KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/július
ETNOFILM
• Schubert Gusztáv: Még szomorúbb trópusok Etnofilm
• Jancsó Miklós: Antropológia ’96
• Fáber András: Szélmalmok Afrikában Beszélgetés Jean Rouch-sal
• Sipos Júlia: Mintha mindenki japán turista volna Beszélgetés Tari Jánossal
ÚJGENGSZTEREK
• Forgách András: Profik Szemtől szemben
• Csejdy András: Ásó, kapa, nagyharag A Bonnie és Clyde-legenda
LENGYEL FILM
• Mikola Gyöngyi: A változás apokalipszise Új lengyel filmek
• Antal István: Pillantás az Édenbe Beszélgetés Józef Robakowskival
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Képek kocsmája Mediawave ’96
• Simó György: Képek kocsmája Mediawave ’96
• N. N.: A hatodik Interjú Hartyándi Jenővel a Mediawave igazgatójával
• Bihari Ágnes: Indiánok kamerával
• Parti Nagy Lajos: Egy kanál fór
ARANY PÁLMA
• Simó György: Szembeszél Beszélgetés Iványi Marcellel és Durst Györggyel
ATOM EGOYAN
• Nánay Bence: A káosz rítusai Az Egoyan-dramaturgia
• Balázs Attila: Arsinée Khanjian szemöldöke Turkálás az atom ego-videotékában
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A film nyelvrokona Francia képregény
• Tóth András György: Ardennes pogányai Beszélgetés Didier Comèsszel
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Virtuális világnyelv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Foci-nesze Égi manna
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Levelek Perzsiából
• Simó György: Itt van Eldorado
• Csejdy András: Elátkozott generáció
• Bori Erzsébet: Egy indián Párizsban
• Vidovszky György: Hasznos holmik
• Tamás Amaryllis: Még zöldebb a szomszéd nője
• Hungler Tímea: Tűz a víz alá!
• Csejdy András: Feküdj le kutyákkal...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Újgengszterek

A Bonnie és Clyde-legenda

Ásó, kapa, nagyharag

Csejdy András

Igazi románc, Született gyilkosok, Keretbe feszítve, Elátkozott nemzedék... A Bonnie és Clyde-sztori ismét az egyik legkelendőbb mozilegenda. Mindenkiből lehet sztár: tíz napra.

Héró és Leandrosz, Rómeó és Júlia, Bonnie és Clyde – párok, akik csak együtt léteznek, párok, akikre együtt gondolunk, halhatatlan párok, akik kéz a kézben távoznak az élők sorából. Szenvedélyesen szeretik egymást a körülmények dacára és ellenére, bontják a fennálló rendet, lázadnak, és a rövidebbet húzzák. Értetlenül állunk, és közben irigyeljük őket.

A filmművészek előszeretettel fordulnak toposzokhoz, biztos kézzel vadásszák a vásznon a hatást, mert hálás a közönség, érti a bújtatott utalásokat, élvezi, ahogy igazítanak egyet-kettőt a közös kultúrkincsen, örömmel ismeri fel és szokja az új variánst, magára vonatkoztat és következtet.

A legújabbkori ikonfestészetet és bálványfaragást Amerikában járatták csúcsra: a könyörtelen önmegvalósításra szakosodott országban kézzelfogható és szabad szemmel látható ideológia kerekedett a vágyakat beteljesítő, álmokat tárgyiasító gyakorlat köré. Hiszen, így hinti a port az önmagát legitimáló establishment, a lehetőségek hazájában rád is vár egy szerep, amit te tudsz, arra nem képes más, lehetsz hős, hacsak tíz percre is, a kitartó munka meghozza jól megérdemelt gyümölcsét.

Még sosem szakadt le az ég.

