KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/június
• Zalán Vince: A tények nem beszélnek önmagukért A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmjeiről
• N. N.: A Balázs Béla Stúdió 1980-as filmográfiája
• Zsugán István: Mammon-tánc, magyar módra Fogadó az Örök Világossághoz
ESZMECSERE
• Faragó Vilmos: Boldogtalan film
ANIMÁCIÓ
• Sík Csaba: A légy szeme A Pannónia Stúdió rajzfilmjeiről
• Sváby Lajos: Donald Kacsa mosolya, Mona Lisa búja

• Pörös Géza: Az emberi kapcsolatok aszinkronitása Beszélgetés Kovács Andrással
• Gambetti Giacomo: „Párbaj a modern ridegséggel”
• Nemes Nagy Ágnes: Például a Baktérítő Sivatagi show
• Molnár Gál Péter: Koreo-mirákulum Mindhalálig zene
• Bikácsy Gergely: Minotaurusz gyermekei A fiú
• Koltai Ágnes: Az elnyűhetetlen kamaszkor A strand téli őre
• Bársony Éva: Kifosztott szeretők Csak a szerelem
• Csala Károly: Celluloid-kultúra Gondolatok egy kongresszus után
• Zilahi Judit: Az Oscar múltja és jelene
• Gregor Ulrich: A díjazottak évtizede
LÁTTUK MÉG
• Róna-Tas Ákos: Galileo Galilei
• Rózsa Zoltán: A királyi biztos szeretője
• Schéry András: Languszta reggelire
• Harmat György: Üzenet az űrből
• Sulykos Ilona: A végrehajtó
• Iván Gábor: A XX. század kalózai
• Szalai Anna Mária: Kamaszok
• Dániel Ferenc: Hét szeplő
• Loránd Gábor: Hét különleges megbízott
TELEVÍZÓ
• Bernáth László: Börtönrevű a képernyőn jegyzetek a Bűn című sorozatról
• Koltai Ágnes: Az emberek szeretnek várni valamire... Beszéljünk a sorozatokról
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Dalol a flotta
• Bikácsy Gergely: A besúgó
TELEVÍZÓ
• Zolczer János: Műholdról indul a harmadik műsor Televíziózás Pozsonyban
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Jean-Luc Godard: Beveztés egy igazi filmtörténetbe
POSTA
• N. N.: Teta veleta

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Franciska vasárnapjai

Gelsomina, kék parolival

Báron György

Simó Sándor hősnője szép, vonzó, szelíd teremtés. És ávós.

 

Vegyük komolyan a címet: Simó Sándor filmje valóban Gál Franciska vasárnapjairól szól. Az intim hétvégékről, amikor zavartalanul együtt lehet napjai bearanyozójával, Gróh Lajossal, a nagytermészetű zsidó aranyművessel és kerékpárszerelővel, halat ránthat, túróscsuszát főzhet (emlékezzünk, Hábetleréknél is ez volt az ünnepi ebéd), majd ágyba bújhatnak, mert a korosodó Lajosnak ahhoz mindig van kedve, s ez ad értelmet az életének, ez a finom együttlét, feledtet mindent, a többi hat napot, amikor Franciska és Lajos, ahogy a költő írja, elintézik magukban az életet, mintegy mellékesen, kicsit unottan, de azért kötelességtudón, komolyan, ahogyan kell, hogy kiérdemeljék azt a bizonyos hetedik napot, amikor, miként az Úr, ők is megpihenhetnek egymás karjaiban, elfeledkezvén mindarról, ami köröttük folyik. Az életről, mondhatnánk, ha az volna az élet, s nem a vasárnapok a kis pesti lakásban, az ebédlőasztalnál, majd az ágyban.

Simó új filmje ezekről az aranyfényű vasárnapokról szól, a története azonban a hétköznapokat regéli el, mert történetük csak a szorgos munkanapoknak van, akkor zajlik az élet, formálódik a világ, hogy aztán vasárnaponként megálljon az idő, abbamaradjon a történet, majd másnap újra kezdődjön, ellentmondva a hétvégék áldott békéjének, de azokba nem belerondítva, mert Franciska és Lajos féltőn őrzik e békességet: kettejük valódi, elmesélhetetlen történetét.

