KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance

High concept

Roboz Gábor

Napjaink egyik legkisebb költségvetésű sorozata a lehető legnagyobb nyitottságról árulkodik.

 

A televíziózás új aranykorának egyik halvány trendjeként néha fillérekből összedobott websorozatok találnak második otthonra különböző tévécsatornákon, ahol az alkotók valamivel jobban eleresztve dolgozhatnak tovább eredeti koncepciójukon, ahogy azt a közelmúltban szatirikus kórházsorozattól (Childrens Hospital) nagyvárosi szitkomon át (Broad City) szexmunkás anyukát szerepeltető drámáig (Blue) számos példánál láthattuk. Az HBO már bő tíz éve jelezte, hogy méregdrága szuperprodukciók mellett lát fantáziát a másik végletben is (Terápia), és azóta is fenntart helyet a kínálatában az alacsony költségvetésű produkcióknak. A náluk 2016 óta futó High Maintenance félórás epizódjai ránézésre egy Trónok harca-statiszta gázsijából készülhetnek, de különösen szellemisége teszi ideálissá a sorozatot a minden értelemben progresszív csatorna számára.

Katja Blichfeld és Ben Sinclair eredetileg 2012-ben, a Vimeo platformján mutatta be három év alatt hat szezont megért websorozatát (némelyik évad akkor még olyan hosszú volt, mint egy kávészünet), és teljesen érdektelennek hangzó high-conceptjükkel egyúttal mintha fricskát is mutattak volna a high-concept filmkészítésnek, produkciójuk ugyanis mindössze arra épül, hogy egy fűdealer füvet árul. A többnyire általuk írt és rendezett, vágott és castingolt sorozatban (a lefordíthatatlan szójátékkal élő eredeti címből magyarul A kenderfutár lett) egy szakállas harmincas (Sinclair) járja bringával Manhattan és Brooklyn utcáit, kiszolgálva folyamatosan bővülő vevőkörét, és minden epizód „a Csávó” néven emlegetett karakter újabb és újabb klienseinek életéből mutat be kisebb-nagyobb szeleteket.

A 2010-es évek antológiasorozat-reneszánszába tagozódó széria alacsony nézettsége ellenére úgy tart harmadik HBO-s évadánál, hogy a hagyományos karakterábrázolás mellett a kicentizett dramaturgiától is eltekint. A Blichfeld–Sinclair duó – akik a sorozat indulásakor még házaspárt is alkottak – főhőse legtöbbször mindössze néhány percre bukkan fel, a széria csak több tucat rész után jutott el odáig, hogy ő is kapjon két félepizódot, de még így is alig tudunk róla valamit. A többiek folyamatosan rotálódnak, és ugyan némelyikük a websorozat után az epizódonként két szálat futtató HBO-s részekben is felbukkan, ez inkább csak a rajongóknak szóló gegként funkcionál. A rövid játékidőből adódóan a szereplők ábrázolása is eltér a megszokottól, gyakran még a foglalkozásuk sem derül ki, csak (mikro)konfliktusokon vagy jó érzékkel sűrített szituációkon keresztül ismerjük meg őket.

Unalmas típusfigurák helyett általában hús-vér szereplőket kapunk, legyen szó hétköznapi alakokról (költözködő szerelmesek, magányos negyvenesek), valamivel rendhagyóbb karakterekről (cross-dressing író, traumatizált stand-upos) vagy akár egészen extrém esetekről (a magányos szépfiú, aki egy transzdimenzionális angyallény tanításait követve folytat önsanyargató életmódot, vagy a nő, aki többnapos táncmaratonjával delíriumba hajszolja magát). Az ezerárnyalatú skálán mozgó karakterek mellett egymást érik a sokatmondó párbeszédek („Szívem, a lányunk mesélte, hogy már nincsenek is nemek”) és a váratlan helyzetek (egy swingerbuli házigazdája bejelenti, hogy chlamydiás), és még egy kutya erotikus fantáziáját is lehetőségünk nyílik megismerni. Talán nem véletlen, hogy a produkció egyetlen hangsúlyos irodalmi utalása George Saunders Lincoln és a bardo című könyvéhez kötődik, amelyet többször is láthatunk a főhős kezében: a sorozat készítésének idején szakmai és közönségsikert aratott regény szintén kísérletező kedvű mű, amely százhatvannál is több szereplő nézőpontjának összeszerkesztésével rajzol fel egészen másfajta tablót.

