Magyar MűhelyGroteszk forgatókönyvreNyertesként hagytam el a hadszínteretÖrkény István
Örkény kirándulásai a filmvilágba éppoly abszurdnak tűnnek, mint tiltott, tűrt vagy alig támogatott forgatókönyvei.
Ezt a szöveget Örkény István valószínűleg a hetvenes évek közepe táján mondta hangszalagra, de a felvétel semmi további információt nem tartalmaz sem az időpontra, sem arra vonatkozólag, ki és milyen célból kérte fel erre a hangosmemoárra. Továbbá jelenleg az sem tudható, hogy megjelent-e, illetve elhangzott-e valahol.
*
A Babikot az ’50-es években – nem tudom pontosan a dátumot – együtt írtuk Makk Károly filmrendező barátom számára Bacsó Péterrel mint társszerzővel, és arról szólt, hogy egy nagyüzemben két bércsaló úgy igyekszik nagyobb jövedelemhez jutni, hogy kitalálnak egy nem létező esztergályost, akit elneveznek Babiknak, Babik Jánosnak. És ennek a Babik Jánosnak, aki nem létezik, akinek nincs semmi egyebe, csak egy gépe, ami ott áll az üzemben, ami a Babik gépe, amin a Babik termel, ha létezne, termelne, ha ugyan létezne, de hát Babik nem létezik, amit azonban senki nem vesz észre, viszont a két bércsaló vígan él, fölveszik Babik bérét és élik világukat.
Babiknak tehát az üzemben ott állt a gépe, mindenütt ki volt akasztva a képe, mert hiszen ő volt az egyetlen ember az üzemben, aki egész idő alatt selejtmentesen dolgozott, részt vett a munkaversenyben, teljesítményét senki nem tudta utolérni, példaképe lett a gyárnak, aztán az egész országnak, mert megindult a világraszóló Babik-mozgalom. A lapok róla írtak, az emberek róla beszéltek, a politikusok őt hozták föl például a többi állampolgár elé, és Babik karrierje megállíthatatlanul tört fölfelé. Elküldték külországba is, Csehszlovákiába és Németországba, ahol zenekarral fogadták, fehér ruhás lányokkal, mindenütt ki volt téve ott is a képe, ő pedig átadta a mozgalmat, átadta a munkamódszerét idegen nyelvű elvtársainak is. Babik egyre nagyobb lett. Hogy mi lett a vége, azt hirtelen már nem tudom megmondani, hogy mivel fejeztük be a filmet… sajnos voltaképpen nem is mi fejeztük be a filmet, hanem azok, akik azt elkészülte után a forgatókönyv benyújtásakor betiltották. Hát ebbe nem szívesen nyugodtunk bele, sőt egyáltalán nem nyugodtunk bele, mert nagyon szerettük ezt a forgatókönyvet, és elkezdtünk minden úton-módon, minden kis résen megpróbálni valahogy a megvalósításhoz juttatni, mindenekelőtt azzal, hogy átírtuk. Adtunk neki egy új címet: A légből kapott vőlegény. Írtunk bele egy új motívumot, valamilyen oroszlánszelídítő házaspárt találtunk ki, hogy egy kicsit megváltoztassuk, eltereljük róla a figyelmet. Az újra-benyújtásnak újabb betiltás lett a vége. Még mindig nem törődtünk bele, nekirugaszkodtunk harmadszor is, most már egy harmadik címen és harmadszor is másmilyen motívumokkal. Újra megpróbáltuk keresztülvinni, engedélyt kapni, de ez bizony nem sikerült sem akkor, sem azóta. Azt tudom csak, hogy olyan jó volt a könyv, hogy a Filmgyár akkor