Andrással, Szász Jánossal – hogy csak a tavalyi évet idézzem föl – a magyar és a külföldi kritikusok elég táplálékhoz jutottak. Ők azonban csak a krém, amely torta nélkül hamar megfekszi a gyomrunkat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/02 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=423