KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Varró Attila: James Graham Ballard (1930–2009)
ROMA-DOKUMENTUMOK
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Kamera a cigánysoron
• Tóth Klára: „Nem én válogattam, hanem a történelem” Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: Képgettó Beszélgetés Szalai Júliával és Örkény Antallal
MÉLYDÉL
• Takács Ferenc: Odalent Délen Fekete Amerika
• Strausz László: Színvak emlékezet Mélydél fekete-fehérben
CYBERPUNK
• Kömlődi Ferenc: A valóra vált közeljövő William Gibson
• Géczi Zoltán: Bosozokuk, bio-robotok, transzhumánok A japán cyberpunk
SLASHER
• Kovács Marcell: Késsel-vasvillával Slasher: szex és bűnhődés
• Sepsi László: Vörösbetűs ünnepnapok Slasher-naptár
• Varró Attila: Tiszta forrásból Dennis Iliadis: Az utolsó ház balra
NOUVELLE VAGUE
• Ádám Péter: Kaszkadőr Stradivarival Jean-Paul Belmondo
• Schubert Gusztáv: Hímnem, nőnem Nők a francia újhullámban
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi körök A Titanic versenyfilmjei
• Gorácz Anikó: Túlélők földje Titanic: Filmdokk
KÖNYV
• Kelecsényi László: Nagyobb a füstje Egri Lajos: A drámaírás művészete
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Férfimunka Nyikita Mihalkov: 12
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá, fiúk! N. Forgács Gábor: Álom.net
MOZI
• Varró Attila: A dolgok állása
• Alföldi Nóra: Oltalom
• Tüske Zsuzsanna: A nő másik arca
• Vajda Judit: Clara
• Forgács Nóra Kinga: Citromfa
• Parádi Orsolya: Versailles
• Nevelős Zoltán: Star Trek
• Pápai Zsolt: Képlet
• Kolozsi László: Vakság
• Baski Sándor: Őrült életek
• Schreiber András: René – Egy élet a rácsok mögött
E-MOZI
• Sepsi László: A legnagyobb japán
DVD
• Teszár Dávid: Liu Chia-liang filmjei
• Géczi Zoltán: Az erőszak városa
• Varró Attila: A látogatók
• Pápai Zsolt: Anna ezer napja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mélydél

Fekete Amerika

Odalent Délen

Takács Ferenc

Az amerikai Dél a filmekben is az őrült hiedelmek, a sötét babonák, az elfojtott bűntudat és a tehetetlenség jövőtlen világa.

 

Elgondolkoztató tény, hogy az amerikai filmtörténet nyitánya, az Egy nemzet születése (1915), David Wark Griffith monumentális filmeposza az Unió és a Konföderáció háborújáról voltaképpen nem a nemzet, hanem egy régió és egy létállapot létrejöttének a rajzával zárul: az amerikai Dél születését látjuk a film utolsó jeleneteiben. Pontosabban azt, hogy a levert és kifosztott déli fehér elit hogyan fordítja a veszteséget nyereségbe, a volt rabszolgatartók miként szerzik vissza hatalmukat. Griffith (maga is déli születésű, édesapja a Konföderáció hadseregének ezredese volt) mai, de voltaképpen már akkori szemmel nézve is páratlanul reakciós módon ünnepli ezt a meztelen erőszakon és megfélemlítésen alapuló restaurációt: a felszabadított feketék rémuralmának a bátor és erényes Klu Klux Klan lovasrohama vet véget a filmben. Majd egy viszonylag egyszerű – és teljességgel alkotmányellenes – lépéssel a Klan arról is gondoskodik, hogy a feketék többé ne részesülhessenek a hatalomból: amikor kiírják az új választásokat, a fehér csuklyás-kámzsás lovasok nem engedik őket a szavazóhelyiségek közelébe.

A filmet sokan – még a cenzorokat is beleértve – elfogadhatatlanul rasszista szelleműnek találták. Joggal: a film elején az egyik feliraton azt olvashatjuk, hogy „amikor az afrikaiakat Amerikába hozták, evvel a viszály első magvát vetették el”; egy későbbi felirat pedig elmagyarázza a nézőnek, hogy az uniós hadsereg obsitosai azért sietnek a feketék támadása ellen védekező volt konföderációs katonák segítségére, mert evvel „közös árja örökségüket” védik. (Egyébként Griffith filmtörténeti remekműve ihlette meg a Georgia állambeli William J. Simmonst, amikor 1915-ben – saját bevallása szerint a film hatására – újjászervezte az 1866-ban alakult, de az 1880-as évekre a működését lényegében beszüntető titkos terrorista szervezetet.)