Jóllehet, vannak pozitív minták, hihetetlen sikerekről számol be a sajtó, mesés életeket ponyvásít az ipar és köralakú történeteket visznek celluloidra, a hétköznapi tapasztalat és az utca frontja olyannyira különbözik ettől a rutinból animált maszlagtól, hogy mindennek a reciproki, fonákja és harántja vált valóságszervező, kultúrateremtő tényezővé. Vesztesekkel és rosszakkal, sodródókkal és bűnözőkkel, marginálisukkal és csudabogarakkal először elvétve, kuriózumként lehetett találkozni a jelentésekben, idővel azonban előrébb araszoltak a hírekben a profilidegen deviánsok, oldalakat szerkesztettek róluk a tabloidokban, teret nyertek a szórakoztatóiparban, kapósak lettek a motívumbörzén, mára pedig kultuszok fonódnak köréjük, nekik áll a zászló, róluk szól a mese, ők izgatnak mindenkit. Kriplik és sorozatgyilkosok, rögeszmés elmebetegek és önsorsrontó sztárok, küldetéses mániákusuk és aberrált véglények főszereplik kedvenc alkotásainkat, mert, úgy tetszik, inkább szólnak ők a korról, szólnak tehát hozzánk, mint negédes felmenőik.

Mára Presley forradalmi zenéje twistelhető tinglitangli, a prüdéria elleni harc zászlóshajója, a botrányos Playboy polgári nappalikban a kávéasztalon hever, a harapós-haragos Dean–Brando-alakítások történelmien bájos teljesítménynek tűnnek.

Mindezek ellenére léteznek tartós legendák, néhány modern, korszerű mítosz, amely rendületlenül állja az idő próbáját az információs csimbumcirkuszban, viszonyítási pontként szolgál korábban történtekhez, követői és hívői lesznek sokan – kályha, ahonnan indulunk.

Bonnie meztelenül fekszik és ököllel üti az ágy vas keretét, rezzenéstelen a texasi hőség, egyáltalán nem történik semmi, ami viszont a dolgok rendje szerint való, Bonnie ököllel üti a vaságyat. Aztán unottan odasétál az ablakhoz, és láss csodát, lent egy kocsi parkol, mellette elegáns, idegen férfi.

Bonnie Parker pincérnő volt egy útszéli dinerben, éppen úgy élt, ahogyan arrafelé mindenki, évekre visszamenően hasonlítottak egymásra a délelőttjei és egyáltalában nem tartogatott számára semmit a jövő, hébe-hóba elment valami kamionossal, hogy utána az óceán partjáról álmodozzon déli verőn, ahová, száz az egyhez, sosem jut el.

Clyde Barrow börtönviselt dendi, aki inkább levágta két lábujját, csakhogy ne foghassák munkára odabenn, nevesincs priuszos, egy a százból, céltalan, dühös és tapasztalt. Fogalma sincs róla, mihez kezdjen az életével, de készül és valami nagyot akar, tulajdonképpen készen is van már.

Tetőzik a gazdasági válság, Bonnie és Clyde találkoznak.

A gengszter éra szerelmes párjára 1967-ben esett Arthur Penn választása. Többszöri színpadi és filmes kísérlet után ez a munkája egyöntetű, hangos sikert aratott: ünnepeltek a kritikusok és színészcsillagokat avattak Faye Dunaway és Warren Beatty személyében, a vetítések telt házak előtt folytak, az európai forgalmazók sorban álltak a jogokért, az öntörvényű, fölényes és meghatározó francia kultúra két topsztárja, Serge Gainsbourg és Brigitte Bardot hamarosan, a ’68-as történelmi esztendőben balladát írt a sztoriból. A rendező elvetette a sulykot, nem tudhatta, hol áll meg, kit hogyan talál meg.

Valamit pedig nagyon eltalált, mert a közös nevezőre bazírozó amerikai filmgyártás a mai napig referenciaként használja a történetet. Hogy a lázadás korában miért szólt akkorát a Bonnie és Clyde, egyértelmű: a társadalmi meghatározottságból forgótáras géppisztollyal kitörő duó, a barettes, szivarozó, kívánós szépség és a kvázi-impotens, renegát briganti, aki igazságot oszt és nem ismer pardont, a veszélyes, gyors, rövid, ámde érdemes élet romantikus megtestesítője volt, tökéletes szimbólum a hőzöngő dekádban, amikor rettenetes gyerekek trónfosztották a felvilágosodás óta kizárólagosságra törő, visszás racionalizmust. De hogy miért bukkannak fel folyton folyvást azóta, búvópatak a karszthegységben, talány.

