KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Varró Attila: James Graham Ballard (1930–2009)
ROMA-DOKUMENTUMOK
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Kamera a cigánysoron
• Tóth Klára: „Nem én válogattam, hanem a történelem” Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: Képgettó Beszélgetés Szalai Júliával és Örkény Antallal
MÉLYDÉL
• Takács Ferenc: Odalent Délen Fekete Amerika
• Strausz László: Színvak emlékezet Mélydél fekete-fehérben
CYBERPUNK
• Kömlődi Ferenc: A valóra vált közeljövő William Gibson
• Géczi Zoltán: Bosozokuk, bio-robotok, transzhumánok A japán cyberpunk
SLASHER
• Kovács Marcell: Késsel-vasvillával Slasher: szex és bűnhődés
• Sepsi László: Vörösbetűs ünnepnapok Slasher-naptár
• Varró Attila: Tiszta forrásból Dennis Iliadis: Az utolsó ház balra
NOUVELLE VAGUE
• Ádám Péter: Kaszkadőr Stradivarival Jean-Paul Belmondo
• Schubert Gusztáv: Hímnem, nőnem Nők a francia újhullámban
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi körök A Titanic versenyfilmjei
• Gorácz Anikó: Túlélők földje Titanic: Filmdokk
KÖNYV
• Kelecsényi László: Nagyobb a füstje Egri Lajos: A drámaírás művészete
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Férfimunka Nyikita Mihalkov: 12
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá, fiúk! N. Forgács Gábor: Álom.net
MOZI
• Varró Attila: A dolgok állása
• Alföldi Nóra: Oltalom
• Tüske Zsuzsanna: A nő másik arca
• Vajda Judit: Clara
• Forgács Nóra Kinga: Citromfa
• Parádi Orsolya: Versailles
• Nevelős Zoltán: Star Trek
• Pápai Zsolt: Képlet
• Kolozsi László: Vakság
• Baski Sándor: Őrült életek
• Schreiber András: René – Egy élet a rácsok mögött
E-MOZI
• Sepsi László: A legnagyobb japán
DVD
• Teszár Dávid: Liu Chia-liang filmjei
• Géczi Zoltán: Az erőszak városa
• Varró Attila: A látogatók
• Pápai Zsolt: Anna ezer napja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Roma-dokumentumok

Beszélgetés Szalai Júliával és Örkény Antallal

Képgettó

Mihancsik Zsófia

A televízió a romákat többnyire csak szélsőséges helyzetekben láttatja, a pozitív hírek elsikkadnak a hangzavarban. A média nem igazít el a káoszban, csak növeli a bajt.

 

– Szociológusként, társadalomkutatóként mind a ketten foglalkoztatok és foglalkoztok a magyarországi roma kisebbséggel és a vele kapcsolatos előítéletekkel. Magyar értelmiségiként nézői, fogyasztói vagytok a magyar médiának. Ebből a kettős nézőpontból mit láttok, hogyan tálalja a képekkel dolgozó nyilvánosság mindazt, ami a cigányokkal Magyarországon történik?