távozó igazgatója emlékül ezt az egyetlen forgatókönyvet vitte el magával a gyárból a lakására. Voltaképpen a háromszor betiltott Babik forgatókönyvnek nincsen még vége, mert néhány évvel később, jó néhány évvel később, amikor úgy látszott, sokkal többet lehet, sokkal többet merhetünk, Bacsó Péter a filmnek azokat a részeit, amelyeket hát az ő teremtményének érzett, átvette és beleírta egy új filmbe, amelynek a Tanú címet adta, és amely nézetem szerint Bacsó Péternek mindmáig legkiválóbb filmalkotása, melyet azonban szintén betiltottak, azóta is dobozban van, és nem mutatták be. (A filmet 1979-ben, nem sokkal Örkény halála előtt mutatták be – A szerk.) De Babiknak nem csak ez az egy gyermeke van, hanem a nem létező Babik egy fiút is szült. Mert én is egy pár olyan motívumot, amit úgy éreztem, hogy én találtam ki, ami az én leleményem volt, amit én adtam hozzá a filmforgatókönyvhöz, azt még jó pár évvel később – szintén olyan időkben, amikor már remélni lehetett, hogy nem lesz semmi akadálya – beleírtam egy színdarabomba; a Pisti a vérzivatarban a címe. És ezt a darabot benyújtottuk, és ugyanúgy betiltották, mint annak idején a Babikot. Persze ismét nem nyugodtam bele, és másfél éves harc és alkudozás és érvelés után is csak annyit tudtam elérni, hogy legalább válogatott drámáim kötetében, nagyon kis példányszámban (háromezer példányban) kinyomtassák, de színpadra ez a darab sem került. (Az 1969-ben írt darab 1972-ben jelent meg, 1979-ben végül a Pesti Színházban mutatták be – A szerk.) Ez tehát a története egyik olyan forgatókönyvemnek, amelyet megírtam ugyan, de amely nem valósult meg. Aki ismeri Sinkó Ervin könyvét, az Egy regény regényét, az azzal fog gyanúsítani nyilván, hogy tőle plagizáltam ezt a történetet, amely azonban sajnos elejétől végéig igaz.
Hát most hadd térjünk át arra, amely bár némi kerülők után, de mégis csak megvalósult. Ez pedig voltaképpen nem is az én művem volt, hanem Sarkadi Imre Elveszett paradicsoma, amelyből, azt hiszem, ő is filmet készült írni, mindenesetre én Imre halála után néhány évvel Makk Károlytól kaptam azt a felkérést, hogy írjak ebből a szép regényből forgatókönyvet. Hát ennek is megvan, ahogy mondtam a maga groteszk útja, mert épp akkoriban, az 56-os események után én öt éven keresztül indexen voltam, így hát Makk valahogy suba alatt kötött szerződést a nevem elhallgatásával, hiszen én nem szerepelhettem a nyilvánosság előtt semmivel. Megírtam a forgatókönyvet, ő meg is csinálta a filmet (1962-ben – A szerk.), s azt hiszem, ez az egyetlen film a világon, amelyen nincs föltüntetve a forgatókönyv írójának a neve. Amennyire vissza tudok emlékezni, ez volt tulajdonképpen az első olyan filmélményem, amelyben nem csak munkával vettem részt, hanem örömmel és gazdagodva léptem ki. A film, amennyire vissza tudok emlékezni, szaknyelven szólva szakmai siker volt, és nem volt igazán közönségsiker. De igen szép rendezői és színészi munka volt. Makk Károly egyik remeklése.
