KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/szeptember
• Létay Vera: Huszonkét év után...
• N. N.: Ön hogyan szerkesztené az új Filmvilágot?
• Zsugán István: A Nagy Motívum igézetében Beszélgetés Huszárik Zoltánnal a készülő Csontváry-filmről
• Fekete Sándor: Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből
• Szentmihályi Szabó Péter: Bérházi cirkusz A kedves szomszéd
• Faragó Vilmos: Hab habbal Mese habbal
• Matos Lajos: (Film)csillagok háborúja Csillagok háborúja
• Szász Imre: Buffalo Bill Buffalo Bill és az indiánok
• Presser Gábor: Amerikai meghatódás Az utolsó valcer
• Lisztov Viktor: Történelem a kamerák előtt 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lenin Vlagyimir Iljics: Rendelet... 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lunacsarszkij A. V.: Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• András László: „A nagy bolond” Luis Buñuelről
• Bikácsy Gergely: Az álmok büntető-expedíciója Beszélgetés Weöres Sándorral és Károlyi Amyval Buñuelről
• N. N.: Luis Buñuel filmográfiája
• Sándor Pál: Akik a bőrüket viszik a vászonra Részletek egy soha le nem készülő színész-tanulmányból
• Bajor Nagy Ernő: Mozinézőben Budapest peremén
FESZTIVÁL
• Osztovics Ágnes: Moszkva, 1979
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A leprás nő
• Bende Monika: Dráma a tengerparton
• Csala Károly: Két anya
• Csala Károly: Pirkadat
• Kulcsár Mária: Iskolai valcer
• Saár Krisztina: Won-Ton-Ton, Hollywood megmentője
• Iván Gábor: Júlia
• Loránd Gábor: ... és újra szerelem
• Bársony Éva: Alkalom szüli a tolvajt
• Székely Gabriella: A kívánság fája
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata
• Csala Károly: „Mindegy, ki fog lőni a trónörökösre” Suksin-évforduló
• Ancsel Éva: Kishitűség és nagyhitűség
• N. N.: Mutatóujj
• Ungvári Tamás: Kojak, Columbo és társai
KÖNYV
• Nemeskürty István: A magyar film egy kanadai szemével
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Manta Ray

A rája költészete

Kránicz Bence

Poétikus halász-noir egy elsőfilmes thai rendezőtől, hátterében a rohingyák elleni, kegyetlen etnikai tisztogatással.

 

Ami a rohingyákkal történik a délkelet-ázsiai Mianmarban (a volt Burmában), humanitárius katasztrófa. Nincsenek pontos adataink arról, a zömében muszlim vallású népcsoportból hány embert öltek meg a mianmari katonák az utóbbi évek legkegyetlenebb etnikai tisztogatása során. Annyit tudunk, hogy idén márciusban a Mianmarral szomszédos Banglades jelezte, nem tud több rohingya menekültet befogadni az elmúlt 18 hónapban érkezett 740 ezer ember után. A bebörtönzés, a tömeges nemi erőszak, a falvak felgyújtása és a gyilkosságok elől menekülő rohingyák nemcsak Bangladesbe, hanem a Mianmarral keletről szomszédos Thaiföldre is tömegesen érkeznek. Az egyik leggyakoribb célpontjuk Mae Sot folyóparti kereskedővárosa.