Griffith ihletése igencsak tartósnak bizonyult. Alan Parker Lángoló Mississippijében (Mississippi Burning, 1988), majd’ száz évvel később – a film megtörtént esetet idéz fel: 1964-ben vagyunk, a Mississippi-beli Neshoba megye egyik kisvárosában meggyilkolt három polgárjogi aktivista ügyében nyomoz az FBI – a Klu Klux Klan ugyanazzal van elfoglalva, ezúttal persze a valóságban, mint amivel az 1860-70-es években játszódó Griffith-filmben. Gyújtogatással, veréssel és gyilkosságokkal próbálják megfélemlíteni a helybeli feketéket, s megakadályozni, hogy szavazóként regisztráltassák magukat és élhessenek az amerikai alkotmányban szavatolt jogaikkal. Indokaik is a régiek: némi túlzással szólva az Egy nemzet születése feliratait böfögik vissza, ha a „világnézetükről” kérdezik őket.

A fajgyűlölet, a feketék elnyomása, az autóbuszokra, vendéglőkre, sőt fali ivókutakra is kiterjedő szegregáció – ez a rendszer egészen a hatvanas évekig tartotta magát Délen, bár a Legfelsőbb Bíróság egyik döntése már 1954-ben alkotmányellenesnek nyilvánította – egy általánosabb jelenségkör része, s ennek a jelenségkörnek oka is, tünete is. A Dél ebben az összefüggésben – mint jeleztük – létállapot. Magatartásában és önérzékelésében a vereség és a kudarc kultúrája, az elfojtott bűntudat, a tehetetlenség és fatalizmus világa. Mélyvilág, a leglentebb lent homálya uralja: Deep South-ként, „mély dél”-ként emlegetik. Tájait különcök, torzult lelkületű fél- és egész bolondok, ön- és közveszélyes rögeszmések lakják, a látszatra „normális” többség is kiszámíthatatlan reakciókra, erőszakra és dühkitörésekre képes. Őrült hiedelmek és sötét babonák jövőtlen és távlattalan világa ez, az „amerikai álom” fonákja, az akarat mindenhatóságába, a siker mindenek felettiségébe vetett bizakodó „északi”, „jenki” hit groteszk cáfolata. Furcsán „amerikaiatlan” univerzum, amelyet mintha óvilági kudarctörténetek, európai kis és nagynemzeti nyomorúságok levegője lengene be. (Hangulatához kitűnő filmes bevezető, immár az utólagos bölcsesség birtokában, csúfondáros, könnyed és önparodisztikus hangvételben Clint Eastwood bizarr kis remekműve, az Éjfél a jó és a rossz kertjében, 1998-ból.)

Ezt a képet állítja elénk, persze komolyabb és komorabb formában, a huszadik században felvirágzó amerikai „déli irodalom” legjava, William Faulkner, Flannery O’Connor, Carson McCullers, Eudora Welty, Katherine Anne Porter, Truman Capote, William Styron és a többiek megannyi regénye és elbeszélése. Mindegyikük munkáiból készültek filmek. (Mint ahogy a Dél világával és a rabszolgasággal foglalkozó tizenkilencedik századi amerikai regényekből is – elsősorban Harriet Beecher Stowe érdemdús rabszolgaság-ellenes irányregényéből, a Tamás bátya kunyhójából [1852] és Mark Twain nagyszerű Huckleberry Finnjéből [1885] – szinte megszámlálhatatlanul sok filmet forgattak; a Tamás bátyából már 1903-ban is készült egy „egytekercses” darab.)