Következik most a második olyan filmem, amely végre megvalósult, habár ennek sem volt egészen nyílegyenes útja. Amikor ez a történet foglalkoztatni kezdett, elmeséltem Fábri Zoltán barátomnak, aki rögtön lecsapott rá, kedvet kapott hozzá, és azt mondta, írjam ezt meg neki, ezt nagyon szívesen megcsinálja. Meg is írtam filmnovella vagy ha úgy tetszik, kisregény formájában, s amikor befejeztem, Fábri el volt ragadtatva tőle. Emlékszem, akkoriban a Filmgyárban még csoportokra voltak osztva a rendezők, nem tudom egy, kettő vagy három csoport működött, és a legalsó szerv, amely egy film engedélyezésére hivatott volt, az úgynevezett csoportgyűlés volt. Ide terjesztettük be hát a forgatókönyvet, azt mondhatom, csupa barátnak adtuk át első elolvasásra, hiszen köztük volt Makk, Bacsó és még egy csomóan, akiket jól ismertem és szerettem. Egy délután aztán kihivattak erre a csoportértekezletre, ahol velem csak a döntést közölték, amely rendkívüli módon meglepett és lesújtott, mert azt mondták, szó sem lehet arról, hogy ebből film készüljön. Ez különben is egy teljesen zagyva, ostoba történet, ilyen fordulatokkal, hogy „Hogy vagy, édes Lajosom?”, „Mit csinálsz, édes Lajosom?”. Rengetegszer szerepel benne az „édes Lajosom”. Mit akarok én ezzel? Hogy képzelem ezt filmen és így tovább és így tovább. Egyetlenegy volt a nagymenők között, a csoportnak a legfiatalabb tagja, a benjáminja, egy nemrég végzett bölcsész, aki azóta is dramaturgja a Filmgyárnak, aki szót emelt a film mellett és azt mondta, hogy ő úgy látja, ez megvalósítható. Addigra azonban már el volt régen döntve az ügy, el volt temetve a film, sőt még maga Fábri is, aki azt hitte nyilván, hogy ő mind mostanáig valamilyen ízlésficamban szenvedett és nem vette észre ennek a filmnek a képtelenségét, ő maga is meghátrált és lemondott a további harcról. Hát én meglehetősen el voltam keseredve, hazamentem, és igaz, hogy néhány változtatással, de végül is egy nem túlságosan hosszadalmas átírás után, csináltam belőle egy kisregényt, amely azután meg is jelent. (Kortárs, 1966 – A szerk.) És én még mindig úgy éreztem, hogy ha filmre nem is, talán színházba meg lehetne próbálni átdolgozni, mert éreztem benne a drámaiságot, groteszk színpadi jelenetek lehetőségét és benyújtottam a Vígszínházba, mert ott dolgozott a feleségem, mint második dramaturg. Őneki persze semmiféle döntési joga nem volt, neki egyszerűen a kezébe nyomtam és kértem, hogy vigye be a színházba, adja át Czímer Józsefnek, aki a Vígszínház dramaturgja volt, aki aztán el is olvasta a Tóték című regényt, és azon nyomban vissza is küldte azzal, hogy ebben semmiféle drámai lehetőség nincs, semmiféle színpadi értéke nincs, ez egy nagyon kellemes, kedves kisregény, de maradjon meg annak. Hát meg is maradt annak egy vagy másfél évig, nem tudom már pontosan, amikor is Kazimír Károly, aki elolvasta, fölhívott és megkért, hogy írjam át színdarabnak. Hát én persze, mivel nekem régebben kedves gondolatom volt, szívesen vállalkoztam rá. Meg is írtam, ő nagyon sokat segített még a dramatizálásban is, be is mutatta, azt hiszem kitűnően, kitűnő rendezésben és egy felejthetetlen Latinovits Zoltán- alakítással, elég szép sikerrel. (Thália Színház, 1967. A szerk.) Azt hiszem, nyolcvankilencvenszer játszották Pesten a darabot, mely aztán színre került vidéken, színre került külföldön, ha most fejben nem is tudom pontosan, azt hiszem, húsz vagy huszonhárom országban rengeteg nyelven színre került a Tóték. Mikor aztán ez a nagy siker bekövetkezett, akkor Fábri Zoltánnak is újra kedve támadt megcsinálni a filmet. Fölhívott és kérdezte, hogy állok ezzel a dologgal. Én