KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/november
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Csala Károly: A messzeség – közelről

• Bársony Éva: Maupassant, jutányos áron Útközben
• Almási Miklós: A Holdbeli Öreg Minden szerdán
• Báron György: Kitörés a Vidám Parkba A kis Valentínó
• Faragó Vilmos: Mi bajom a magyar filmmel?
• Bikácsy Gergely: A márvány és az ember
• N. N.: Andrzej Wajda filmjei
• Pap Pál: Varsói beszélgetés Andrzej Wajdával A Márványember magyarországi bemutatója előtt
• Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom Beveztés egy soha el nem készült filmhez
• Örkény István: Babik Forgatókönyv-részletek
• Bacsó Péter: Babik Forgatókönyv-részletek
• Papp Zsolt: Holocaust avagy: a mindennapi élet pszichopatológiája
• Csurka István: Valaki a kamera mögött Családi összeesküvés
• Ablonczy László: Mit ér a film, ha magyar? Beszélgetés Kovács Andrással
FESZTIVÁL
• Iván Gábor: Mi van a szélmalmok mögött? A budapesti holland filmhétről
• Zsugán István: Bolondok, leszbikusok és egy ismeretlen japán Locarno

• Osgyáni Csaba: Mai titkokat felmutatni Beszélgetés Gothár Péterrel
• R. Székely Julianna: Korlátok között, szabadon Portré-vázlatok amatőrfilmesekről
LÁTTUK MÉG
• Urbán Mária: Az elveszett múlt
• Loránd Gábor: Törvénytelen törvény
• Veress József: Ellenségek
• Bende Monika: Dráma a vadászaton
• Gervai András: Az ördög menyasszonya
TELEVÍZÓ
• Honárkay Róbert: A Szentágothai-show Az emberi test és az anatómia
• Pálffy Judit: Öt év, négy film, nulla műsorperc A tévé kísérleti stúdiójáról
• Sík Csaba: Leonardo és Micelangelo a képernyőn
KÖNYV
• Berkes Ildikó: A kortárs filmművészet panorámája
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Moziról a telepen

Művészfilmhez nem kell rendőr

Bajor Nagy Ernő

 

Karády Katalin merengve, amint ujjai között éppen hamvad a cigarettavég. Luis Trenker alpesi hósivatagban sítalpon, a bátrak kihívó mosolyával. Somlay Arthur mint a Különös házasság Fischer énekese. Anny Ondra esküvői képe, melyen ijedt szerelemmel mosolyog vőlegényére, aki a sziklaöklű Max Schmelling... Csupa sztárfotó a szoba. A háziasszony csipogó kis kanárihangon bizonygatja:

– Mindenem a film. Én ismertem Ladomerszky Margitot, én dolgoztam Rajnai Gáborral, velem el mondhatatlanul kedves volt Mály Gerő, rám mosolygott a Dankó Pista egyik jelenetében Jávor Pál... Kérem, a mai fiatalok nem tudják, mi volt valaha egy filmsztár... Jávorba egyszerre százezer nő volt szerelmes a diáklánytól a nyugdíjas postamesternőig.

– Önre mosolygott?... Tehát partnerek voltak?

Mentegetődző pillarezdülés:

– Partnerek?... Pedikűrös voltam, de egyszer-egyszer bedobtak mint statisztát, slank voltam, és Kalmár László szerint volt bennem valami buja báj.

Fölfedezek a falon egy fotográfiát, melyről nem tudnám megmondani, kit ábrázol.

– Elfelejtettem – legyint vendéglátóm. – Csoda? Számomra a mozi csak múlt.

– A mai filmek?

– Tizenhat éve nem voltam moziban... Pedig a film volt számomra az éden.

Szótlanul leteszem a jegyzettömböt, hisz ki értheti ezt. A nyugdíjas pedikűrösnő önkínzó nyíltsággal oldja meg a talányt:

– Nézzen csak rám... Hormonzavarom miatt százharmincöt kilóra híztam... Nem férek el a szűk, fölhajtható moziszékben.

