KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Cyd Charisse (1921-2008)
• N. N.: A Lorna csendje nyerte el az EP filmdíját
JAPÁN '68
• Vágvölgyi B. András: Erósz és mészárlás
• Stőhr Lóránt: A fantázia forradalma Oshima, Terayama, Wakamatsu
• Varró Attila: Pandemónium Mozi Art Theatre Guild
PAUL NEWMAN
• Takács Ferenc: A bilincs és a mosoly Paul Newman
CARPENTER
• Varga Zoltán: Szörnytársaságban John Carpenter műfajai
• Dargay Marcell: Miki egér és a minimalizmus Carpenter filmzenéi
VELENCE
• Schubert Gusztáv: A díjbirkózó szíve Velence
TRUFFAUT
• Ádám Péter: François Truffaut – 3. rész A férfi, aki szerette a mozit
EMBER JUDIT
• Fekete Ibolya: A legbetiltottabb Ember Judit
• Bikácsy Gergely: Újmagyar siralmak Ember Judit
TELEVÍZÓ
• Nánay Bence: A talkshow-paradoxon Késő esti beszélgetőműsorok Amerikában
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Helyben hagyva Moveast Nemzetközi Filmfesztivál
KRITIKA
• Kolozsi László: Szétfoszlik és elpereg Fövenyóra
• Báron György: Poppy és Scottie autóba ül Hajrá, boldogság!
• Barotányi Zoltán: Az ember, aki hol volt, hol nem volt A félelem hatalma; Hol az ördögben van Oszama bin Laden?
• Vajda Judit: Vétkesek közt cinkos Lorna csendje
• Tüske Zsuzsanna: Női kontroll Kaméleon
MOZI
• Nevelős Zoltán: Égető bizonyíték
• Schreiber András: Vicky Cristina Barcelona
• Kolozsi László: Érzékeny pont
• Parádi Orsolya: Kínzó együttlét
• Forgács Nóra Kinga: Good
• Varró Attila: A quantum csendje
• Tüske Zsuzsanna: Kínzó közelség
• Donáth Mirjam: Szikraváros
• Baski Sándor: Nói Albinói
• Vajda Judit: Csíkos pizsamás fiú
• Klág Dávid: Film Noir
• Sepsi László: Hazugságok hálója
• Csillag Márton: Csereüvegek
• Pápai Zsolt: Jack, Jack
DVD
• Varga Zoltán: David Cronenberg korai filmjei
• Alföldi Nóra: Holtak naplója
• Pápai Zsolt: Az őrület fészke
• Géczi Zoltán: A sógun szamurájai

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hajrá, boldogság!

Poppy és Scottie autóba ül

Báron György

Mike Leigh hősnője tudatosan és programszerűen próbál gyerek maradni a rideg, gyakorlatias felnőtt-világban.

 