persze akkor már kicsit torkig voltam a Tótékkal, nem bírtam volna újra beleélni magamat és méghozzá átdolgozni, egy újabb műfajba visszahelyezni, a már rég elfelejtett első verzióba, filmvariációba. Így aztán Fábri Zoltán írta meg a forgatókönyvet, amiben én éppen csakhogy barátként segítettem neki. Vitás kérdés tulajdonképpen nem volt köztünk, csupán egy, bár elég sarkalatos kérdés. A darabban szerepel egy Cipriáni nevű professzor, akinek szerepeltetését én rendkívül fontosnak tartottam, a vele kapcsolatos részeket a darab lényeges pontjának, pontjainak éreztem. Ez volt tudniillik az a része, az a hőse a darabnak, aki azt a történelmi múltból a mába emelte át, tehát maivá tette, jelen idejűvé, aktuálissá. Fábri Zoltán minden baráti érvelés ellenére ezt a jelenetet kihagyta, ettől eltekintve azonban egy kiválóan sikerült, nagyon szép történelmi filmet csinált, amely a magyarországi fasizmusnak az egyik, azt hiszem nagyon szép filmbeli megörökítése. (A film 1969-ben készült – A szerk.) Amennyire emlékezni tudok, a filmnek jó volt a fogadtatása, ami nem csak Fábri kiváló rendezésének, a groteszkhez való nagyszerű érzékének volt köszönhető, hanem jelentős részben Latinovits Zoltánnak, aki azt a bravúrt produkálta, hogy egyszer színpadon, élete talán egyik legnagyszerűbb alakítását meg tudta ismételni filmen. Nem ismételni, hanem újjáteremteni, és azt hiszem, hogy a filmbeli Latinovits talán még egy árnyalattal jobb volt, mint a színpadi. Talán érdemes még egy pár szót ejteni arról, hogy a filmet Fábri Zoltán írta, a forgatókönyvet pontosabban. Ami csak azért jelentős, mert hát eltekintve ettől az egyetlen vitatott kérdéstől, teljes mértékben egyetértettem azzal, amit írt, nem csak azzal, amit filmen csinált. Amit azért tartok említésre méltónak, mert úgy látszik, van rendező, aki tud filmet írni, akinek tehát írói képességei is vannak, legalábbis azt meg tudja írni, amit később meg akar valósítani. Nálunk egyre terjed az a tévhit, hogy minden rendező egyben született író, aminek nagyon sok filmünk vallja kárát. És épp mert a következő filmemben ez a probléma fel fog vetődni, gondoltam, nem árt ennek hangsúlyozása.
És most áttérek a harmadik filmre, amely Macskajáték címen került a közönség elé, ugyancsak hosszú és viszontagságos módon. A Macskajáték című novellát eredetileg szintén filmforgatókönyvnek írtam meg Makk Károly biztatására, kérésére, és hogy úgy mondjam, munka közben érzett állandó lelkesítése, támogatása, biztatása közben. Mikor aztán elkészült, a forgatókönyvet átnyújtottam Makknak. Valamilyen okból, amire már nem tudok visszaemlékezni, ő elvesztette a kedvét. Itt semmiféle politikai probléma nem volt, tehát nem a film betiltása vagy a betiltás lehetősége riasztotta el, hanem talán a feladatot nem érezte akkor érdekesnek, úgyhogy ő is visszaadta nekem a filmet, amit most már szokásos gesztusnak tekintettem a filmrendező barátaimtól, és ismét nekiláttam egy kicsit helyrecsiszolgatni, kipofozgatni a szöveget, és ezt is regény formájában jelentettem meg előbb folyóiratban, aztán kötetben. Ebből is dráma lett. Úgy látszik, nálam ez a dolgok szokásos rendje. Ezúttal nem Kazimír Károly, hanem Gyurkó László kérésére és biztatására. Amit én azonban – úgy érezvén, hogy itt egy szabályszerű epikus műről van szó, amely valóban nem alkalmas színpadra, ez szent meggyőződésem volt – visszautasítottam. Azt mondtam, ebből nem lehet drámát írni. Erre Gyurkó László hazament, és néhány nap múlva megjelent nálam, és hozott egy drámát, vagyis pontosabban a prózai szöveget szépen kiosztotta szerepekre, legépelte, és valami egészen drámaszerű dolog