Még a lépcsőházba is utánam jön emlékezése arról a fájdalmas estéről, amikor utolsó szerelmével kéz a kézben nézték az Országúton történetét, melyben keserűség elegyült szemérmes boldogsággal.

– És tudja uram, az az ember olyan lett hozzám, mint Zampano Gelsominához... Emlékszik arra a zsarnoki, kegyetlen szerelemre?...

Bevallom, a film légkörére emlékszem. Masina megindító kiszolgáltatottságára emlékszem... Zampano alakját nem őrizte meg a memóriám.

...Tehát még nincs anyagom a riporthoz, melyet a Kelenföldi lakótelep és a mozi kapcsolatáról írok... Pedig csecsemő kora óta ismerem ezt a települést. Abból az időből, amikor még járda se volt, telefon se volt... Amikor naponta szóvá tették az újságok: rosszak a szellőző berendezések; csapódnak a lépcsőházi ajtók; kevés a bolt; svábbogár-invázió riogatja a lakókat; csövesek hálnak a pincékben; nincs könyvtár, nincs klub, nincs könyvesbolt... Azóta már sok minden megépült itt, ami kezdetben hiányzott. A mamák már nem lógatnak ki az ablakon színes szalagokat, hogy iskolás gyermekeik hazataláljanak a betonkolosszusokban megbúvó otthonukba... Azóta Őrmező, Újpalota, Óbuda, Békásmegyer került a magasztalások és kritikák tüzébe... De Kelenföldön a moziról beszélni még mindig nem könnyű.

Megyek a Ballagi Mór utcán, mely a Bartók Béla útra vezet ki a telepről. Elmegyek egy régi ház előtt, ahol valaha riportot szerettem volna készíteni egy villamosellenőr, bizonyos Raffanidesz úr könyvtáráról. Addig-addig halogattam a látogatást, míg antikváriumokban szerzett öreg ismerősöm – magányos ember volt a könyv kispénzű hódolója – létráról lezuhanva ott lelte halálát isten tudja, hány ezer kötet könyve között... A Franzstadt legódonabb negyedeire emlékeztető utca egyébként még egy szellemi nevezetességgel büszkélkedhetik. Egy pincehelyiség vasajtaján gyakorlatlan ecsettel festett betűk adják tudtára a közönségnek, hogy ott sakk-klub található.

– Játsszák az eszüket – köp egyet mérgesen az a venyigesovány bácsika, akit az imént tessékeltek ki a környék közkedvelt csehójából, a tisztesebb nevén Remiz falatozóból. – Érti ezt uram? Mérik a sört, mérik a bort, dűtik a pálinkát, és amikor már mátós a csávó, lapátra dobják.

Átérzem e belső ellentmondás fölötti keserűségét. Talán ezért is folytatja bizalommal:

– Nem baj, estefelé valami kémmicsodát vetítenek a munkásszálláson. Addig beverem a szundit.

Hohó! Tehát mozi... Úgy intézem a dolgom, hogy ott lehessek a Bánk bán utcában, amikor a film pereg.

No de van még éberség Magyarországon, megjelenik a helyszínen a munkásszállást fenntartó cég kulturális előadója, és félig udvariasan, félig zord hivatalossággal értésemre adja: a központ tudta nélkül nem szabad mozival összefüggő kérdéseket föltenni az ottlakóknak... „Ugye megért?” És a kérdés sejteti velem, nem csekélység az efféle behatolás e zárt világba.

Nem értem meg, és másnap beszélek a vezérigazgatójukkal. Ő fölháborodik az akadékoskodáson, végül már én mentegetem a népművelő-bürokratát, s szabad számomra a pálya az úttisztítók, kubikosok, gépkezelők jobb hotelre emlékeztető kelenföldi szállására.

