KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Balkán bajnok

Családban marad

Bori Erzsébet

Közérdekűen szubjektív családi dokumentumfilm az erdélyi rendszerváltás etnikai, politikai csapdahelyzeteiről.

 

Kincses Réka alaposan megdolgoztatja filmje nézőit. Nem siet segítségünkre sem az erdélyi közelmúlt eseményeinek értelmezésében, sem a szereplők közti viszonyok tisztázásában. Nem árt erősen figyelnünk, mert apránként jönnek az információk, emlékeztetők és visszautalások, amelyekből mintegy mozaikképként kell kiraknunk a történetet, folyamatosan össze- és átrendezve, végig- és újragondolva, saját kútfőből pótolva a hiányokat.

A dráma címszereplője – a balkáni bajnok – Kincses Előd ügyvéd Marosvásárhelyről. Közéleti pályafutása a nyolcvanas években indult, amikor sorra lépett fel védőként politikai perekben. Leghíresebb védence Tőkés László volt a Ceausescu-rezsim végnapjaiban. Ez a demokratikus szerepvállalása alapozta meg a diktatúra bukása után meredeken felívelő politikai karrierjét. Ám három hónap sem kellett hozzá, és félresodorták a nacionalizmus felcsapó hullámai: az 1990 márciusi marosvásárhelyi pogromot megelőzően békítőként próbált közbeavatkozni, hogy végül mindkét fél őt tegye meg bűnbaknak; úgy érezte, menekülnie kell, Magyarországra szökött, ahol majd' hat évet élt emigrációban, közben Strassbourgig ment a maga igazáért, csak hogy kiderüljön: nincs, és soha nem volt hivatalos vád ellene, hosszúra nyúlt távollétének nem volt se oka, se értelme. Szülővárosába hazatérve viszont hiába próbált visszakerülni a közéletbe, sem az RMDSZ testületeibe, sem a román parlamentbe nem sikerült bejutnia. Azt mondja, összeesküdtek ellene, még régi harcostársai, barátai is elárulták.

A rendező – akiről ezen a ponton derül ki, hogy a főhős lánya – hazatér Németországból, hogy a dokumentumfilm eszközeivel kísérelje meg kinyomozni, mi az oka az apja sorozatos kudarcainak. (A filmet német televíziók gyártották, kérdés, mit érthetnek meg a német tévénézők ebből a speciálisan magyar–román vagy még inkább magyar–magyar helyzetből.)

Kincses Réka tehát hazatér, faggatja a szüleit, majd sorra felhívja, s ha módot kap rá, kamerával is felkeresi az érintetteket, a családi történet negatív hőseit, akikkel közvetlen, tegező viszonyban van. Beszél románokkal és magyarokkal, országos és helyi, egykori és mai Maros megyei vezetőkkel, archív felvételeket szerez, ahogy jó dokumentumfilmeshez illik. Minden szál az ősrosszhoz vezet. 1990. március 19-én román parasztok érkeztek a városba hagyományos termelőeszközeikkel felszerelkezve, ami egy arrafelé honos konfliktuskezelési módszer (volt). Magyarverni jöttek. Nyilván nem maguktól. Másnap a főtéren gyülekeztek a magyarok, az elnök bocsánatkérésére várva. Kincses Előd volt az egyik szónok, aki önmérsékletre intett a városháza erkélyéről. A románok is gyülekeztek, nem bocsánatkérési szándékkal. A katonaságot kirendelték, de nem avatkozott be. A végeredmény közismert: halottak, sebesültek, vádemelések, jogsértések és jogsérelmek.

Mi itt, az anyaországban döbbent értetlenséggel fogadtuk az események hírét. Még elevenen élt bennünk a gyűlölt zsarnokság vesztén érzett eufória, az új demokratikus rendbe és a két nép új alapokra helyezett kapcsolatába vetett remény. Mindennek brutálisan vetett véget a marosvásárhelyi pogrom. Hátteréről azóta sem tudunk sokkal többet, és még esélyünk sincs a megértésre. A franciaországi lázongásokról árnyaltabb, több nézőpontot közvetítő viták zajlanak itthon, mint az erdélyi (vajdasági, felvidéki) ügyekről, amik kizárólag a magyar kisebbség szűrőjén jutnak el hozzánk. Ez a kisebbség alig is tagolt: első, második és harmincadik helyen magyar, s legfeljebb utána férfi, nő, nyugdíjas, vállalkozó, kereszténydemokrata vagy vasutas. Kész csoda, hogy mégis van köztük néhány bátor ember, aki hangot ad független véleményének.

A Kincses család életében is vízválasztó volt 1990. március 20. Az apa földönfutó lett; a toxikológus feleség nem tartott vele az önkéntes száműzetésbe, mert nem akarta feladni a munkáját, az otthonát. A kisebbik lány az anyjával maradt, a nagyobbik leérettségizett, és Németországba ment. Ahogy halad előre a családi múltfeltárás, úgy törnek felszínre az elfojtott érzelmek, artikulálódnak a feszültségek.

A film nem adja meg a választ a kiinduló kérdésre: miért siklott félre az apa pályája? Helyette okok és válaszok egész sorát találja, s további kérdéseket. Kincsesék nemzedékekre visszamenőleg polgári értelmiségiek, erős magyar identitással és liberális értékekkel. Sem a polgári, sem a liberális értékekről nem beszélnek: látjuk őket. Látni őket az életvitelükben, a családtagok vitáiban, a szülő–gyerek kapcsolatban. Ahogyan az is szemmel látható, hogyan ütköznek össze ezek az értékek a nemzeti érzülettel és elkötelezettséggel. Jellemző példa a családi legendáriumból, hogy a síkfutásban balkáni bajnok Kincses Elődöt egy versenye előtt azzal gyanúsították meg, hogy szándékosan veszíteni fog magyar ellenfelével szemben. Ő rajthoz állt, aranyérmet nyert Romániának, de lesérült, és nem versenyezhetett többé, így maradt mindig csak balkáni bajnok.

A gyerek, aki büszke a szüleire, mert „volt bennük kiállás”, elmenekült a kisebbségi lét feloldhatatlan dilemmái elől, de visszatért, és ritka őszinte filmet készített e nehéz tárgyban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/08 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8702