Ezen a tágas, párás és szegény vidéken játszódik Phuttiphong Aroonpheng első nagyjátékfilmje, amelyből semmi nem derül ki a rohingya népirtás nagyságrendjéről, politikai hátteréről, szélesebb társadalmi kontextusáról. Miközben a Manta Ray persze erről a konfliktusról szól, de a válsághelyzetet csak szőrmentén, utalásszerűen engedi beszüremleni a hangsúlyosan kamarajellegű történetbe. Jelzésértékű, hogy a holtan partra sodródó menekültek egykedvű temetése és a két ország határán elterülő erdőben zajló embervadászat képsorai egyaránt sötétben zajlanak: a gyilkosok az éj leple alatt próbálják eltüntetni áldozataikat, a helyiek pedig igyekeznek tudomást sem venni arról, mi történik körülöttük. Talán úgy meg tudják őrizni az ép eszüket, ha dolgoznak, pihennek és örülnek, hogy nem ők vannak életveszélyben. Amikor az egyik helybéli halász mégis befogad és ápolni kezd egy súlyosan sérült rohingya férfit, ezt a kimondatlan alkut mondja fel. A menekültről nem tudni semmit, mert egy szót sem szól. Talán félelemből, vagy az őt ért traumák hatására nem beszél, netán nem is tudna – nem derül ki, és nem is fontos, mert a Manta Ray világában a verbális kommunikációnak alig van jelentősége. A halásznak sincs kihez szólnia, ezért zúdítja élete történeteit a lassan felépülő rohingya férfira, akinek nevet is ad, vidámparkba viszi, kihajózik vele a folyóra. A menekült férfi fehér lap, mindenki azt vetít belé, amit akar. Fordulatot az hoz, hogy a halász egyik éjjel eltűnik, pártfogoltja pedig fokozatosan átveszi a helyét a kis halászközösség mindennapjaiban.

Aroonpheng saját 2015-ös, Óriáskerék című rövidfilmjét bővítette és folytatta a Manta Rayben, amellyel rangos díjat nyert a tavalyi velencei filmfesztiválon. Operatőrből lépett elő rendezővé, ez pedig filmje látványvilágán is meglátszik. A buja természet képei sűrű, fojtogató atmoszférát teremtenek, amelyet egy-egy váratlan, erős szín és a szokatlan fényforrások – mindenekelőtt egy sor karácsonyfaégő – szakítanak ki a dokumentarista ábrázolásmód konvencióiból. Nem jutunk el odáig, mint napjaink legnevesebb thai rendezője, Apichatpong Weerasethakul Boonmee bácsijában, ahol a trópusi párából túlvilági lények gomolyognak elő, de a Manta Rayben látható táj is poétikus térré, a túlvilág kapujává lényegül át.

Csakhogy Aroonpheng jóval kevesebb figyelmet fordított a cselekmény bonyolítására, mint a lenyűgöző képek megtervezésére. Azzal semmi gond nincs, hogy a szereplők közötti viszonyok lassan formálódnak, a történet pedig komótosan halad. Sem a szűken mért dialógusok kortárs filmköltői, Jia Zhangke vagy Brillante Mendoza, sem a slow cinema jeles alkotói, Tarr Bélától Lav Diazig, nem a pörgős cselekményvezetéssel építettek rajongótábort. Aroonpheng a kortárs szerzői film e nagyságai között keresett mintákat, de a történetet központozó, kisszámú fordulatot is motiválatlanul hagyta. Az ebből fakadó nézői frusztráció és a hősök egykedvűsége, harmonikus semmittevése ugyan termékeny feszültségben gerjed össze, ám a hatás aligha tart ki a bő százperces játékidő végéig. A Manta Ray tolakodó szimbólumai – élükön a címbeli rájafajtával – és a tagadhatatlanul impozáns képi világ együtt kissé kimódoltnak tűnnek. Nem kétséges, hogy Aroonphenget mélyen megrendítette a rohingyák tragédiája, de lírai halász-noirja sokkal inkább tekinthető egy erős formaérzékű rendező névjegyének, mint a történelmi léptékű válság árnyalt alkotói kommentárjának.

 

Manta Ray (Kraben rahu) – thai-kínai-francia, 2018. Rendezte és írta: Phuttiphong Aroonpheng. Kép: Nawarophaat Rungphiboonsophit. Zene: Christine Ott, Mathieu Gabry. Szereplők: Aphisit Hama (A rohingya férfi), Wanlop Rungkamjad (A halász), Rasmee Wayrana (Az ex-feleség). Gyártó: Diversion / Purin Pictures. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 105 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14083