KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/november
ANGER APOKALIPSZISE
• Kecskés Péter: Haragos Apokalipszis Kenneth Anger
PÓKERMOZI
• Schreiber András: A nagy beetetés Tévépóker
AMERIKAI ÁLMOK
• Jankovics Márton: Kertvárosi titkok Született feleségek
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pintér Judit: Tullio Kezich (1928–2009)
• Schreiber András: Bujtor István (1942-2009)
AMERIKAI ÁLMOK
• Vörös Adél: Álommunkák A kertvárosi Amerika
• Barotányi Zoltán: Henyék, lúzerek, Szuburbia Amerika hátsóudvara
PÓKERMOZI
• Deák Dániel: Flush back Pókerfilmek
AZ ISMERETLEN BERGMAN
• Pápai Zsolt: Nők, lelki tájban Robert Altman Bergman-trilógiája
• Gelencsér Gábor: Ördög és pokol Korai Bergmanok
• Tüske Zsuzsanna: Stockholmi randevú Ingmar Bergman: Ez itt nem történhet meg
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 3. rész
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Dargay Marcell: Lőj a zongoristákra! Az újhullám zenéje
• Jancsó Miklós: Ó, a Nouvelle Vague!
MAGYAR MŰHELY
• Palotai János: Szerencsés ember a felvevőgéppel Beszélgetés Pados Gyulával
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Holdonjárók Cinefest 2009
KRITIKA
• Báron György: Történelem félárnyékban Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról
• Reményi József Tamás: Érintő Mátyássy Áron: Utolsó idők
KÖNYV
• Baski Sándor: Pánik helyett Stachó László – Molnár Bálint: A médiaerőszak
MOZI
• Nevelős Zoltán: The Brothers Bloom – Szélhámos fivérek
• Schreiber András: Egy kurtizán szerelmei
• Parádi Orsolya: Páros mellékhatás
• Forgács Nóra Kinga: Welcome
• Sepsi László: Gamer – Játék a végsőkig
• Vajda Judit: Rémségek cirkusza
• Tüske Zsuzsanna: Julie & Julia – Két nő egy recept
• Varró Attila: Vakító fehérség
• Kovács Marcell: Sorority Row
• Baski Sándor: Ördög bújt beléd
E-MOZI
• Alföldi Nóra: A grófnő
MOZI
• Szabó Noémi: A Holdhercegnő
DVD
• Géczi Zoltán: Chang Cheh mesterhármasa
• Pápai Zsolt: Kis-nagy világ
• Gelencsér Gábor: Próba után
• Varga Zoltán: Leszbikus vámpírok gyilkosai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mátyássy Áron: Utolsó idők

Érintő

Reményi József Tamás

Mátyássy Áron elsőfilmje az idei szemle fődíjasa, erényei nem a narrációban, hanem szemléletében rejlenek.

 

A film kissé fellengzős címe egy tehetséges munka esendőségeiről árulkodik. Utolsó nyarak, dalok, mozielőadások nagy hagyományai mentén az Utolsó időkkel Mátyássy Áron is végzetszerű történetet, bezárulóan reménytelen világot hirdet meg, de a súlyos fogalmak használata éppoly fölös, külsőleges stilizáció marad, mint filmjének zenéje, amelynek záródalával e cím egybecseng. (Márkos Albert munkája, Harcsa Veronika éneke önmagában kitűnő, csak éppen semmi köze a képeken látottakhoz, folyamatos használata az olcsón vett elégikusság benyomását kelti, illetve a több helyütt akadozó narráció áthidalására szolgál.) A forgatókönyvíró-rendező tehát erős gesztusokat vet be, de erényei – ma még – nem a fölényes elvonatkoztatásokban, hanem a szemléletében, az emberi reakciókat fürkésző figyelmességében rejlenek.