Talán mert a születésüknél fogva kirekesztettek és vigaszágon indulók számára etalon, ahogy ez a platinaszőke lány és brahis fiú leiskolázza a felfegyverzett túlerőt erkölcsből, igazságérzetből. Vagy mert rémisztő ámokfutásuk váltott lovakon, értsd autókkal történik, ami pedig szerves része a telepesek óta tartó felfedező, csavargó road-tradíciónak. Vagy csak azért, mert a szenvelgő, musicalsztenderd, illetve az elvakult, indulatos és végletes romantikus szerelem-kép helyett árnyalt és elkötelezett, problematikus tehát őszinte változatot vitt filmre a rendező: egy bonyolult és nehéz kapcsolatot, amihez a húsvér embernek köze lehet, amihez köze kell legyen.

Ilyesmitől végeérhetetlen a Bonnie és Clyde-történetek sora. Arthur Penn ’67-ben elvetette a sulykot, s azóta minden szerelmesfilm, amelyben úton vannak, szerelmes párok menekülnek, amelyekben a honnan a fix és mindegy a merre – csak innen el, most és ővele, padlógáz meg rendőrkanyar –, filmek, amelyekben szerelmesek ütköznek törvénybe és együtt, egymás mellett érnek véget, minden ilyen mozgókép felesel Penn munkájával, akarva, akaratlan.

Hiszen nekik a maguk nagyon sajátos módján igazuk van. Amikor a vérvörösre rúzsozott lány büszkén vágja a kíváncsi nincstelenek szemébe, hogy „Én Bonnie Parker vagyok, ő Clyde Barrow és bankot rabolunk”, az tiszteletet parancsoló, elismerést csikar ki a hallgatóságból, minta. Amikor Clyde dührohamot kap a vérdíjgőzös zsarutól, a manipulatív hírszerkesztőségektől vagy a farmercsaládokat földönfutóvá tevő pénzintézetektől, az csöppet sem fals, indulata mostanáig ható.

Egy film esetében azonban az aktualitás, hitelesség és örökérvény fakul és vásik, ha a tartalom, lényeg és üzenet nincsen beleágyazva a formába, ha a rendező mégoly markáns elmondanivalóját nem támogatják meg a képei. Penn alkotása ebből a szempontból is kifogástalan munka. Volt mersze például perceken keresztül némán mutatni a szenvedést, amikor sorsközösségük és szenvedélyes egymásrautaltságuk ellenére sem tudja Clyde boldoggá tenni a lány testét. Élen járt és utat mutatott abban is, ahogy képes volt szenvtelenül megmutatni a szélvédőre toccsanó koponya tartalmát, amikor arcon kellett lőniük a menekülő autóra felkapaszkodó rendőrt – az a snitt ebben a poszttarantinós időszakban sem hagy semmi hiányérzetet maga után. Mesterien váltott ritmust továbbá a jelenetek között, a civil és jópofa családi betétek radikálisan torkollnak kapkodó, hányaveti, fagyos vérengzésbe. Legerősebb képe a négykézláb csúszómászó idősebb Barrow fivér agóniájáról, amit a jajveszékelő, megvakult feleség panaszos zokogása kísér, miközben felülről látjuk üldözőik egyre szűkülő gyűrűjét, illetve a végső leszámolás lassított, kikockázott brutalitása később számos követőnél köszön vissza.

„Hová mehetünk a bankokat kivéve?” suttogja egyszer kilátástalanul Bonnie, szinte csak magának, s erre a kérdésre az általuk inspirált történetek adják meg a választ, több kevesebb sikerrel.