Szalai Júlia: Én nem azzal kezdeném, hogy mi jelenik meg a médiában, hanem hogy mi nem jelenik meg. Ahhoz képest, hogy néhány évvel ezelőtt – és ezt jó médiaanalízisek is kimutatták – milyen aránytalanul elfogult volt a média a romákkal, ma e tekintetben valamivel jobban állunk. Ami a képi és megnyilatkozásbeli jelenlétüket illeti, ez a korábbiaknál egyértelműen arányosabb, sőt a viszonylag neutrális megjelenítések aránya is nagyobb. A manifeszt előítéletesség tagadhatatlanul hátrébb szorult a médiában. De azért elég furcsa a trend, mert a dolog közben nem abba az irányba ment, hogy a romák mint bárkihez hasonló hétköznapi magyar állampolgárok lennének jelen a színen. A többségi társadalom mindennapjait jellemző helyzetekben egyszerűen nem látjuk őket. Nincsenek róluk képek, amint mindenki máshoz hasonlóan kenyeret és tejet vásárolnak a boltban, nem látjuk őket ügyet intézni, miközben mindenki azon sír, hogy az államon élősködnek, amihez pedig el kell intézni az ügyeiket is, ám ezt sohasem látjuk. Nem látjuk, hogy ugyanott állnak-e sorba az önkormányzatoknál vagy a hivatalokban, ahol mindenki más, vagy külön folyosón külön ügyintézőre várnak. Így nem tudjuk felmérni azt az egyébként kutatásokból ismert különbséget sem, hogy azok az intézmények is gettósodnak, amelyek a romákkal foglalkoznak. Noha ezt is meg kellene mutatni. Arról sem értesülünk, hogy a tanítónővel megbeszélik-e a gyerekük iskolai előmenetelét – pedig teszik –, de arról igen, ha valamelyikük bántalmazza a tanárt. A romákat tehát kizárólag extrém helyzetekben látjuk: a nyomor, a bűnözés, az agresszivitás extrém helyzeteiben. Nézőként vagy azon sajnálkozhatunk, hogy emberek ilyen körülmények közt élnek, ráadásul a tálalás szerint csak cigányok élnek ilyen körülmények között, ami természetesen nem igaz, vagy azon háboroghatunk, hogy körülöttük – fogalmazzunk egyszerűen – bűnügyek fordulnak elő, holott a bűnügy is az élet extremitásai közé tartozik. És miután ők csak extremitásokban jelennek meg, már maga ez megteremti azt az értelmezési kontextust, hogy a romák mások, mint a többiek. Megítélésem szerint ez az „ezotéria-közelítés” a legfontosabb szegmense a problémának, amelyet alapvetően újra kellene gondolni. Érdemes megfontolni: az amerikai feketék médiaábrázolásában sem egyszerűen azzal a pc-kezdeményezéssel indult meg a nagy változás, hogy mutassunk jó feketéket is, hanem éppen azzal, hogy megjelentek olyan élethelyzetekben, amelyek mindenki másra is jellemzőek.

Örkény Antal: Ha az ember megnézi a nyugat-európai filmeket, legyen szó angol, dán, norvég, francia, német filmről, alapvető élménye, hogy evidenciaként kezelik Európa és a világ kulturális sokszínűségét. Nincs bennük rácsodálkozás, hogy jé, milyen érdekes, itt másfajta emberek is élnek. Magyarország ebből a szempontból egy korábbi stádiumban van, nem akarja tudomásul venni, hogy természetes, ha az identitásunk, a kulturális hátterünk, a hiteink alapján nagyon is különbözőek vagyunk. Nálunk erős hajlam van a homogenizációra, amit ráadásul úgy fogunk fel, mint ami értelmet ad az egész társadalomnak. És ez a magyar nyilvánosságban is megjelenik, pontosan úgy, ahogy Szalai Júlia elmondta: extremitásként a hírekben, a vizuális megjelenítésben, a romákhoz kapcsolt történetekben. És minden, a másság kategóriájába sorolt embercsoport ábrázolásában is a többség hatalmi monopolhelyzetének látószöge dominál – legyen szó drogosokról, homoszexuálisokról, vallási kisebbségekről. Holott az extremitás nem abban áll, hogy ők mások, hanem abban, hogy az együttélésünkből milyen érdekes extrém helyzetek jönnek létre. A nyugat-európai filmeknek ez adja az érdekességét, a humorát, a tragédiáját. Ami a médiát illeti: van egy 1978-as UNESCO-iránymutatás, amelyben egy Nyugat-Európában azóta ugyancsak evidensnek számító közérzület, közpolitikai-társadalompolitikai igény fogalmazódik meg. Az tudniillik, hogy a médiának kiemelt szerepe kell hogy legyen az apartheid és a rasszizmus elleni küzdelemben. Hogy a kultúrák közti kommunikáció biztosítása, a kultúrához, az identitáshoz kapcsolódó jogokból származó konfliktusok monitorozása alapvető feladata. Ami azt jelenti, hogy a médiának kötelessége mélyen, sokoldalúan, árnyaltan és kiegyensúlyozottan bemutatni a helyzeteket és az ellentmondásokat. Ugyanilyen fontos szempont, hogy a média nem lehet kulturális monopólium, nem szolgálhatja egyoldalúan a többségi kultúrát. Nem sorolom: úgy tűnik, a magyar média ennek az iránymutatásnak egyetlen pontját sem teljesíti. Információs szabadság van, rengeteg a hír, de ezek a hírek valóban a világ szélsőségeiről szólnak: mintha minden, ami a többségi társadalom jellemzőitől eltér, csak deviáns kísérőjelensége volna az életünknek. Ez érvényes a média romaképére is. Tehát a média csak elbizonytalanítja a nézőt a tekintetben, hogy hová is tegye a magyarországi roma kisebbséget.