Gróh Lajos, mondottuk, kerékpárszerelő, de titokban, ha házasodni készülő párocskák fölkeresik, igazi szakmáját, az aranyművességet is gyakorolja. Ilyenkor behúzódnak a kis műhely mélyére, behúzzák a függönyöket, mint hajdan a titkos aranycsinálók, mert századunk késő negyvenes, kora ötvenes éveiben, mikor történetünk zajlik, e tevékenységet újból üldözik, figyelni kell tehát, mindenhol besúgók leselkednek, itt van mindjárt a házmester, amúgy jó ember (amúgy, persze, mindenki az), amikor épp nem besúg, mondjuk vasárnap, midőn ő is megpihen, szóval vigyázni kell, Lajos és Franciska csak egymásban bízhat, de nagyon erősen, s ez életben tarthat embereket e szörnyű korban, amikor már egy kis jegygyűrűigazításért, elszólásért, vagy épp semmiért is eljöhet az emberért az ávó, azaz egy ávós.

Gál Franciska például, aki ávós.

Mielőtt bárki – okkal – megborzongana e dermesztő szótól, tegyük gyorsan hozzá, hogy hősnőnk még sok egyébbel is jellemezhető. (Már amennyiben, s maradjon ez kérdés, az ávós szó egyáltalán jellemvonást, s nem foglalkozást jelöl. Legyen elég annyi, hogy Franciska a maga egyszerű módján hajlik az utóbbi értelmezésre.) Hősünk például jó nő. Azonkívül kedves, szelíd, hűséges, a légynek sem árt; csupán teszi a dolgát, részesévé válva a nagy országos ártásnak, amiből mukkot sem ért. Mentségére szóljon, hogy nehéz azt megérteni, aminek nincs értelme. Őrzi a női börtönben a foglyokat, kiket mások ártatlanul becsuktak, de arról ő nem tehet, tiszta szívvel kívánja nekik, hogy minél előbb szabadulnának meg abból, amit ő őriz. Hétfőtől szombatig, mert vasárnap Lajossal őrzik az ágyat, mint két nagy, ártatlan gyerek. A hétvégeken Franciska nem ávós. Már amennyiben valaki lehet egyik nap ávós, a másik nap pedig nem. Kérdés: lehet-e? Meg aztán, ha valaki ávós, mindig, minden porcikájával az? Ha ölel, akkor is, ha halat ránt, akkor is, ha jót tesz, akkor is, ha rabot őriz, akkor is? Vagy csak ha kínoz, ver, gonosz, mint a régi szovjet és az újabb magyar történelmi filmekben? Franciska nem kínoz, nem ver, nem gonosz. De: ávós. Kék parolija van és egyenruhája. Szem a láncban. Akkor, amikor „mindenki szem a láncban”. Ami – tudjuk –, ha igaz, sem mentség.

S vajon igaz-e?

Az ember nem születik ávósnak. Gál Franciska például cselédnek született, annak ugyanis születik az ember lánya, ha szegény családba érkezik. Tizenévesen annak rendje és módja szerint mindenesnek adják egy módos házhoz, ahol becsülettel szolgál. Szemet vet rá a tehetős szomszéd, bizonyos Gróh Lajos aranyműves, a szeretőjévé teszi, jellegzetes cselédtörténet ez. Franciska azonban nem iszik lúgkövet, az ő egyszerű, derűs lényétől az ilyen gondolatok fényévnyi távolságban vannak, ő szereti az életet és becsüli a kis örömöket, boldog titkos viszonyban él tehát az ő Lajosával, aki ki-kiszökik hozzá a feleségétől és a kislányától, édes, lopott pásztorórákra. Lehet, végül ez az Édes Anna-történet is tragédiához vezetne, ám közbeszól a világtörténelmi tragédia. A Gróh-családot deportálják, a feleség élőhalottként tér haza a haláltáborból, a kislány Kanadában kezd új életet, semmi sem áll tehát a betoppanó Lajos és a rá hűségesen váró Franciska boldogságának útjába. Franciska időközben Pestre került szolgálónak; aztán az új rend eltörli a szolgaságot, csábító perspektívát csillogtatva meg a hajdani cselédek és kiszolgáltatottak előtt. Franciska például, ismerőse jó példáját követve, egyenruhát ölt és rendőrnek áll. Majd, egy napon, miként valami puha álomban, ismét szólítja őt a Szervezet, újabb egyenruhát húznak rá, ezúttal barnát, kék parolival, most erre van szükség, több bebörtönzötthöz több börtönőr kell, ezt még Franciska is megérti, s ettől kezdve a hét hat napján tömlöcbe vonul, őrnek. A vasárnapok azonban változatlanul a Lajoséi, ki a munkanapokon szorgosan bütykölgeti a bicikliket kis műhelyében. Mert minden megváltozhat, cselédből rendőr és ávós lehet, grófból kényszermunkás és börtönlakó, a régi tébolyult jelszavakat újak váltják fel, a hatalomban úgy cserélődnek a gazemberek, akár egy Shakespeare-drámában, de a vasárnap, a rántott hallal, a túróscsuszával és az etyepetyével, az örök, kifog politikán és időn, alighanem ez tartja össze az országot.