Huszonöt embert faggathatok ki: mivel tölti szabad óráit. Közülük tizenhét alul van a harminc esztendőn. Két korelnökük is van – ők ötvenöt évesek, a legfiatalabb emberük tizenhat éves. Csaknem valamennyien nyolc általánost végzetteknek vallják magukat. Egyetlen betanított munkás közli: neki csak hat osztálya van. Viszont ketten érettségiztek.

És az ország hány tájáról verődtek ide! Hernádpetriből, Létavértesről, Tiszaföldvárról, Jászkisérről, Cigándról, Géderlakról, Komádiból, Beretről, Nyírmadáról, Füzesabonyból, Besenyőtelekről... belefárad a tollam, amíg jegyzem. Van, aki kuncogva földesztergályosnak mondja magát, van, aki burkolónak. Találok köztük karbantartót, gépkezelőt, kőművest, kertészt, aszfaltozót, hegesztőt, műtárgykarbantartót és jó néhány kubikost is. A zöm kevélyen azt állítja önmagáról, hogy rendszeresen olvas. Csupán hárman jelentik ki: ők nem foglalkoznak ilyesmivel. Egy segédmunkás a Fülest jelöli meg egyetlen olvasmányaként, egy esztergályos kis lámpalázzal azt tudatja, hogy „általában” olvas, egy kalocsai kőműves „néha” vesz a kezébe újságot, s egy érettségizett segédmunkás, aki tizenöt esztendeje munkásszálláson él, meglepő módon a „politikai folyóiratokat” jelöli meg egyetlen olvasmányaként.

De nézzük, hányadán állnak a mozival!

Egyetlen megkérdezett, éppen az érettségizett segédmunkás jelenti ki, hogy egyáltalán nem jár moziba. Ugyancsak egy szállótársa éri be havi egyszeri filmnézéssel. A túlnyomó többség minden héten odaáll a pénztár elé, van, aki hetente három-négy alkalommal él a szórakozásnak ezzel a lehetőségével.

Általában olcsó kedvtelésnek tekintik a mozibajárást. Egyetlen válaszban csendül ki némi bizonytalanság, mert „tűrhető”-nek minősíti a jegyárakat.

Arra a kérdésemre, vajon a magyar vagy a külföldi filmeket kedvelik-e jobban, elsöprő többség foglal állást más országok alkotásai mellett. Ám amikor kedvenc filmszínészeik fölsorolására kerül sor, aki elsőül szögezte le, hogy őt csak a külföldi film érdekli, a következő névsorral lep meg: Darvas Iván, Páger Antal, Szerencsi Éva, Juhász Jácint, Halász Jutka. Alig akad, aki külföldi filmművészt meg tudna említeni. Számukra a legkönnyebben megjegyezhető idegen nevek: Sophia Loren, Greta Garbo, Belmondo és Yves Montand. Valaki félszegen megjegyzi az író-rendező Pasolini nevét is.

Ezek után elkerülhetetlen a kérdés, ha a fociban a magyar csapat szereplése érdekli őket, ha a történelemben a magyar história foglalkoztatja mindannyiukat elsősorban, miért vonzóbb számukra a külföldi film, mint a hazai.

Egy huszonnyolc esztendős érettségizett közterületi felügyelő véleménye: sajnos sokszor nem érti, hogy mit akarnak mondani a filmjeink. Többen nem hallgatják el, olykor otthagyják az előadást, mert csapnivaló a film.

Szinte kivétel nélkül a krimihez vonzódnak elsősorban. Sokan óhajtanának több vígjátékot.

Már kinn az utcán elkap egy olyan rézszínű fiatalember, amilyenné csak a kubikosokat perzseli a nap.

– Tud uram arról, hogy a munkásszállón élők miért járnak annyit moziba, pedig sok a rossz film?

Szótlanul várom a magyarázatot, ő mondja is:

– Két óra hosszat foghatja a kezét annak, akit szeret... Azt mondják, föloszlatták nálunk majd mindegyik rendházat. Tudja meg, Budapesten negyvenezer munkásszállási dolgozó él, akitől elvárják, hogy úgy éljen, mint az apáca vagy a szerzetes.