Az új Mike Leigh-film eredeti címe, a Happy-Go-Lucky nagyjából könnyelműt jelent, ám a magyar fordítás nem adja vissza a háromtagú angol kifejezés valódi ízét, merry-go-roundra (ringlispíl) hajazó szerkezetét, azt az elnéző, játékos könnyedséget, amit ez a csöppet sem pejoratívan használt szófordulat takar, a mögötte rejlő humort, amely olyannyira illik e mű csélcsap (alighanem ez volna a találó magyarítás) hősnőjéhez. A film abszolút főszereplője, Poppy igazi happy-go-lucky, vagyis sorsában ott rejtezik a boldogság és a szerencse, elsőből következik a második, alkat dolga ez meg elhatározásé is, hogy dacolva a kordivattal nem hajlandó boldogtalan lenni, miért is lenne az. Ez még a ködös Albionban is hetyke provokációnak számít, hát még mifelénk, ahol ha létezik egyáltalán kortól, helyzettől és rendszertől független kulturális tradíció, az a panaszkultúráé. Nem mindig volt ilyen vidám Mike Leigh sem, pályája fokozatos araszolás a horatiusi derű felé, melynek meleg fénye még legsötétebb munkája, a Mezítelenül pokoljárása mögül is elő-előtör, később jótékonyan bevilágítja a Titkok és hazugságok, a Két angol lány és a Minden vagy semmi képsorait, míg legújabb művében, a Hajrá, boldogság!-ban teljesen elönti a vásznat. Utóbbi négy mozgókép akár sorozatba is illeszthető: mai történetet mesél el mindegyik, látszólag jelentéktelen köznapi eseményeket látunk, átlagemberek élik átlagéletüket, lent, a mélyben azonban súlyos létdráma lüktet, amely hol tragédia, hol komédia formáját ölti, attól függ, honnan nézzük. Talán csak a Mike Leigh-nél generációval korosabb Eric Rohmernek sikerült ilyen finom érzékenységgel megörökíteni az élet semmitmondó pillanatait, a modern nagyvárosi élet rituáléit, amelyekből etnográfusi pontossággal rekonstruálható a kor emberének gesztus- és szokásrendszere. Legutóbbi művével, a Vera Drake-kel a brit rendező látszatra mellékösvényre kanyarodott, ám annak címszereplőnője (mert nő-film az is, akárcsak a Titkok és hazugságok, a Két angol lány vagy a Hajrá, boldogság!) közeli rokona a legújabb Leigh-film hősnőjének, Pauline-nak (utalás volna Rohmer felejthetetlen nőalakjára?), aki kizárólag a mókás Poppy becenévre hallgat, s akinek ennél csak a vezetékneve beszédesebb: Miss Cross, azaz Kereszt kisasszony. Önfeláldozó alkat mindkettő, naivan és gyermetegen, ám míg ez Vera Drake-nél tragédiához vezet, Poppy kacagva lebeg a világ fölött, mintha ismerné a súlytalanság titkát.

Hősnőnket először egy könyvesboltban pillantjuk meg, amint megpróbál szóba elegyedni a morcos eladóval, akinek láthatóan nincs ínyére a bizalmaskodó kuncsaft. The Road to Reality – elsőként ezt a kötetet emeli le a polcról, majd gyorsan vissza is rakja, azzal a megjegyzéssel, hogy „Oda nem akarok menni”. A következő beállításban a gyerekkönyvek osztályán találjuk, ahol mese- és játékalbumokat lapozgat buzgón. Poppy tudatosan és programszerűen próbál gyerek maradni a rideg, gyakorlatias felnőtt-világban. „Kíséreljen már meg végre felnőttként viselkedni”, mordul rá a cselekmény egy pontján Scott, a folyton sértett, ember-, világ- és öngyűlölő autósoktató. „Úgy, mint maga?” – kérdez vissza Poppy, s ebben nem az a tény sokatmondó, hogy láttuk, milyen szörnyű figura Scott, s hogy mennyire szenved ettől, hanem az, hogy a film végére kiderül (ha eddig nem sejtettük volna): a rendezett életű és tudatú, talpig felnőtt férfi a lelke mélyén sérülékenyebb gyermek, mint bolondosan jókedvű és jólelkű infantilis hősnőnk. „Felnőttől kéne tanácsot kérned” – javasolják máshelyütt Poppynak. „Nem ismerek egyet sem” – válaszolja mosolyogva. A záróképen, amelyen a két barátnő (Rohmer kortársát, Jacques Rivette-et idézőn) tavon csónakázik, Zoé kisasszony megjegyzi: „Rögös, hosszú út a vezet a felnőttségig”. „Szólj, ha elértük” – mondja mosolyogva Poppy, a kamera a magasba emelkedik, a csónak a benne ülőkkel egyre kisebb lesz, felcsendül a hatvanas évek könnyű filmjeit idéző hangulatos esztrádmuzsika, amely végigkísérte a történetet, így ér véget a Hajrá, boldogság!