A „déli irodalmat” persze elegyes színvonalon szolgálta a film. William Faulkner radikálisan modernista elbeszélés-technikájú regényét, A hang és a tébolyt (1929) melynek zárófejezete a feketék fennmaradását szegezi szembe a fehér Dél elkorcsosulásával és pusztulásával, Martin Ritt próbálta vászonra vinni 1959-ben, nem sok sikerrel, a hagyományos filmnyelvi eszközök a regény kapcsán látványosan csődöt mondtak. Korábbról a Sírgyalázókból készült feldolgozást említhetnénk (Clarence Brown rendezése, 1949), ha másért nem, hát azért, mert ebben a regényben hangzik el, az egyik szereplő szájából, Faulkner déli hitvallása a négerkérdés és az intézményes faji megkülönböztetés ügyében: „A jogtalanságot mi, déliek követjük el. Nekünk kell vezekelnünk érte, nekünk kell jóvátennünk, teljesen egyedül, segítség és köszönettel járó tanácsok nélkül. Ennyivel tartozunk Lucasnak [a regénybeli, gyilkossággal vádolt, de ártatlan feketének], akár igényt tart rá, akár nem.”

A Sírgyalázók részben a „tárgyalótermi dráma” konvencióját alkalmazza. Sok más Dél-témájú film épül erre a sémára: a gyilkossággal vagy nemi erőszakkal vádolt négert ügyvédje – déli fehér ember, akiben megszólal a méltányosság és a lelkiismeret hangja – a lincshangulattal dacolva megkísérli felmentetni, sikerrel vagy sikertelenül. Az utóbbira példa a Harper Lee 1960-as regényéből készült, Robert Mulligan rendezte Ne bántsátok a feketerigót! (1962), Gregory Peck Oscar-díjjal jutalmazott alakításával.

Számtalan jó szándékú jobb-rosszabb Dél-tárgyú film készült feketék és fehérek „privát” viszonyáról, a két „faj” üdvös közeledéséről, a kölcsönös gyűlöletet felváltó megbecsülésről és barátságról is. A férfi-férfi viszonyt mutatta be például Stanley Kramer 1958-ban készült Megbilincseltekje: az egymáshoz láncolva megszökő fehér és fekete fegyenc (Tony Curtis, illetve Sidney Poitier), mindkettő fajgyűlölő a maga színeiben, a menekülés során megtanulják megbecsülni, sőt szeretni egymást. Ugyanez krimi-változatban: a déli kisvárosi fehér seriff (Rod Steiger) a film végére megszereti a messziről jött fekete rendőrtisztet (Sidney Poitier) a Norman Jewison-rendezte Forró éjszakában (1967) című filmben. A talán valamelyest kényesebb férfi-nő viszonyra is akad jó néhány példa, így az újabb keletű Szörnyek keringője (2001, Marc Forster rendezése), amely egy börtönőrnek és egy, az ő közreműködésével kivégzett elítélt özvegyének a szerelmi viszonyát taglalja.

Ezek persze mind többé-kevésbé direkten „üzenetes” vagy „mondanivalós” filmek, liberális-humanista szellemű előfeltevéseken (olykor vágyképeken) alapulnak. Ebben rokonságot mutatnak a közvetlenül dokumentarista feldolgozásokkal, az ötvenes évek közepén induló polgárjogi mozgalomra, és e mozgalom hőseire vagy vértanúira emlékező filmekkel – Spike Lee Négy kislány (1997) című oknyomozó riportfilmje egy 1963-ban történt atrocitás ügyében (az alabamai Birminghamben egy baptista templomban bombát robbantottak, amely négy tízegynéhány éves fekete kislány életét követelte) ennek talán a leghatásosabb és legdöbbenetesebb példája.

De a Dél mítoszával és a faji kérdéssel való találkozást már a két világháború közötti filmgyártás sem kerülhette el, sőt – a jelek szerint – nem is kívánta elkerülni. A korszak hollywoodi terméséből két munkát érdemes röviden szemügyre venni.

Az egyik természetesen az Elfújta a szél (1939, Victor Fleming rendezése), amely Margaret Mitchell regényéből, minden idők legsikeresebb bestselleréből készült. (Hogy miként lett a regény címe Ernest Dowson, az 1867 és 1900 között élt angol dekadens költő Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae című versének az egyik sora, nem tudom.) A film színes, vonzó és nosztalgikusan békés képet fest a polgárháború előtti (ahogy Amerikában mondják: „antebellum”) Dél rabszolgatartó ültetvényeseiről, akik egy némileg európaiasan arisztokratikus életforma és magatartás jegyében élik gondtalan életüket. A háború irracionális sorscsapásként sújt le rájuk, ők viszont bátran szembeszállnak a támadókkal, mégpedig hangsúlyosan nem az életformájuk vagy tulajdonuk védelmében, hanem valamiféle egyéni becsületkódex követeléseinek engedelmeskedve. De a film maradandó hatásához valami más is hozzájárul: Scarlett O’Hara figurája idővel kinövi az „előkelő déli szépség” a Southern belle szerepkonvencióját, a férfipusztítónak induló femme fatale-ból az eltiporhatatlanság, a mindent-túlélni-tudás populár-mitikus alakja nő ki, a fennmaradásnak és az élet továbbvitelének jelképe.