Jól van ez így.

Merész, kényes történet. A főhőse: jó ávós. Szerecsenmosdatás volna? A bűnök mentegetése? Netán könnyes melodráma, arról, hogy a hóhérnak is lelke van, hogy neki is fáj az élet? Pengeélen kell egyensúlyoznia a szerzőnek, hogy e csapdákat elkerülje. Simó Sándornak alighanem azért sikerül a kényes mutatvány, mert nem ítélkezik, tudván, hogy nem ez a dolga. Megmutat, ábrázol, életre kelt, az ítéletet majd meghozza a néző, a történelem, az Úr, ha egyáltalán. Ez nem jelent morális semlegességet, érzelmi távolságtartást, pusztán azt, hogy a szerző megérteni, s nem minősíteni kívánja hőseit. A régebbi és újabb politikai filmek arról szólnak, hogy a világ egyszerű. Vannak a jók és vannak a gonoszok: régebben – oh, az izgató szovjet partizánmesék – a németek és a fasiszták álltak a rossz oldalon, mostanság az oroszok és az ávósok (tegyük gyorsan hozzá: egyik sem alaptalanul), az előjelek változnak, de a lényeg, a tanító célzattal kétpólusúvá szegényített világ, maradt. Talán van e filmeknek némi hasznuk, elvégre ezek is hordozzák az igazság egy darabkáját, még ha magukat, megtévesztő módon, a teljes igazság birtokosának próbálják is feltüntetni. Lehetnek okítók, buksi fejeket tágítók, ez is lehet célja bizonyára mozgóképnek, sokarcú média ez, de e munkák esetében az esztétikai patikamérleg elő nem vehető, mert a művészet terrénuma ott kezdődik, ahol a politico-pedagógiai mesketéké véget ér. Vagyis ott, ahol a jelenségek sokarcúak, bonyolultak, s nincs egyetlen megoldás, mindent átvilágító magyarázat. Mert – mint Hannah Arendt joggal írta – a gonoszság nem megszemélyesíthető, nincs látható arca. Gál Franciska például nem rossz és nem jó. Jó is és rossz is, mint mindenki. A helyzet az, ami gyűlöletes: az ötvenes évek, Kormos István szavaival, „új jégkorszaka”. A dolgot bonyolítja, hogy éppen csak vége szakadt egy másik, szintén rossz világnak, melyben a tizenéves lány cselédsorba került, majd bocsánatos bűnbe esett, szerelmét haláltáborba hurcolták, aztán fordult a kocka, a lányra az új rend ávósruhát húzott, részévé téve embertelen gépezetének, melybe oly öntudatlanul került, mint hajdan a cselédsorba. Igazi, emberi választása csak egy volt: Lajos, s vele a vasárnapok. Franciska tehát bonyolult eset, de hát ki nem az. S mi másról is szólhatna film, regény, figyelmünkre érdemes bármely alkotás, mint épp e bonyolultságról, annak minden rejtélyével, szépségével és rútságával. Simó gyöngéd megértéssel ábrázolja hőseit, ám kemény ítéletet mond arról a világról, mely megrontja a hősöket, méltatlan helyzetekbe kényszeríti őket, s nem hagy számukra választási lehetőségeket. Ennek a típusú ábrázolásnak nem az a sugallata, hogy pusztuljanak a rosszak, s ettől egycsapásra megváltozik, megszépül a világ. Simó az ellenkezőjét mondja: a világot kell megváltoztatni ahhoz, hogy benne az ember ne kényszerüljön a rosszra. A rendező tehát egyszerűen és magától értetődően humanista egy olyan időszakban, amikor ismét divatba jöttek a sematikus, ítélkező, tehát antihumánus filmek. Természetes empátia sugározza be a film epizódjait, ettől lesznek hitelessé a jelenetek és a figurák. Alighanem a színészi játék is azért egységes és erős, mert a játszók nem bábok, nem egy-egy eszme puszta megtestesítői, hanem sokarcú, eleven lények. Telitalálat volt az eddig filmen csak nagy marha emberként használt Újlaky Dénesre osztani a darabos, ámde finomlelkű zsidó aranyműves szerepét. Jó Kerekes Éva is nagyon nehezen megoldható szerepében, bár figurája egysíkúbb, mint volt a Simó-regény hősnőjéé. Játéka a Lajossal való intim párjelenetekben meggyőző igazán, azaz vasárnapokon, s ezen aligha csodálkozhatunk. E „különös házasság” ábrázolása egyébként is a film erőssége. Szerelem, szeretet, szolidaritás és megértés hatja át e kapcsolatot, amit a rendező finom mértéktartással és erős beleérzéssel ábrázol. Magyar filmben régóta nem hallottunk olyan életszagú dialógusokat, mint kettejük célratörő, szemérmesen szeretetteljes párbeszédeit. A Franciska vasárnapjai végül is szerelmesfilm, mely egy ávóslány tiszta, szép szerelmét regéli el. Ezért, hogy a „külvilági” epizódok, beleértve a börtönjeleneteket, kevésbé kidolgozottak. A rendező a két hős kapcsolatára összpontosít, nemigen marad ideje és energiája a többi szereplő hasonlóan árnyalt bemutatására. Ez érthető, elvégre epizódszereplőkről van szó, ugyanakkor hiányérzetet kelt a nézőben, mert röpke időre olyan érdekes sorsok bukkannak fel, amelyek kíváncsiságot ébresztenek a saját történetük iránt. Paradox mód tehát Simó rendezői erénye lesz hiányérzetünk forrásává. A női börtön minden egyes lakója mögött különleges sorsok, történetek derengenek föl. A perspektíva azonban a hősnő alulnézeti látószöge: csak annyit látunk meg a figurákból, amennyit ő szemrevételez és megért belőlük. Remek epizódszerepek antológiája a film: Igó Éva, Kútvölgyi Erzsébet, Margitai Ági, Kathleen Gáti mellett igazi meglepetés a józanságát és derűjét megőrző kommunista nagypolgárlány szerepében Bíró Krisztina. Felbukkan néhány percre egy Rajkról mintázott kommunista vezető szerepében Jiri Menzel is, emblematikusan, utalva ama közép-európai humanista örökségre, melynek Simó is elkötelezettje.

