KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Varró Attila: James Graham Ballard (1930–2009)
ROMA-DOKUMENTUMOK
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Kamera a cigánysoron
• Tóth Klára: „Nem én válogattam, hanem a történelem” Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: Képgettó Beszélgetés Szalai Júliával és Örkény Antallal
MÉLYDÉL
• Takács Ferenc: Odalent Délen Fekete Amerika
• Strausz László: Színvak emlékezet Mélydél fekete-fehérben
CYBERPUNK
• Kömlődi Ferenc: A valóra vált közeljövő William Gibson
• Géczi Zoltán: Bosozokuk, bio-robotok, transzhumánok A japán cyberpunk
SLASHER
• Kovács Marcell: Késsel-vasvillával Slasher: szex és bűnhődés
• Sepsi László: Vörösbetűs ünnepnapok Slasher-naptár
• Varró Attila: Tiszta forrásból Dennis Iliadis: Az utolsó ház balra
NOUVELLE VAGUE
• Ádám Péter: Kaszkadőr Stradivarival Jean-Paul Belmondo
• Schubert Gusztáv: Hímnem, nőnem Nők a francia újhullámban
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi körök A Titanic versenyfilmjei
• Gorácz Anikó: Túlélők földje Titanic: Filmdokk
KÖNYV
• Kelecsényi László: Nagyobb a füstje Egri Lajos: A drámaírás művészete
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Férfimunka Nyikita Mihalkov: 12
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá, fiúk! N. Forgács Gábor: Álom.net
MOZI
• Varró Attila: A dolgok állása
• Alföldi Nóra: Oltalom
• Tüske Zsuzsanna: A nő másik arca
• Vajda Judit: Clara
• Forgács Nóra Kinga: Citromfa
• Parádi Orsolya: Versailles
• Nevelős Zoltán: Star Trek
• Pápai Zsolt: Képlet
• Kolozsi László: Vakság
• Baski Sándor: Őrült életek
• Schreiber András: René – Egy élet a rácsok mögött
E-MOZI
• Sepsi László: A legnagyobb japán
DVD
• Teszár Dávid: Liu Chia-liang filmjei
• Géczi Zoltán: Az erőszak városa
• Varró Attila: A látogatók
• Pápai Zsolt: Anna ezer napja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nyikita Mihalkov: 12

Férfimunka

Bori Erzsébet

Mihalkov 12 dühös embere nem annyira a demokráciáról és az esküdtbíráskodásról szól, mint inkább az orosz néplélekről.

 

A 12 dühös ember az amerikai demokrácia egyik alapintézményéről szól, így első hallásra meglepő vállalkozásnak tűnt az orosz remake. Ráadásul úgy tudtam, hogy Oroszországban nincs is esküdtbíráskodás. Kiderült, hogy van: nemrég vezették be, de súlyos veszélyek leskelnek a zsenge újszülöttre. (Tartozunk annyival az igazságnak, hogy egy ideje már őshonában is gondok mutatkoznak a patinás rendszerrel: mind kevesebben jelennek meg a hívó szóra, hogy éljenek demokratikus jogaikkal, illetőleg teljesítsék állampolgári kötelességüket; az O.J. Simpson-per nyomán súlyos kritikák érték az esküdtek hovatovább jövedelmező üzletággá váló kiválasztását, amelynek gyakorlata személyiségi jogi problémákat is felvet.) Az orosz jogintézményre rákeresve dobogós helyen jött az a találat, melyben egy hírhedt orosz gengszter peréről tudósítanak; Amerikában maffiatevékenységgel vádolták, de kiadták hazájának, ahol többrendbeli gyilkosságért kellett volna felelnie. Ám mosolyogva sétált ki a bíróságról, mert az esküdtszék ártatlannak mondta ki. Az esküdtek megfélemlítése mellett a másik veszély az orosz sajátosságnak számító ügyészi vétójog. Nem felel meg a valóságnak, amit Nyikita Mihalkov filmjében állítanak arról, hogy az esküdtek verdiktje végleges és megfellebbezhetetlen. Az ügyészség addig vétózhat és rendelhet el új tárgyalást új esküdtekkel, amíg meg nem kapja a kívánatos eredményt.