...Aztán annak bizonyságául, hogy Magyarországon van titokvédelem, fotóriporterünket nem bocsátják be a munkásszállásra, amikor felvételeket akar készíteni riportom szereplőiről. Újabb telefon a központnak. Nem értik a dolgot, sajnálják, nyomban intézkednek.

De akkor én már benn a telepen járok. Megzavarok egy guberálót, aki száraz kenyeret szed össze a szemeteskukákból.

– Mozi? – horkan föl. – Nekem a mozi a szerelemről szóljon. Az ember dögöljön bele a szerelembe. A háború alatt láttam egy filmet, Halálraítéltek volt a címe. Egy óceánjárón egymásba szeretett egy menthetetlenül beteg nő és egy férfi, akire a kikötőben a kivégzés várt.

Dúdolja az angolkeringőt, mely a film nagy slágere volt. Földereng számomra valami a szám szövegéből is: „A tűzön át, a vízen át...”.

– Kicsit fals – kacsint rám megbocsátón, amikor bekapcsolódom a kapualji koncertbe. – Ma kevés a szép színész. Régen az, hogy színész, már azt jelentette, hogy szép.

Erre én húzom el a számat:

– Kabos Gyula, Gombaszögi Ella vagy Ódry Árpád?

Szánakozón néz rám:

– Azok karakterszereplők voltak. De Clark Gable, Grace Kelly, Audrey Hepburn vagy Simor Erzsi, Lukács Margit, Perényi László nem mind gyönyörű volt? Valentinóba bele kellett szeretni. Most meg bányarémekkel játszatják a szívtiprókat meg a végzet asszonyát.

Baleset fejezi be az eszmecserét. Diskuráló partnerem a filmtörténeti visszatekintés közepette üvegcserépbe nyúl, vér önti el a kezét. Elrohan a közeli rendelőintézetbe, de még visszaszól.

– A Filmmúzeumba járok. Nézzen meg egy régi Csortos- vagy Tolnay Klári-filmet. Nem csalódik benne.

...Persze nem mindenki guberál a múlt emlékeiben. Kutyát sétáltató holdvilág-kopasz öregúr göcögve nevet a mozit illető kérdésemen:

– Saját filmszínészeink vannak.

– Ugyan?!

Fölfelé bök a hetedik emelet felé:

– Ott lakik Nagy Attila. A szomszéd házban Szabó Gyula. A múltkor a KÖZÉRT pénztárban előttem állt Lelkes Dalma. Megvan a magunk Marlon Brandója, Anna Magnanija, Gassmanja.

És dicsekszik vele, hogy ott él körükben Anghy Csaba, hogy abban a parkolóban ácsorgott még néhány éve a Vasas Müller nevű labdarúgójának a kocsija, hogy a szemközti épületben lakik Mahrer Emil, a tévé sportrendezője, hogy kőhajításnyira lakott nemrég Tamási Eszter.

– A mozi? – térek vissza a témára makacsul.

Harákol rosszkedvűen:

– Az a rozoga Haladás kinn, a Bartók Béla úton. Úgy maradt itt nekünk, mint az őskori állatok Galapagos szigetén. Egyszer jártam ott, de úgy fültövön köptek szotyolahéjjal egy érzelmes jelenetnél, hogy elment a kedvem tőle. És hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, szerelmi jeleneteknél nyerít a közönség.

...Az a szegény Haladás... Bizony, reá hárult tizennemtudomhány évig a kisebb megyeszékhelynek is beillő Kelenföldi lakótelep mozgóképekkel való kiszolgálása. Meggyötört állapotú, bauxitbetonos házban van a Bartók Béla úton. Második kategóriába sorolt moziüzem, ami azt jelenti, hogy a premiermozik után kapja meg a filmeket. Ülőhelyeinek száma kettőszázhetvenhárom. Férőhely-kihasználtsága harmincnégy–harminchat százalékos. Naponta három előadásuk van, vasárnap matiné is.