SZ. J.: – Tegyük azért hozzá, hogy van egy Rádió C, igaz, hogy születésének első pillanatától kezdve a megszűnés határán táncol. És vannak roma tematikájú rádió- és tévéműsorok is, tehát ebből a szempontból kicsit jobb a helyzet. Csak hát az az ember benyomása, hogy ezek a fórumok is gettósodtak: még értelmiségi beszélgetéseknek sem témája, ami az itt sugárzott műsorokban megjelenik. Nem mennek át a közbeszédbe és a közgondolkodásba. A változásnak tehát valószínűleg több oldalról kellene bekövetkeznie, hiszen a média önmagában nem képes ezt elindítani. Ahhoz, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás átalakuljon, nemcsak a roma-kérdés árnyalt és bensőséges ábrázolását kellene kiszabadítani a roma jelzőjű műsorok gettójából. Például alaposabban végig kellene gondolni azt is, mi az a rasszista beszéd, egyáltalán, hogy mi a struktúrája a beszédünknek. Az értelmiségnek ugyanis rendkívül nagy a felelőssége abban, hogy milyen diskurzust termel és vesz tudomásul. Nagy a felelőssége abban, hogy milyen problémákat állít a közbeszéd középpontjába. A roma szegénység kérdése már bekerült a médiába, ami részben annak köszönhető, hogy rengeteg dolog született róla a szociológiai vagy a jogi irodalomban. Talán most váltani kellene: kezdenünk kéne valamit azzal a ténnyel, hogy vannak ügyek, amelyekről semmit sem tudunk. Például arról, hogyan ment tönkre a roma civil mozgalom, amelynek ma feladata volna a normális cigányszerepek megjelenítése. Ezek nagyon messzire vezető kérdések, itt csak jelezni szeretném, hogy a médiát tápláló, illetve közvetlenül befogadó közeggel is ugyanaz a probléma, mint magával a médiával.

– Az imént azt mondtad, hogy évekkel ezelőtt sokkal brutálisabban rasszista volt a média romaképe. Ez így van, emlékszünk a Magyar Televízióban elhangzó rendszeres cigányellenes kiszólásokra 1998 és 2002 közt, sőt arra is, hogy ugyanebben az időszakban indult a Pannon rádió, amely kifejezetten a rasszizmusból és az antiszemitizmusból élt. Csakhogy ezekkel a megnyilvánulásokkal szemben a nyilvánosságban kialakult egy olyan egységfront, amely jelezte, hol van az a határ, ameddig a közvéleménynek érdemes követnie a szélsőjobboldali szónokokat. Ma hol van az értelmező-tiltakozó nyilvánosság? És ha van is, hol látszik a hatása? Tömegével jelentek meg zsidózó-cigányozó honlapok, elszaporodtak a szélsőjobboldali paramilitáris szervezetek, politikai párt építi a népszerűségét a cigányellenességre, ma már a cigányokkal szemben nemcsak a verbális, hanem a fizikai agresszió is rendszeresnek mondható. Mindez értelmezetlen hírtömegként ott van a nyilvánosságban, és mellette elenyésző a súlya az értelmező-tiltakozó megszólalásoknak. Tehát a helyzet szerintem sokkal rosszabb, mint tíz-tizenkét éve volt.

Ö. A.: A média fontos generáló-közvetítő intézmény, de ez a probléma sokkal szélesebb körű. Én is úgy látom, hogy ma rosszabb a helyzet. Nem a médiában, Magyarországon. A médiánál az a probléma, hogy továbbra sincs szakmailag felkészülve arra, hogyan közvetítse ezt a helyzetet. Negligálni nem tudja, hiszen a hírekről be kell számolnia, de a tekintetben tanácstalan, hogy mit kezdjen vele. Leadja mindenfajta szűrő, kontextus, hozzáadott érték nélkül. És ez valóban súlyos probléma, mert az ténykérdés, hogy a média alakítja a társadalmat, tehát nemigen engedhetné meg magának, hogy hírszolgáltatás címén artikulálatlanul beleöntse a nyilvánosságba a diszkriminációt, a rasszista beszédet, az etnikai indítékú atrocitásokat. Ha van is szűrője, az nem szakmai, hanem piaci szűrő, tehát semmiképp sem segíti a nézőt abban, hogy valamit kezdeni tudjon ezekkel a szövegekkel.