A gyermetegség mint a gyöngéd lázadás metaforája vándormotívum a művészetek történetében, a moziéban is. Poppy közeli rokona Fellini Gelsominája és Cabiriája, a Százszorszépek két szertelen, rontó-bontó libuskája vagy Ferreri Szállást kérekjének lázadó, anarchista tanára. Változatos variációk ezek ugyanarra a témára: Fellinié költői és tragikus, Chytilováé kegyetlenül humoros, Ferrerié megértő és szelíd. Nem csak hangvétele, témája okán is ez utóbbi áll a legközelebb Leigh munkájához. Poppy foglalkozására nézve általános iskolai tanárnő, életét gyermekek között tölti, akik láthatóan sokkal megértőbbek vele, mint a fölnőttek. A film markáns motívuma a nevelés. Nem csak Poppy foglalkozása pedagógus, hanem az filmbéli ellenpontjáé, Scotté is, aki a lányt autóvezetésre oktatja-idomítja. „Maga folyvást üvölt, én folyvást mosolygok” – mondja Poppy a férfinak, ám az összes mosolya hiábavalónak bizonyul. Scottie-ban paranoiává torzul a felelősségtudat, vagyis az, amit röviden „felnőttségnek” nevezünk. A derűs Poppy sötét antitézise ő, nem csak metaforikusan, hanem valóságosan is. A film színvilága gondosan megkomponált: hősnőnk rikító zöldeket, pirosakat, kékeket visel, mulatságos csizmában jár (ezt próbálja róla leparancsolni, merőben praktikus érvekkel, az oktató), vállain méretes tarka szatyrok lengedeznek. Munkahelyén, az iskolában az ultramarin az uralkodó szín, kis autójuk, amellyel barátnőivel furikázik, bohókás kanárisárga. Scottie ezzel szemben a fekete és a szürke árnyalataiba öltözik, más színt nem ismer. „Milyen volt a vezetés-óra?” – kérdezi Poppyt a barátnője. „Sötét” – válaszolja tömören és pontosan. Nehéz elképzelni két ellentétesebb figurát Poppynál és Scottie-nál. Szűk kocsitérben látjuk őket, amelynek klausztrofóbiás összezártságában az aggódó-precíz férfi akkurátusan-idegesen okítja a vidám, léha tanárnőt. Merő görcs az egyik, felszabadult és könnyed a másik. Vérbeli filmes nagyjelenet ez, minden korábbi Leigh-műben találunk hasonlót. Két nagy színész bensőséges kabinetalakítása a vissza-visszatérő párbeszédsorozat az autóban, a lassú ismerkedéstől-tapogatózástól a kitörésig, a teljes lelepleződésig, majd a szelíd megbocsátásig és megértésig.

A Poppyt játszó Sally Hawkinst okkal repítették az égbe a kritikák, s nyerte el a berlini fesztivál színészi díját: ártatlan, bohókás mosolya valósággal beragyogja a vásznat, a Hajrá, boldogság! felülüthetetlen aduja. Hálás szerep az övé, így árnyékában kevesebben figyeltek föl a Scottot alakító Eddie Marsanra (mindkettőjük felbukkant már a Leigh-univerzumban), aki nehezen fölülmúlható érzékenységgel hozza azt a köznapi paranoiát, amelynek nap mint nap tanúi vagyunk, ám ilyen közelről és ilyen összetetten ritkán van alkalmunk megfigyelni.

Leigh ezúttal is diszkrét, távolságtartó eszközökkel dolgozik, nem tolakszik az előtérbe. Filmje láttán az az érzésünk, mintha nem is lenne jelen a kamera, mintha a dolgok csak úgy, spontánul megtörténnének a szemünk láttára. Ezt elérni az egyik legkomolyabb vívmány, elég ha (megint) csak Rohmer visszafogott stílusát idézzük emlékezetünkbe. Akárcsak Rohmernél, a látszólagos eszköztelenség Leigh-nél is pontos és tudatos filmnyelvet takar. A rendező vissza-visszatérő fogása, hogy hagyja a jeleneteket kifutni, de továbbra is bekapcsolva hagyja a kamerát, a képen ott marad a háttérben hol két tehetetlenül ücsörgő testes figura a tengerparton, hol egy kivilágított hentesbolt az éjszakai Londonban, hol egy (Leigh kedvenc színészére, Timothy Spallra emlékeztető) szuszogó, kövér, szerencsétlen férfi az orvosi rendelőben.