Mindennek azonban filmünk szempontjából semmi jelentősége, Mihalkov 12 dühös embere ugyanis nem az orosz demokráciáról, még csak nem is az esküdtbíráskodásról szól, hanem elsősorban az orosz néplélekről.

Ami nem kis dolog. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a Sidney Lumet eredetijét (aminek persze már volt egy tévéjáték-előzménye) kereken fél évszázaddal, a William Friedkin-féle tévéváltozatot pedig tíz évvel követő orosz remake 159 percesre terpeszkedett. Összevetésül: amit a feszes és ökonomikus 12 Angry Men 95 percből hozott ki, ahhoz Friedkinnek már közel két órára volt szüksége, Mihalkovnak pedig két és félnél is többre. Csak remélhetjük, hogy még senki nem tervezi a következő, háromórás remake-et. Ami a legmeglepőbb: az orosz változat már-már szolgaian hűségesnek mondható; a szerkezet, az érvkészlet, a lélektan, a végkifejlet és persze a figurák váza mind ismerős Reginald Rose drámájából; az egyórás többletet a szereplők élettörténete és a gazdag körítés adja ki.

Mihalkov legmerészebb döntése az volt, hogy nála egy csecsen fiút vádolnak apagyilkossággal, s ráadásul orosz az áldozat: egy jótevő katonatiszt, aki kimentette az elárvult gyereket a kaukázusi háború poklából. A fiú bűnösségében szilárdan hívő esküdteknek így nemcsak a társadalmi és osztály-előítéleteiket kell legyőzniük, hanem az etnikai gyűlölködést is. Ám Mihalkovot olyannyira fellelkesítette saját bátorsága, hogy esküdtjei nem érik be a közönyös védő és a hamis tanúk kivesézésével, hanem meg sem állnak a bűntény megoldásáig, majd ezek után a vádlott jövőjéről való gondoskodást is szent kötelességüknek tekintik. Ha felületes ránézésre komikus túlzásnak hat is ez a rátromfolás Amerikára, olyan mély belső meggyőződés fűti át, ami előtt megtorpan minden ráció és szkepszis.

Tagadhatatlanul sokat kapunk a jóból. Az orosz 12 szövegkönyve helyenként úgy fest, mintha egyes színészek megkörnyékezték volna a rendezőt, hogy dúsítsa fel a szerepüket. (A fordítottja persze valószínűbb, miszerint a rendező kérte meg a nagyszerű színészeket, hogy adjanak bele apait-anyait.) Az esküdteknek itt nem egyszerűen társadalmi állásuk, foglalkozásuk és néhány személyiségjegyük van, hanem saját melodrámájuk, amelyet a cselekmény egy pontján nagyszabású magánszámként vezetnek elő, üvöltve, zokogva, őrjöngve vagy épp okádva. A háttérben a csecsen háború is melodrámaként – a szó szoros értelmében zenés-táncos történetként – jelenik meg. A néhol kulisszahasogató színészi játékot a kulisszák lebontása kíséri, s ezt szintén tessék szó szerint venni. A fő helyszín az éppen felújítás alatt álló bírósággal szomszédos iskola tornaterme, átmenetileg itt ülésezik az esküdtszék, az aznapra kitiltott tanulóifjúság helyett is erőteljes használatba véve a rendelkezésre álló kellékeket (a bordásfalat, kosárpalánkot, öltözőszekrényt, a rácsokkal elzárt zongorát, a medicinlabdákat, szőnyegeket, bakokat és korlátokat).