Kifogás csak a film dramaturgiai szerkezetével kapcsolatban hozható fel. Hiány és erény itt is egy tőről fakad. E film textúrája attól sokrétű és gazdag, hogy, bár története szörnyű korban játszódik, felidézi azt az elpusztíthatatlanul békés, családias világot, amit a hősnő számára a vasárnapok testesítenek meg. E vasárnapokon közös asztalnál ül az ávósnő szerelme és a börtönbe vetett asszony férje. A bérház gyakori vendége a későbbi koncepciós kirakatper politikus főszereplője is: buzgó tanítványa, ki szintén e gangos házban él, később maga is Franciska műintézetének beutaltja lesz, szerelme pedig, amúgy a házmester gyermeke, Franciskáék nappalijában sírja el bánatát. Amikor hőseink moziba mennek, a híradóban kizárólag magukat és ismerőseiket látják viszont. Mintha egyetlen háztömb lakója lenne egész Magyarország: bűnösök és áldozatok, hatalmasságok és alávetettek, új és régi urak. E dramaturgiai szerkezet nem pusztán a szükséges tematikai sűrítés következménye, hanem a mű szelleméből következik. Így lesz e filmben familiárissá a hatalom, melyről tudjuk, a valóságban dermesztően elidegenedett volt. E megoldással a rendező alighanem túl könnyű utat választott, hogy elérje rokonszenves célját. Kár ezért, mert az epizódok gondos kidolgozottsága, az anyag megmunkáltsága arra utal, hogy szélesebb dramaturgiai alapra – vagy éppen: célratörően kisebbre, koncentráltabbra – is magabiztosan építhetett volna.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 49-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1635