– Komoly rendbontásokat nem tapasztalok – mondja az üzemvezető. – Verekedés elő szokott fordulni a mozi előtt, hisz a szomszédban presszó és a Remiz kocsma van, fogy az alkohol... Persze, ha olyan film megy, a nyugalom érdekében meg kell mutatni a közönségnek a rendőrt.

– Megmutatni? – ámulok. – És milyen az „olyan film”?

– Hogy lássák, itt nem lehet botrányosan viselkedni. A krimik és a komédiák vonzzák a garázda közönséget. Művészfilmekhez nem kell rendőr.

Megtudom, hogy a jobb vidéki színvonalat meg se közelítő bútorzatú mozi mintegy tíz iskola tanulóinak szokott külön vetítést rendezni. Személyzete kijár tanácsi és vállalati óvodákba is, keskenyfilmes előadásokat biztosítanak a kicsiknek.

Egyébként itt a kommersz kasszafilmek mennek, a művészfilmek sorsa – a bukás. Az ötven százalékos ház már öröm. Természetesen ráfizetéses mozi, a 4–8–12 forintos jegyárakból talán még a tíz alkalmazott bérére se futja.

Tehát a gyermekek felé fordulnak. Követem őket ebben én is. Megyek a Keveháza utcai általános iskolába. Ott az igazgató asszony minden további nélkül hozzájárul, hogy moziról beszélgessek a legkisebbekkel.

Elsősök... Mind látott már mozit. Tévé valamennyi gyermek otthonában van. Majd minden második színesben nézi már az adásokat.

Mégis, a televízió és a mozi párharcában szinte kivétel nélkül az utóbbi pártján vannak.

– Nagyobb a képernyő – indokolja vonzalmát egy fiúcska.

– A tévét nézni egy óránál tovább egészségtelen – állítja határozottan valamelyik szőke kislegény.

– A mozi színes – állapítja meg egy Nyilas Misi ábrázatú emberke... nekik nyilván fekete-fehér készülékük van otthon.

A filmszínházak jövendő közönsége csivitel az iskolaudvaron. Látnivaló, hogy számukra a mozi valamelyest kirándulás is... A mozi mese, világos vonalvezetéssel, szívükig futó tanulsággal, hősökkel és gonoszokkal... A magam moziba járó gyermekkoromra emlékeztetnek. Annak idején én sem láttam rossz filmet. Számomra A megfagyott gyermek (Szécsi Ferkó volt a főszereplője, akit felnőtt koromban barátomnak mondhattam) remekmű volt. Tom Mix a győzedelmes igazságot testesítette meg a legegyügyűbb filmben is, és ez engem már boldogított.

Mi mindent kell látniok, míg elérik a tudásnak és cseles bölcsességnek azt a fokát, mellyel Kőbányai György pályatársam kápráztatott el egy szakmai filmbemutató végén. Kétségbeejtően rossz filmet volt szerencsénk megtekinteni. Mint fejbe vertek botorkáltunk kifelé, ám az ajtóban elismerésre szomjasan állt a közönség zömének személyes ismerőse, a rendező. Tudtam, írni fogok a filmről, és megírom, hogy rossz. Ez elég gyászossá tette Kőbányai oldalán való hallgatásomat, ő viszont derűsen kezet rázott az alkotóval, és csak ennyit szólt:

– Irigyellek.

Elhűlten kérdeztem az utcán:

– Mit jelentsen ez? Hiszen előzőleg azt mondtad nekem, hogy pocsék, amit láttunk.

Kollégám haladéktalanul fölokosított:

– Igazat kell mondani. Azt mondtam. Irigylem, hogy ilyen siralmas teljesítménnyel is valakinek számít Magyarországon... Csak ő nem kérdezte, hogy miért irigylem.