A High Maintenance a karakterábrázolás mellett dramaturgiai értelemben is a lehető legnagyobb szabadságnak örvend: egy rész néha egy szituációt dolgoz fel, máskor hosszabb időszakot fog át; néha megoldódik az aktuális konfliktus, máskor nem; néha van csattanó, máskor nincs; néha hangsúlyos a füvezés, máskor a háttérbe szorul; néha hosszú másodpercekig unalmas cselekvéseket nézünk, máskor pörögnek az események – az egyetlen állandó elem az, hogy valamilyen íve minden epizódnak van. A sorozat a felmerülő témák évadokon keresztül tartó boncolgatása helyett rengeteg kisebb epizóddal érint aktuális problémákat (az airbnb árnyoldalától a közösségi média elszigetelő hatásáig), miközben ihletett, narratív funkcióval nem rendelkező életképeket (zsaru körmöt vág a metrón, fiatalok egy székre ácsingóznak a lomtalanításnál) éppúgy megmutat, mint csak kis játékidőhöz jutó, de összetett szituációkat (agyonsminkelt transzvesztita orvos életet ment az éjjel-nappaliban), sőt bármiféle előzmény nélkül nyíltan metafikciós betétet (az egyik epizódban kiderül, hogy egy szereplő a Csávóról mintázott főhőssel forgatott sorozatot) és kikacsintásokat is láthatunk (a főszereplő egyszer szemtanúja a Csajok forgatásának, és ez utóbbiból Jemima Kirke egy későbbi epizódban a saját nevén szerepel).

Vizuális világát tekintve a széria végig realista, ugyanakkor ezen a téren sincs semmi kőbe vésve: az alkotók ötletszerűen használnak egyszer-egyszer osztott képmezős snitteket vagy akár egy önmagát filmező szereplő képsorait, két esetben pedig miért-is-ne alapon lecserélik a (vége)főcím tipóját, az egyedüli majdnem-állandó formai elemük a stáblista alatt futó lassított felvétel, amelyen többnyire valamilyen táncot láthatunk. Napjaink sorozatkultúrája van annyira sokszínű, hogy még a fősodorban vagy környékén is helyet kapjanak az ennyire szabálytalan poétikájú produkciók, épüljenek akár fantasztikus alapra (Légió, Maniac), akár nem (Atlanta), és a rugalmas, intuitív megközelítéssel dolgozó Blichfeld–Sinclair duó munkája hitelesebbnek érződő nagyvárosi panorámaképet nyújt, mint sok amerikai függetlenfilm (vagy akár a szegény chicagói ember High Maintenance-eként körülírható Easy).

A készítők a széria hangvételét tekintve is a polifóniát pártolják: bár a sorozat hivatalosan vígjátékként fut, sok esetben egyáltalán nem poénra vannak kihegyezve a jelenetek (az is hamar kiderül, hogy nem stoner comedyt látunk), és bármennyire is könnyed az alaphang, a kimondottan érzékeny vagy akár szívszorító pillanatoknak is van helye (az anyja halála után végleg elmagányosodott meleg srác még a fűdealere jöttére is kiöltözik). A sorozat emellett számtalan vígjátéktól eltérően kerüli, hogy egyszerű válaszokat kínáljon bonyolult kérdésekre, és az alkotók akár arra is készek, hogy megteremtsenek egy idilli finálét (a második évad utolsó pillanatai a lakókocsival), majd rögtön belerondítsanak.

A Blichfeld–Sinclair páros sok mindenre nyitott esztétikai felfogása ráadásul határozott ideológiai elköteleződéssel társul, aminek köszönhetően a sorozat a konzervatív nézők számára valóságos bad trip lehet. Itt nem azért szerepel meleg vagy fekete (stb.) karakter, hogy ebből az adott rész ügyet csináljon, hanem mert a karakter történetesen meleg vagy fekete (stb.); egy édeshármas a nő gyönyöréről is szólhat; a füvezés tökéletesen hétköznapi tevékenységként jelenik meg; és előfordul, hogy nő kéri meg a férfi kezét. Direkt politikai utalásokból csak egy-kettő akad (elsöprő magyar sikerként egy rádióadásban szó esik világhírű menekültpolitikánkról), ugyanakkor a sorozat van annyira reflexív, hogy képes legyen finoman élcelődni a politikai korrektségen és bemutatni, hogy ez bizonyos esetekben semmit sem ér, szereplőgárdájában ráadásul – amelyért részben a castingosként Emmy-díjas Blichfeld felel – messze nem csak az uralkodó szépségeszménynek megfelelő embereket vonultat fel.

A készítők pofonegyszerű alapötletükből kiindulva évek óta következetesen olyan nyitott sorozatvilágot építenek, ahol lényegében bármilyen dramaturgiai, vizuális és zenei megoldást, (identitás)politikai utalást és akár metafikciós poént bedobhatnak. A tévéipar legtöbb alkotójával szemben megtehetik, hogy alig egy-két szabályhoz igazodnak epizódról epizódra (jelenjen meg pár percre a főhős, legyen valamilyen dramaturgiai ív), miközben ritka nagy bravúrral sikerül elérniük, hogy a végeredmény improvizáltnak ne érződjön, de természetesnek annál inkább. A High Maintenance kuriózumértéke ugyanakkor a felszabadult esztétikán túl valami egészen másban is rejlik: odaforduló, segítőkész és együttérző főhőse azzal a vallási meggyőződéstől független szeretettel viszonyul szinte mindenkihez, amely az úgyis-együtt-szívunk alapélményből táplálkozik.

 

A KENDERFUTÁR (High Maintenance) – amerikai, 2016- . Készítők: Katja Blichfeld és Ben Sinclair. Zene: Christopher Bear. Szereplők: Ben Sinclair (Csávó). Gyártó: Janky Clown Productions. Az HBO bemutatója. 25x30 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14084