SZ. J.: – Ezért gondolom, hogy a lépéshátrány az értelmiség oldalán van. Ha követnénk a folyamatokat, ha lenne egy készlettárunk, amelynek alapján világosan meg tudnánk mondani, mik az attribútumai a gyűlöletbeszédnek – nem azt, hogy szabad-e engedni vagy sem, mert ez politikai probléma –, akkor nem lenne tanácstalanság atekintetben, hogy a miskolci rendőrkapitány beszéde rasszista volt-e vagy sem. Mert nemcsak a szavak számítanak, hanem a beszéd logikája. Ezeket a logikákat, építőelemeket, de legfőképp a kódolt formákat – amelyek sokkal veszélyesebbek, mint az egyenes rasszista beszéd – rendszerbe kell tudni szedni. Ez a rendszer ma nincs a kezünkben. Miközben egy sor fontos dologgal foglalkoztunk mindahányan – például az iskolai integrációval vagy a munkanélküliséggel –, erre a gyors romlásra, amely az elmúlt másfél-két évben következett be, nem volt felkészülve az erre érzékeny értelmiség. És természetesen azt is meg kellene érteni, mi is csúszott el ilyen ijesztő mértékben, hiszen előítéletesség korábban is volt, sőt, maga az előítéletesség inkább csökkent a kilencvenes évek közepéhez képest, mégis itt állunk a frenetikus düh, a parttalan gyűlölködés tengerében. Volna tehát rengeteg dolgunk. Mindenesetre a média nem is tudna hova fordulni, ha igénye lenne rá, hogy ne reflektálatlanul közölje az ijesztő híreket.

Ö. A.: Azt elfogadom, hogy a gyors változásokkal, amelyek sokkal szélesebb beágyazottságúak és sokkal több probléma van mögöttük, mint maga a romakérdés, még azok a szakemberek sem tudnak mit kezdeni, akik régóta foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. A miskolci rendőrkapitány esete itt azért jó példa, mert rajta keresztül be lehet mutatni, hogyan lehet egy eseményt lebontani különböző szintekre. Arra valószínűleg fel vagyunk készülve, hogy meg tudjuk mondani, melyek az alkotmányos és jogi problémái annak a mondatnak, amely a főkapitány szájából elhangzott, hogy miért elfogadhatatlan alkotmányosan egy ilyen mondat, még akkor is, ha néhány nappal később a miniszterelnök, majd egy hónap múlva az állampolgári jogok biztosa is elfogadja a mondatot. Miskolc történetének és ezen belül a rendőrség történetének a megértése már sokkal bonyolultabb kérdés, noha ezt is értenünk kellene, ha a főkapitányi beszédet értelmezni akarjuk. Ez az egyik probléma. A másik, hogy túl sok a hang. Túl komplexszé vált a média, és ebben a komplexitásban eltűnnek a súlypontok. Hiába szólalnak meg azok, akik elmondják, miért tarthatatlan a rasszista beszéd, mert abban a hangzavarban, amely a médiában uralkodik, elsikkadnak az érveik. Ezért uralják el a médiát a tömegérzületek. Jelen van ugyan a másik oldal is, tehát egy szakember az egyik rádióban hajszálpontosan elmondja, miért tarthatatlan a rendőrkapitány beszédmódja, de hiába, nem jut el odáig, hogy a nyilvánosságban forgó vélekedésekre hatással lenne, mert a közvélekedést egy sokkal bonyolultabb mező alakítja.