Ugyancsak szórakoztatóipari alapanyag tesz szert váratlan jelentésre a két háború közötti korszak egy másik filmsikerében. A történet Edna Ferber (1887-1968) magyar származású amerikai bestseller-szerző Show Boat (1926) című regényével kezdődik (magyarul Az úszó színház címmel jelent meg 1929-ben). A halhatatlan szerzőpáros, Jerome Kern és Oscar Hammerstein azonnal musicalt írnak belőle, s a rendkívül sikeres darab hamarosan a filmvásznon folytatja pályáját. Háromszor filmesítik meg: 1929-ben, 1936-ban és 1951-ben; ezek közül az 1936-os változat a mértékadó.

A Mississippin, egy színház-hajón játszódó film nem csupán földrajzilag kötődik a Délhez. Figurái is déliek, s a történet még a fajkeveredés érzékeny kérdésének is a közelébe óvakodik: Magnolia és a mulatt Julia bizalmas barátságának ábrázolása akkoriban merésznek hatott a filmvásznon. A film igazi érdekességét a néger Joe figurája adja: a feketéknek engedélyezett szokványos komikus szolga-szerep helyett itt egy méltósággal és emberi teljességgel felruházott alakkal találkozunk, akit Paul Robeson fekete operaénekes (a későbbi kommunista békeharcos) alakít. Ő énekli el az Ol’ Man River-t, ezt a nálunk Zúg a folyó címmel ismertté vált munkadal-stilizációt, amely már a két háború közötti időszakban függetlenedett a musicaltől, illetve a filmtől, és az amerikai feketék sorsának, egyben a felszabadításukra és egyenjogúsításukra irányuló törekvéseknek a jelképe lett, elsősorban persze haladó és baloldali körökben.

Az optimista szellemiséggel, a szórakoztatóipari termékek hagyományosan kötelező reményteli derűlátásával a Dél és a faji kérdés későbbi ábrázolásaiban is találkozhatunk. Ilyen volt például újabb időkben az Alex Haley 1976-os bestselleréből készült, s a regényhez hasonlóan páratlanul sikeres (mostanában – még magyar árudákban is ­– DVD-n kapható), Gyökerek című televíziós sorozat (1977). A nemzedéki saga fekete családtörténet: a tizennyolcadik században Nyugat-Afrikából Amerikába hurcolt őstől a jelen nemzedékig, azaz Alex Haley bestseller-szerzőig meséli el, mi mindenen mentek keresztül az amerikai négerek, mire annyi szenvedés után végre eljutottak az egyenjogúságig, a felemelkedésig, sőt a sikerig.

Hogy minden megoldódott, hogy megvalósult a faji béke odalent Délen (mert máshol, például Los Angelesben és az északi nagyvárosokban a jelek szerint nem valósult meg), hogy a fehér ember levezekelte bűnét, jóvátette, amit elkövetett, hogy a Dél végre megszabadult önmagától, ebben persze mindannyian szeretnénk hinni. De kísért a kétely, az emberi természetnek egy sötétebb látomása, amely mintha azt súgná, hogy az ilyesféle „megoldások” a jámbor óhaj, az illúzió és az önáltatás fogalmaival jellemezhetők leginkább, hogy megváltozik ugyan minden, de azért marad minden olyan, amilyen volt. Ennek a kételynek, ennek a sötétebb látomásnak a lehangolóan erőteljes megfogalmazása az amerikai Dél, a rabszolgaság és a faji kérdés problémagubancához Európából hozzászóló Lars von Trier filmje, a Manderlay (2005). A film színpadán brechti tandrámát látunk, amely egy szörnyű mechanizmust vizionál: miként szüli újra a jó szándék a kegyetlenséget, a segítség a pusztítást, a szabadság a rabságot, a gerinc kiegyenesítése a lealjasodást. Keserűen pesszimista átirat pereg le előttünk, amelyben az Egy nemzet születése a maga titkos, egyben egyetemes érvényű lényegét nyilvánítja ki.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/06 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9784