Itt is a 8. esküdt (Szergej Makoveckij remekül hozza Henry Fonda kulcsszerepét s hozzá még a saját szólamát) dobja be a követ a vízbe, s indítja el – nemcsak a vitát, hanem a túlzások áradatát is. A hazájában el nem ismert, alkoholizmusba menekülő, majd megváltott pokoljáró története mintha a Nehéz emberekből váltana át a Moszkva—Petuskira, onnan a Bűn és bűnhődésre, s végül egy tipikus amerikai sikersztorira. A leginkább túlhajtott a taxisofőr (Szergej Garmas) idegengyűlölő, rasszista figurája, aki egy horrorisztikus bűnesettel sokkolja társait és a nézőket; ezt talán maga a rendező is sokallta, mert még egy szólamot adott neki: egy csöndességében is megrendítő történetet a kisfiáról. A csecsen háború már emlegetett, táncos vágóképeinek is megvan az ellensúlya: a hideg cellájában az ítéletre váró vádlott fiúról bevágott, gyakorlatilag néma képek és a grúz esküdt virtuóz késbemutatója, amit ördögien ellenállhatatlanná tesz az, hogy most nem az iszlám zöld színével tüntető marcona, szakállas harcos, hanem egy alacsony, köpcös, csinovnyik külsejű ember prezentálja. Az ilyen képek, jelenetek Mihalkov nagy filmjeit idézik vissza. 

Az esküdtek kivétel nélkül a rendszerváltás nyertesei: tévéproducer, temetkezési vállalkozó, cégtulajdonos, Harvardon végzett kereskedő, művész, több orvos és a munkásosztályt képviselő magántaxis van köztük; a két nyugdíjas egyike zsidó, és a litván holokauszt túlélője, aki természetesen ebben a minőségében járul hozzá a filmmeséhez. Vagyoni helyzetüket Rolex karóra, őrzött lakóparki otthon, Dubaiból hazarepülő luxus-barátnő, Moszkva környéki dácsa hivatott jelezni. Mindezen ismeretekkel fokozatosan és elképedten szembesül a néző, aki haj-, ruha- és magaviseletük alapján kezdetben az alsó középosztályba lőtte be a figurák többségét.

Az előző rendszerrel senki nem vállal közösséget – a vádlott ügyének kimondottan jót tesz, hogy a vád egyik koronatanúja, a házban lakó öregember egykori kommunista funkcionáriusként lepleződik le, akinek – legalábbis egyesek szerint – eleve lételeme a hazugság.

Az amerikai változat spiritus rectora, a 8. esküdt csak annyit árul el magáról, hogy foglalkozására nézve építész, és mindössze két elemi tényt próbál tudatosítani polgártársaiban: egy ember életéről döntenek; nem az ő dolguk megállapítani, ki ölte vagy ölhette meg az apát, nekik csupán arra kell válaszolniuk, hogy az eléjük tárt adatok alapján minden kétely nélkül hisznek-e a vádlott bűnösségében. Az orosz 8. esküdt – akár a többi társa a későbbiekben – egész lényével és élettörténetével áll oda az érvelése és a véleménye mögé. De a végén valamennyiüknek el kell némulniuk az esküdtszék választott elnöke, a művész emberfelettivé magasodó színe előtt. Az ő szerepét magára osztotta a rendező, míg az orosz vagy szentlelket egy kismadár testesíti meg, ami a dramaturgiai fordulóponton röppen a helyszínre, és aztán időről időre felhívja magára a figyelmet.

Néplelket mondtam, de persze kultúrát értek alatta. A két film (Friedkin változatától most eltekinthetünk, mert az lényegében az 1957-es mozidarab aktualizálása) szemléleti különbsége olyan pontosan és érzékien ragadja meg a két ország közötti alapvető különbséget, hogy csak bámulhatunk. Reginald Rose története egy alapvető jogintézménynek, tágabb értelemben magának az alapító atyák által lefektetett amerikai demokráciának az apoteózisa. Szereplői nem különösebben érdekesek: átlagemberek, akiknek a helyén szinte bárki ülhetne. Ha Martin Balsamék (ő játssza a bizonytalankodó 1. esküdtet) bedobnák a törölközőt, minden bizonnyal egy következő garnitúrában is akadna ember, aki halk szavúan vagy vehemensen, de vitára késztetné a társait. Ezzel szemben Mihalkov erősen bizalmatlan a jogállammal szemben – s ennek kifejtését maga vállalja az 1. esküdt szerepében –, és nem hozza lázba a demokrácia intézményrendszere sem. Az ő hőse az orosz ember, aki csordultig tölti élettel és érzelmekkel a rendszert. Bármilyen rendszert.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9796