Ezekre gondolva megyek ki az iskolából, és a KÖZÉRT előtt olyan angyalszelíd iskolakerülővel ismerkedem meg, aki most röppenhetett ide egy Rafaello-képről. Negyedikes és szenvedélyes moziba járó. Úgy hadarja a színészneveket, mint én hajdanán a Toldi előhangját.

– Ingrid Thulin, Monica Vitti, William Atherton – és hozzáteszi bizonytalanul –, ifj. Hintsch György... vagy ő nem színész, csak egy krapek, mint én vagyok?... Tessék mondani, a krapekok is kapnak pénzt, ha filmszínészek?... Ha krapek lehet színész, rendező miért nem lehet?... Igaz, hogy meg kell öregedni ahhoz, hogy menő fej legyen valaki?

Sürgősen továbbállok, nehogy kérdezzen még valamit a gyermek. És mint a kéregető, aki a kalapjába hajigált obulusokat csörgeti, úgy foglalatoskodom a feleletekkel, melyeket a Fraknó utca negyedik házában kaptam e kérdő mondatomra: „Szüksége van-e mozira a telepnek?”

Tíz válasz:

– Anélkül csak komfortos kültelek marad.

– Micsoda beszéd? Már akkor ígérték, amikor ideköltöztünk.

– Színpaddal kéne, hogy akár amatőr, akár hivatásos színészek fölléphessenek rajta.

– Minek színpad? Ott a Fővárosi Művelődési Ház a Fehérvári úton. Legyen mozi, de elegáns, ne olyan toprongy, mint a Bartók Béla úti.

– Csak ha jobb műsora lesz, mint a tévének. Különben inkább óvodát építsenek.

– Nem tudom megmondani... Esetleg...

– Már csak azért is szükséges volna, hogy legyen egy kicsi idegenforgalmunk. Alvó város vagyunk.

– A lakás sürgősebb. Három házasulandó gyermekem van, számomra az a gond, nem a mozi.

– Fél lábon állva várjuk több mint tíz éve. Végre elérnénk egy járásszékhely kulturális ellátottsági szintjét.

– Történik valami, ha óhajtom vagy nem óhajtom? Torkig vagyok a kérdezőbiztosokkal. Miért nem arról faggatnak, hogyan élek meg harmadmagammal háromezer-hatszáz forintból!

 

VAN MOZIJUK! Budapest legújabb és legszebb mozija az övék. Négyszáz ülőhelyes, klimatizált nézőterű, elegáns, premierfilmszínház. Amikor ezeket a sorokat írom, gyötrelmes hajrában készítik elő az átadásra. Az évek óta Etele néven emlegetett új létesítmény az utolsó pillanatban az Olimpia nevet kapta. Ugyanaz a szemérmes tapintat, amely a szép Budapesti Művelődési Központot egy üzletház spanyolfala mögé helyezte, az új mozit még jobban eldugta. A beruházók egyik-másika inkább a megruházandó elnevezésre tarthatna számot. Az üzemvezetővel a rajt előtti visszaszámlálás huszonnégy órájában is forog a világ. Neonjuk még nincs, vitrinjük, melyben a fotókat elhelyezhetnék, nincs. Egyelőre tenyérnyi terelőtáblácskák igazítják el az érkezőt Kelenföld bevásárlóközpontjában, hogy merre találhatja meg az Olimpia mozit. Nem könnyebb odatalálni, mint a metró Deák téri állomásán annak a tisztázása: melyik mozgólépcső a felszín melyik tájára viszi az emberfiát. Ezért is adtak ki fotóval elegyes térképet a mozi megközelítési útirányairól. A fotón nyíl és szöveg tájékoztatja a közönséget, hogy az új kulturális létesítmény a Topáz eszpresszó árnyékában húzódik meg. A bejáratnál viszont már halálfejjel ékesített reklám hívja föl a figyelmet a nyitószenzációra, melynek publikumot bűvölő címe: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?

Az emberölések módját, sajnos, titokban tartja a plakátszöveg. Persze a filmből majd mindent megtud – aki odatalál.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 26-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7759