kezdett belőle kialakulni. Úgyhogy én fogtam magam, és Gyurkó biztatásán nekibuzdulva hozzáláttam, és megírtam a darabot. Gyurkó rettenetesen boldog volt, én is nagyon boldog voltam, úgy éreztük, hogy sikerült a munka. Aztán nekiültünk Gyurkóval, hogy hát kiosszuk a Huszonötödik Színház szereplői között, és nagyon savanyú arccal néztünk össze, mert kiderült, hogy ezt a darabot bármelyik színház el tudja játszani, csak épp az övé nem, ahol ő szerette volna. Az ő társulata ugyanis kizárólag húsz és harminc év közötti, fiatal színészekből állt, ez pedig hatvan és hetvenhét év közötti szereplőket igényelt. Így tehát emlékszem, Gyurkó a Pálma eszpresszóban nagyon szomorú arccal visszaadta nekem a darabot, és bocsánatot kért, amiért hiába dolgoztatott. Akkor aztán végső elkeseredésemben eszembe jutott, hogy Szolnokon van egy fiatal rendező, Székely Gábor, aki egy évvel ezelőtt a Tótékból egy nagyon szép előadást csinált. Fogtam magam, elküldtem neki a darabot, aki rögtön meg is szerette. Egy csomó dolgot együtt, az ő tanácsai alapján átjavítottam, Szolnokon bemutatták sikerrel, (1971-ben – A szerk.), aztán ez Pestre került, ott is sikere volt, aztán ez is elindult a maga útján, amit már alig tudok szemmel követni, és egy csomó helyen sikerrel bemutatták szerte a világban. És most ismétlődik meg a harmadik ritmus: megjelenik Makk Károly, aki arra kért, írjak neki ebből egy filmforgatókönyvet. Hát én megint tele voltam, túl voltam, szaturálva voltam ezzel az egész Macskajáték–témával. Azért nekiültem, írtam egyet, amely belátom, nem volt jó. Ezt tehát Makk visszaadta, megköszönte, és azt mondta, hogy ezt, lássam be, nem érdemes megcsinálni. Beláttam, ilyet mindig könnyen belátok, mert hiszen ezt, aki csinálja, jobban tudja mint én, aki csak írtam. És ő maga Tóth János operatőr barátunkkal együtt nekiült, és írt egy egészen más forgatókönyvet, amit elolvastam, néhány helyen, néhány kisebb javítást tettem, s amit ők aztán három és féléves emberfeletti munkával filmre is vittek (1974-ben – A szerk.). Ez a film Magyarországon egészen szokatlanul, hallatlan éles, majdnem durva kritikai visszautasításban részesült. Nem is emlékszem arra, hogy valaha így ledorongoltak volna filmet, és nézetem szerint ez csak annak a következménye, hogy nem tudtak szabadulni a kritikusok, sőt a közönség egy része sem attól, amit már ismertek, a Macskajáték című drámától, amihez azonban ennek a filmnek az égvilágon semmi köze nem volt és nincs is. Makk Károly egy szuverén művet akart itt megalakítani, és nézetem szerint, amit csinált, az egyike a háború utáni magyar filmgyártás legmerészebb kísérleteinek. Néhány olyan az emlékezés, az emberi emlékezés technikájáról, a múltnak, a jelennek, volt magunknak és élő magunknak egy olyanféle szimultaneitását írta ő meg és forgatta le később, amihez hasonló kísérletre alig emlékszem. Talán az volt a hiba, amit pedig tanácsoltam is neki, hogy kerüljön el, hogy a Macskajáték címet adta a filmnek, holott a Macskajáték maga, tehát az az epizód sem szerepelt a filmen, tehát semmi oka nem volt, hogy ezt a címet viselje. Ha ő ezt Két nővér címen bemutatja, senki a világon nem kéri tőle számon a Macskajáték című regénynek vagy drámának ilyen vagy olyan erényét vagy hibáját vagy különösségét, de hát ő erre nem hallgatott, és meghagyta a Macskajáték címet, amivel hát egy kicsit kihívta, provokálta azt a rossz fogadtatást, amely azonban minden elképzelésen felüli. Ő maga is tudta, nem is számított arra, hogy ennek a filmnek közönségsikere legyen, de legalább művészi elismerést várt és azt hiszem – őszinte sajnálatomra –, abban is csalódnia kellett.