Tim Roth a Gyilkos ámokfutóban egyenesen a villamosszékbe. Ez a kétrészes, megtörtént esetet feldolgozó Robert Markowitz-dolgozat a Heartland, vagyis az Államok kellős közepén játszódik, akkor, amikor Eisenhower volt az elnök és Elvis a király. A pszichopata szemetesfiúnak ismétlőpuskáin és tizennégy éves barátnőjén kívül nincs szüksége másra, elege lesz a szutykos és kiszámítható esélytelenségből, elszakad a cérna, tarkón lő egy benzinkutas srácot, azután nincs megállás, oldalán a megfélemlített tinibombával szakmányban szedi áldozatait. Gyilkol indulatból, haragból és per hecc, öl, mert útban vannak neki az áldozatok: öreg barátja, tehetősék süketnéma komornája, a vele közel egykorú, sete-suta kamasz pár. Egyetlen dolog köti valahogy a mérföldenként változó realitáshoz, Cary iránt érzett beteges és uralkodó szerelme. „Abrakadabra, én vagyok Cary Grant.” Rekedten imponál butácska és szerencsétlen tárásnak a bajban, bőrkabátja nyakát természetesen felhajtva hordja, és meg vannak számlálva a percei. Ez a tucatmozi szegről végről illeszthető csak abba a rendszerbe, amelyet a Bonnie és Clyde sztori köré tákol a filmművészet. Mert az igazságszolgáltatás kákáján csomót kereső gyakorlat értelmében a film azt sugallja, hogy a lányra mért életfogytiglan tévedés volt, ő áldozat csak, egy megtévesztett szerencsétlen gyermek, aki félelemből, parancsra cselekedett. Csakhogy ezt az olvasatot el kéne nekünk adni, ám a rendezői szándék ellenére úgy véljük, minimum áll a cinkosság, és sanszos a bűnrészesség is.

A nagy vihart kavart és darabokra elemzett Született gyilkosok, valamint profanizált gyöke, a Kalifornia – a halál nem utazik egyedül kurrens hollywoodi produkciók, amelyekben Juliette Lewis hozza ugyanazt a törékeny, értelmi fogyatékos hisztérikát. Az egy kaptafára készített ámokfutó roadmovie-k közül az utóbbiban egy visszaeső gyilkos bunkó (Brad Pitt) és afekta, kőhülye neje csapódik egy fiatal félművész értelmiségi párhoz, hogy benzinköltség fejében Kaliforniába menjenek velük, meg-megszakítva útjukat az önjelölt riportkönyvíró számára fontos állomásokon, ahol sorozatgyilkosok tették a dolgukat. Kietlen vidéken kalandoznak, járnak bányában, elhagyatott malomban és a préri peremén álló magányos fészerben, a lány fotózza a helyszíneket, az X-akták megszállott ügynökét alakító David Duchovny Dale Cooperként diktafonozza a benyomásait készülő művéhez, csak azt érti meg kicsit lassan, hogy a téma nyitott cirkálójuk hátsó bőrülésén hever, seggrészeg, hortyog, és hamarosan kimutatja a foga fehérjét.

A másik a méltán szapult monstre videóklip, Oliver Stone kudarcba fulladt kísérlete arra, hogy valami beszédes, trendi kultfilmet készítsen a médiamosta-fosta tömegfiatalokról, akikből az emésztetlen információáradat és vizuális effektdömping óhatatlanul kinofasisztákat farag. Mickey és Mallory eszement kettőse vaktában és kéjjel, viszont nem minden kritikai szándék nélkül irtja a népességet. A valószerűtlenre sikeredett, mitikus macsónak az erőszak a sorsa és filozófiája. Olyanokat állít, hogy a benne munkáló, őt mozgató és rángató démont csak a szeretet győzi le, és tényleg imádja az ő kedvesét, köt vele vérszerződést a naplamentében egy viadukton, a mélységbe libeg az esküvői fátyol, és e mögött a feltétel nélküli, határtalan, egymásbaolvadás mögött felsejlik a Barrow-bandából Bonnie és Clyde. A különbség csupán annyi, hogy míg nagyapáink kortársai nemcsak az annalesekben, bennünk is élnek, napjaink mészárosai hiába mondogatnak oda keményen a „médiageciknek”, akik közül megölni egyet kinyilatkoztatás, hiába szemléltetik a divatosan kifordult seriffkultusz értelmében, hogy a rendőr nem ember, mindennek az alja, mocskosabb és korruptabb a legelvetemültebb bűnözőnél, hiába ússzák meg az egészet, hogy aztán további folytatásokat sejtetve kisétáljanak a zárókép keretéből, mi már arra sem igen emlékszünk, hogyan néznek ki, nemhogy attól rettegnénk, hogy a virtuálapokalipszis hóhérai valami véletlen folytán elvetődnek mifelénk.