Az Utolsó idők 1997 nyarán, a magyar-ukrán határ közelében játszódik, azaz térben és a figurák egzisztenciáját illetően is a széleken. Klasszikus határhelyzet, amely jellemzi a családi viszonyokat (a főszereplő testvérpár, Iván és Eszter árván, magára maradtan kínlódik), a megélhetést (a hétköznapok megszokott munkája a csempészet, az esélyek többnyire a bűnözés választóvonalán túl kereshetők), a természeti környezetet (út épül a modernizáció, illetve örökölt és „vadonatúj” rombolások ugyancsak szokásos kelet-európai találkozási pontjain). Mátyássy azonban nem elégszik meg ennyi kiélezettséggel: Esztert autistaként állítja elénk, aki a világ működésképtelenségének és kiszolgáltatottságának mintegy emblémája. Nagyon kockázatos alkotói döntés ez, arra kötelez, hogy a film végigvizsgálja, mi is a normális, az elfogadható, a védhető és a védhetetlen ebben az értékhiányos környezetben, s ha e vizsgálat intenzitása elmarad az embléma mögül/mellől, a figura harsány látványosság marad. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mátyássyra erősen hatott Szász János/Csáth Géza elmebeteg nőjének funkciója, alakformálása.) És persze bravúrt kíván a szerep a színésznőtől, akinek nem csupán orvosi értelemben kell hitelesnek lennie, hanem sorsot és személyiséget kell produkálnia. Vass Teréz – egy-két túlkarikírozott gesztustól eltekintve – nagyszerűen játszik, őrajta nem múlik, hogy a rendezői koncepció teljesüljön.

Rímel-e hát kellő szuggesztivitással a környezet Eszter sajátosságaira? Sok ponton igen, átgondoltan, sőt megrendítően. A találkozások, a meg nem történt, a csődöt mondott, vereséget jelentő találkozások szintjén autista módjára viselkednek hőseink. Mátyássy arra figyel, ahogyan az elemi emberi érintkezésekben érzékelhető a társadalmi méretű káosz. E ponton Iván nemcsak testvére, hanem párképe Eszternek. Mindenkit elvadít magától, mindenkivel szemben magára marad, érdekeit nem képes képviselni semmilyen szinten. Ezért marad alávetettje az alvilági erőszaknak éppúgy, mint a hatósági felsőbbségnek, ezért marad számára pusztán a gépies ölelés gyakorlata – később már az sem –, valódi szerelmi kapcsolatot tartani képtelen. Ezért jut el észrevétlenül, de törvényszerűen a legsúlyosabb devianciáig, a vérbosszúig, ami után a nővérén erőszakot tevőkkel együtt kell pusztulnia. Ahogyan Eszter beteg mozdulattal ellöki magától a kezeket, éppúgy retteg Iván is a külvilág minden érintésétől.

Kár, hogy az első játékfilm örök veszélyét Mátyássy sem tudja elkerülni: ebbe az autisztikus körképbe beemel olyan részleteket is, amelyek kidolgozatlanul csak terhére vannak a filmegésznek. Ilyen például a természetbe kivonult városi fiatalok beilleszkedési gondja (a rendező egy korábbi, igen jó kisfilmjének egész tematikája átkerül ide, sután és súlytalanul). Valamiképp a ’68-asoknak, tehát a Mátyássy-nemzedék apáinak frusztrációi is idekeverednek. Az arcokra, mozdulatokra, rebbenő pillanatokra nagyon fogékony operatőrrel, Herbai Mátéval együtt megkísérel a rendező a(z ős)természet, a lepusztított táj és a nagyvárosi sivárság hármas képével és filozofikus szembeállításával is megbirkózni, de ez is túl nagy falatnak bizonyul. A táj (kép)nyelvi kifejezőeszközként nem szólal meg.

És mégis. A tétova hegyi díszletek között dráma zajlik, és Mátyássy, aki már az Utolsó időkhöz érdemeiben és fogyatékosságaiban hasonló kisjátékfilmjét, a Mínuszt is a végletesen kisemmizetteknek szentelte, a magyar filmművészet egyik jelentős vonulatát folytatja. Ma kiváltképp elhagyhatatlan feladat és – díjakkal is alig becsülhető – vállalkozás.


UTOLSÓ IDŐK – magyar, 2009. Rendezte és írta: Mátyássy Áron. Kép: Herbai Máté. Zene: Márkos Albert. Vágó: Kovács Zoltán. Hang: Balázs Gábor. Producer: Bodzsár István. Szereplők: Kádas József (Iván), Vass Teréz (Eszter), Szalay Marianna (Léna), László Géza Attila (Dénes), Földes Eszter (Ilus), Lukáts Andor (doktor). Gyártó: Unio Film. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9943