Most már beszámolva azokról a filmekről, amiket írtam, és amelyek valóban meg is valósultak, hogy most már némiképpen összefoglaljam, hogy egy író szemével mit jelent filmet írni: ha mégoly kacskaringós utakon is, ha mégannyi viszontagság és balszerencse között is, mégis csak megvalósult három olyan alkotás, amit én az írógépemen papírra vetettem, és azt hiszem, hogy mind a három számomra értékes és érdekes és főleg rendkívül tanulságos volt. Nekünk, bármelyik művésznek csak egyféle víziója van valamilyen tárgyról, amit megírt, vagy amiből szobrot faragott, vagy amit lefestett. Az író abban a szerencsés helyzetben van, hogy egyik ilyen látomása többféle módon testesülhet meg. Én például olyan kivételesen szerencsés vagyok, hogy egy-két prózai művemnek van színpadi változata is és filmbeli módosulata is. Ha tehát összegezni próbálom, hogy károm vagy hasznom volt-e abból, hogy ezek a különféle verziók, műfaji váltások megszülethettek, azt kell mondanom, csak hasznom volt belőle. Éppen azért, mert az, amit a vízió egyszeriségének, tehát a saját látásmódnak neveztem az előbb, az a vízió többféle értelmezést kapott. Másképp szólva újjászületett. És minden olyan születéskor valamit énrám is visszasugárzott, nem csak egy újfajta értelmezést, azt tehát, amit maga a műfaj kínált, sőt követelt, hanem ennél sokkal többet, egy újfajta szemléletét, egy újfajta filozófiáját, egy más gondolatiságát vagy más érzelmi értelmezését annak, amit én csak egyféleképpen tudtam elképzelni. Ha tehát az író egyúttal nézőjévé is válik annak, amit más álmodik az ő alapgondolatából, akkor ő ennek csak hasznát látja, ő ebből csak tanulhat, ebből csak gazdagodhatik. És így, bármily kevés időm is van még hátra, mindenkor szívesen, kedvvel és nagy erőbedobással vállalkoznék egy újabb film megírására, mert habár sok minden viszontagság és hercehurca kísérte filmírói pályafutásomat, mégis úgy érzem, hogy nyertesként hagytam el mindig a nagy hadszínteret, amin egy film elkészítése lezajlik. Hadd fűzzem ehhez még hozzá, hogy nem közömbös a mikor, vagyis az, hogy az én valójában jelentéktelen filmírói pályafutásom véletlenül és nagy szerencsémre összeesett a magyar filmgyártás fénykorával. Amennyire vissza tudok emlékezni a Horthy-korszakra, ifjúkoromra, akkor a magyar filmgyártás, amely a Royal Szálló piros szalonjában zajlott, ahogy nekem akkoriban mesélték és egy szabályos konvenciális ügylet volt, magyar filmgyártásról beszélni sem lehetett. Én azt hiszem, életemben két vagy három olyan filmet láttam és legfeljebb egy olyan jót, ami abban az időben készült. Ha akkor azt láttuk a plakáton, hogy magyar film, be sem mentünk a moziba. Ezt egy olyan korszak követte, amikor a film is megszenvedte az akkori kultúrpolitikát, és hosszú éveken keresztül akármi volt az a film, ha szocialista országban készült, nem mentünk be a moziba. Persze akkor volt néhány kivétel, de nagyon kevés. És így akármilyen hercehurcával járt is, megvan az az örömöm, hogy azt a keveset, amit a magyar film ügyéhez adni tudtam, azt egy olyan időszakban adtam, amikor ez a művészi ág minálunk hirtelen nekilendült, fölfutott egészen a világhír egére. És megadatott nekem az az öröm is, hogy ülhettem egy párizsi moziban, Jancsó egyik filmjét nézve, aki legközelebb áll hozzám a magyar filmrendezők között, akinek művét bámulom, csodálom, de éppúgy szeretem Kósáét, Kovács Andrásét és még sokakét, akiket most fölsorolni nem tudok, nem is akarok, nem tartozik a tárgyhoz.
Mindenesetre a jövőben jó volna látni, a csillagokban olvasni, hogy ez az út folytatódik, de azt, hogy ebben a korszakban, ennek a küzdelmeiben valami kis részem nekem is volt, az most csodás elégtétellel tölt el, mert akármennyi kínlódással, akárhányszor megaláztatással vagy bosszúsággal járt is ez a munka, nem volt ez egészen hiábavaló.
Hangszalagról, 1970-es évek közepe, részlet. A CD a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Hungaroton kiadásában jelenik meg.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 861 átlag: 5.68 |
 |
|