Másért idézhető meg röviden ehelyt az előbbiek fölé tornyosuló Lynch-féle Veszett a világ. Miközben Sailor és Lula zabolátlanul vágtázik Amerika szívében, mást sem akarnak, csak hogy hagyjanak nekik békét, nyalhassák és falhassák egymást motelszobáról motelszobára, de ez kivihetetlen a háttérben fenekedő boszorkány, a nyomukban koslató lincsbrigád és a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt. Kitartó szerelmük tekintetében Bonnie és Clyde egyenesági leszármazottai ők, igaz, nincsen küldetésük, és ha tehetnék, nagyívben kerülnék a bajt. Hogy ez nem sikerülhet, pontosan jelzi, a közeg és élettér lényegében jottányit sem változott a harmincas évekhez képest, amikor Fritz Lang leforgatta Egyszer élünk című banalitásjátékát. Az idős mester az élő Barrow-legendával párhuzamosan készíthetett volna naprakész filmet, ehelyett a frissen szabadult Henry Fonda küzdelmét meséli el a vitathatatlanul ellenséges miliőben. A kilátástalan harcban elébb társ, majd cinkos a hűséges nej, premierplánban forognak romantikusakat mesterséges szökőkutak mellvédje mellett, kátrányfekete a hangütés és krétafehérek a jellemek, a rosszfiú áldott jó lélek, akár a középső Baradlay fivér, s a kivédhetetlen szomorú vég, a páros halál közben egy éteri hang zengi az odavalósi Sinkovits (á la Úr) hangján, hogy „Szabad vagy, Eddie!” Van, aki úgy véli, ez Lang utolsó vállalható műve. Szerintem az az eggyel korábbi lehetett.

Tekintsünk el a primőr nyári felhozatalból idevonatkoztatható halovány Elveszett nemzedéktől valamint a karakteres, stílerős Igazi románctól, és irányítsuk maradék figyelmünket egy gyönyörűszép indie vállalkozásra, Jon Jost Keretbe feszítve című kristályfényű alkotására. Az univerzális filmkészítő (Jost írta, rendezte, operálta és vágta) szép és lassú kísérletben beszéli el Ricky Lee és Beth szexuálisan túlfűtött, gyermekien tiszta, költői rodeóját. A végletekig elstilizált mesén erőszakot tennénk, ha megpróbálnánk prózai foglalatát adni a sztorinak. Legyen elég annyi, egy balul elsült, kényszeredett boltrablást követően a törvény halálbüntetéssel sújtja a szerelmeseket, vénájukba ciánt fecskendez az ítéletvégrehajtó, pedig nem akartak mást, nem akartak többet, mint eljutni a Paradicsomba, amelynek szinonimája Disneyland. A sávokra bontott vászon, a roncsolt állóképek alatt hömpölygő narráció, a pimaszul hosszú, statikus természetképeket erősítő, Philip Glass-os minimálzene, a szabatos, rendszerellenes monológok pontossága, az experimentális kísérleteket szaggató rádiós soundtrack, a történés minuciózus dokumentálása az esetlegesen kiválasztott kereteken belül olyan komplex és katartikus élményt nyújt, amely, ha valami egyáltalán, a Penn klasszikus fogadtatásával mérhető, sőt. Ez a független, radikális mozgóképfestészet lemond a nagyközönségről, de nem csak hozzátesz a Bonnie és Clyde tradícióhoz, hanem tovább is viszi azt.

Másképp írják, másképp mondják – szerelmesek, önként és dalolva vagy reszkető gyomorral száguldoznak keresztbe és kasul sorsuk szerint a beteljesedés felé. A cinéma pedig évről évre új csapásokat mutat meg nekünk azon a csodával határos, elképesztő és elképzelhetetlen vidéken, ami a mai Amerika.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=98