SZ. J.: Természetesen én sem így értettem a felkészületlenségünket. Viszonylag könnyű bemutatni, mi a megengedhető és a nem megengedhető beszéd. Ezt roma ügyben éppúgy el tudjuk mondani, mint a nőkérdésben vagy a homoszexualitás kérdésében. Sokkal bonyolultabb viszont azt megmagyarázni, hogy egy rendőrkapitány, aki cigányellenes helyi közösségben mozog, és meg akarja szólítani a közösséget, miért nem teheti ezt azon a nyelven, amelyet a közösség elvár tőle, és milyen nyelven teheti meg úgy, hogy ne szítsa a rasszizmust, de ne is rasszistázza le a saját közösségét. Az igazi értelmezés az lenne, ha az ilyen konkrét helyzetet ismernénk, és ebből tudnánk levezetni az ominózus szóbeli közlés problémáit. Tehát a hasonló esetek közegbe ágyazottságát kellene lépésről lépésre felgöngyölíteni. Jó példa erre az ombudsman, Szabó Máté elhíresült interjúja. Többször is elolvastam a szöveget, főként azután, amikor meghallgattam, milyen érvekkel merészelte visszavonni az állításait. Tanulságos példája volt annak, hogyan gondolkodnak ma sokan, mi a szavaik értelme, kihez szólnak az egyik mondatunkkal és kihez a másikkal, tehát mi a beszédük kontextusa. Csak egy ilyen vizsgálódás nyomán állítható, hogy hiteltelen a visszavonás. Egy ilyen beszédet nem lehet meg nem történtté tenni, egyszerűen azért, mert a magyar állampolgárok egyik körét – a cigányokat – kirekesztő üzenete nemcsak a szavaiban, hanem az egész gondolatmenetében és a többségi társadalomban ma uralkodó indulatokra való világos rákacsintásban is benne van.

– Ha a maguk komplexitásában megvizsgáljátok ezeket a beszédmódokat, ha kialakítjátok a gyűlöletbeszéd viszonylag egyszerűen értelmezhető kritériumrendszerét, ha még azt is meg tudjátok indokolni, miért életveszélyes minden közösségre nézve ennek a gondolkodás- és beszédmódnak a szabad burjánzása, hol tudjátok elmondani? Hol, milyen nyilvánossági fórumokon lesz ebből olyan valóságértelmezés, amely nagyobb közösségeket is képes meggyőzni arról, hogy a problémáira nem a gyűlölet és az önbíráskodás a megoldás? Különösen abban a médiahangzavarban, amelyről az imént szó volt? Ugyanis a médiában ilyen fórumok már jószerével nem léteznek. Természetesen korábban sem az ilyen műsorok döntögették a nézettségi és hallgatottsági csúcsokat. De az a mechanizmus igenis működött, hogy akit érdekelt, miről szól az életünk, annak módja volt végighallgatni benneteket, majd a saját kis köreiben továbbadni az információkat, képviselni a gondolkodásmódot és befolyásolni az értelmezést. Az értelmezésnek ez a módja gyakorlatilag megszűnt a médiában. Ami helyette van, az ugyanolyan hangzavar, egymásra mellé pakolt, sose súlyozott, egymást kioltó vélemények halmaza, ami a híradókra jellemző.

Ö. A.: Igen, a demokráciával együtt megkaptuk a tömegmédiát és az internetet, de azok a közvetítő intézmények, csatornák, társadalmi kapcsolatrendszerek, amelyek eligazítanának a káoszban, nem alakultak ki. Sajnos a teljes nyilvánosság vált kaotikussá, és ebben mindenféle szereplő benne van, a közpolitikától az értelmiségig és a helyi közösségekig…

– Bocsáss meg, szerintem ne mossuk össze a nyilvánosságbeli szerepeket, mert a politikusok megtanulták beérni egy mondattal, ami a nyilvánosságból naponta ki is jut nekik. Te sohasem fogod tudni beérni egy mondattal, mert az érvelés természete sokmondatos, és sok mondatra ma nem adnak időt.

Ö. A.: Épp erről beszélek. A nyilvánosság a társadalomnak csak egyik szintje, rétege, intézménye, amelyet a társadalom alakít. Nem független tehát a szereplőktől. Vagyis ha a politika összevissza beszél, ha követhetetlen, ha semmit sem lehet rajta számon kérni, akkor a hatása alól a nyilvánosság sem tudja kivonni magát. Nincs ettől független nyilvánosság, ahol minden rendben megy. Magyarországon egyébként a társadalmi integráció gyengült meg, és ennek a ténynek a mentális aspektusa az, hogy a megértés és az értékelés folyamata is összezavarodott. Ez nem értékválság, tehát szerintem nem volt igaza a köztársasági elnöknek, amikor értékválságról beszélt. Nagyon is vannak értékeink, csak a nyilvános térben teljesen kaotikusan működnek, találkoznak és csatároznak, és ez alól a média sem tudja kivonni magát. A baj az, hogy erőfeszítéseket sem látok arra, hogy megpróbálna a maga számára valamiféle rendet vágni a káoszban.