Amilyen egyszerű és kézenfekvő Leigh stílusa, olyan kézenfekvőnek tűnik a föladat, amelyre vállalkozott: filmet készíteni a boldogságról. Nem a hiányáról, hanem a jelenlétéről. Csoda tudja, miért alakult úgy, hogy ez ma jószerivel reménytelennek látszik. Boldog emberek mostanában nemigen tűnnek föl a vásznon, a makacs brit rendező megint szembebotorkál a kordivattal. A boldog embert ma hülyének nézik. Tarkovszkij egyenesen úgy vélte, aki vidám, az nincs tisztában a helyzetével: ő csak a gyerekeknek engedélyezte a jókedvet, a nevetést. Leigh, ez a dionüszoszi alkatú, horatiusi derűvel megáldott filmes aligha ért egyet a modern film szigorú orosz prófétájával. Szerinte a fölnőtt is lehet gyerek, és lehet boldog is. Az ember, vallja, örömre-boldogságra született, nem kéne hagynia, hogy ebben megakadályozzák. Mesét mond ezért, boldogmesét, mert a boldogság csak a mesék gyerekvilágában honos. Tanító célzatú fabulája arról szól, hogy az öröm kikopása a világból nem szükségszerű: boldognak lenni személyes döntés, elhatározás kérdése is. „Nem tehetsz mindenkit boldoggá” – inti Poppyt a barátnője. „Nem ártok senkinek, ha legalább megpróbálom” – válaszolja a lány.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9593


előző 1 következőúj komment

orbus#1 dátum: 2018-08-31 09:01Válasz
Egyoldalú, sekélyes olvasata a filmnek, összhangban a nyálas magyar címmel. Leigh filmjei és karakterei soha nem ilyen pont-pont-vesszőcske egyszerűségűek. Épp attól érdekesek, hogy a felszín alatt ambivalenciákkal operálnak. Ha csak annyi volna a történet, hogy a "tudatosan pozitív" Poppy belefut nála kevésbé szerencsés, besavanyodott emberekbe, ez lenne minden idők legunalmasabb, legnagyképűbb filmje – az a film, aminek a magyar terjesztő gondolta. De a sofőrleckés jelenetekben Poppy pozitivitása erősen megkérdejeleződik – a szemlátomást pszichés pokolban élő tanárral szemben merő érzéketlenségnek hatnak visszakézből nyomott, pattogó válaszai, kényszeres jófejkedése. Ugyanerre az aspektusra hívja fel a figyelmet a könyvesbolti jelenet is a film elején. Poppy végtelenített, jófejkedő csacsogása – lakótárs-barátnőt is mintha csak azért tartana, hogy szinten tartsa magát – a kommunikációnak ugyanazt a tartalmi kiürülését idézi, mint a film legsötétebb jelenetében a zakkant hajléktalan kötőszavakból álló monológja. Sokatmondó, hogy ebben a jelenteben több az igazi kommunikáció (a hirtelen lecsendesülő Poppy és az őrült közt), mint az erre rárímelő, meghittként prezentált, ám gyormorfogatóan geil randevú-epizódban. És ha már a keresztény szimbolikát kipécézte a cikkíró a Cross névben, azt is észrevehette volna, hogy a 'cross' egyébiránt mogorvát, ingerültet jelent angolul. Azaz a cím ellentétét. A 'csélcsap' jelentése pedig csapodár paráznaság, ami Poppyra nézve aligha jellemző. A magam részéről 'Szívderítő'-re kereszteltem volna a magyar verziót.