SZ. J.: Így van, az a legnagyobb probléma, hogy profilok is egyre kevésbé vannak. Adott újság, adott internetes portál, adott hetilap, hol ilyen, hol olyan. Hol így tudósít, foglal állást, hol úgy. És ez nem a vélemények sokszínűségének a tükörképe, hanem valóban a káosz, a tanácstalanság, az elbizonytalanodás vagy éppen a bátortalanság jele. A tatárszentgyörgyi gyilkosság ügye például annak idején napi hír volt a híradókban, a temetésről rendesen tudósítottak, ha úgy vesszük, értelmezés is volt, hiszen megszólaltatták például Iványi Gábort. Viszont mihelyt elmúlt az aktualitása, el is tűnt a nyilvánosságból. A veszprémi gyilkosságról, tehát a román kézilabdázó meggyilkolásáról azóta is hallasz. Megtudod, mi történt azóta a nyomozással, mit vallottak az elkövetők, mit ír a román sajtó, tehát valamilyen módon ébren tartják az ügyet. Tatárszentgyörgy megszűnt létezni. Nem tudod meg, mi történt a család életben maradt tagjaival, van-e hol lakniuk, hogy viselik a gyerekek azt, ami velük történt, nem tudod meg, hogy áll a nyomozás, hogy áll a tavalyi ehhez hasonló 10-12 esetnek a nyomozása, tehát ezek az ügyek kihullanak a nyilvánosságból. Noha a nyomonkövetés, a következmények megmutatása, a tanulságok levonása is része kellene hogy legyen a tájékoztatásnak. De ha úgy vesszük, ez is annak a leképeződése, amiről Örkény Antal beszélt az imént.

Ö. A.: Természetesen, hiszen egy polgári társadalomban a polgár sok mindenről megismerszik, de arról okvetlenül, hogy van benne felelősségérzet azért a világért, amelyben él. És egy ilyen hír kapcsán is, amilyen a tatárszentgyörgyi gyilkosság volt, újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. A felelősség azt is jelenti, hogy meg akarom beszélni másokkal. Csakhogy a magyar társadalom, elsősorban politikai okokból, olyan mértékben polarizálttá vált, hogy az érdemi eszmecsere csaknem teljesen ellehetetlenült. És ez megint olyan problémája a mai társadalomnak, amit, ha akarna sem tudna megoldani a média, viszont teljes mértékben leképeződik benne. Az pedig már morális probléma, hogy semmiféle társadalmi felelősséget nem vállal fel, miközben a médiában dolgozók is mintaadó rétegnek számítanak. És a mintaadás nem állhat abból, hogy az álláspontomat, a szerkesztési elveimet, a kommentárjaimat politikai pártokéhoz igazítom. A társadalmi felelősséget hiányolom, például abban, hogy a kiszolgáltatott, a megkülönböztetett, a hátrányban lévő kisebbséget, legyen szó bármelyikről, mindaddig védeni kell a többség fölényével és hatalmával szemben, amíg nem bizonyosodik be a kisebbség vétke.

SZ. J.: Békén kellene hagyni a médiát. Tudom, hogy ez wishful thinking, de az nem állapot, hogy egy szerkesztőnek vagy riporternek azzal kelljen foglalkoznia, hogy a létező politikai megosztottságban hol helyeződik majd el, amit ő mond. Hogy az, amire ő szíve szerint figyelne, az adott politikai és üzleti támogatók kívánalmaival, érdekeivel és érdeklődésével vajon egybeesik-e. Ez a halála a tájékoztatásnak. A magyar média ebből a szempontból ma nem szabad, nem független, nagyon is foglya ezeknek az erőtereknek. Olyan strukturális problémáról van szó, ami mellett nem nagyon lehet elvárni azt, hogy például a romakérdésben a média ne egyszerűen a hírek szelektálatlan kipuffogtatásának szerepére vállalkozzon, hanem bátran, önbizalomtelien és felelősséggel helyet biztosítson az árnyalt értelmezésnek, a szó eredeti értelmében vett feltáró munkának is.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/06 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9783