KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/május
AMERIKA '68
• Vágvölgyi B. András: Hosszú, forró évtized Amerika '68
• Pápai Zsolt: Az ideológia vége A hollywoodi film és az ellenkultúra
• Takács Ferenc: Mailer, halál, Amerika Norman Mailer, a lázadó
• Barna Imre: Honvágy-blues Ott sem vagyok
• Barotányi Zoltán: A gitár marad Protest-zene
ROBBE-GRILLET
• Janisch Attila: Útvesztő objektív megvilágításban Alain Robbe-Grillet
• N. N.: Alain Robbe-Grillet filmjei
LENGYEL HISTÓRIÁK
• Kovács István: Lengyel Antigonék Katyń
• Pályi András: Éjszakai vonaton Jerzy Kawalerowicz
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Egy pikoló homályos Berlin
FILMEMLÉKEZET
• Orosz István: Gyermekrajzok tükrében Macskássy Katalin (1942–2008)
TELEVÍZÓ
• Darab Zsuzsa: Virtuális szomszédaink Magyar szappan
• Soós Tamás: Családi köd Bekamerázott famíliák
KRITIKA
• Gorácz Anikó: Nem gyereknek való vidék Másik bolygó
• Stőhr Lóránt: Kalandra fel! Bahrtalo!
• Vajda Judit: Túl sok szó Eszter hagyatéka
• Csillag Márton: Falusi naturizmus Bakkermann
MOZI
• Baski Sándor: Pénzhamisítók
• Tüske Zsuzsanna: Irina Palm
• Vajda Judit: Testvérem egyedüli gyerek
• Ádám Péter: Angel
• Kárpáti György: Las Vegas ostroma
• Donáth Mirjam: Paris
• Csillag Márton: Charlie Bartlett
• Klág Dávid: Vértestvérek
• Harmat Eszter: Rövid, de kemény
DVD
• Varga Zoltán: Nővérek
• Teszár Dávid: Appleseed – A jövő harcosai
• Kovács Marcell: Érzelmek tengerében
• Pápai Zsolt: Airport

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerika '68

Protest-zene

A gitár marad

Barotányi Zoltán

A rockzene aranykori évtizedében túlmutatott önmagán, politikát formált és életmódot váltott, mozgóképi nyoma viszont alig maradt a zenei forradalomnak.

 

Egykor forradalomnak tűnt, mára meg szinte csak annyi maradt belőle, hogy régen volt, tán igaz se volt. Pedig ebben kár volna kételkedni – ezt bizonyítja sok százmillió (azóta más formátumokra is átmásolt) csillogó fekete vinillemez, rajtuk hangok ezrei, melyeket nem tudunk kitörölni a fejünkből. Bármikor magunk elé képzelhetjük a kulturális ikonná magasztosult portrékat: a négy gombafejű britet meg egy másik, némileg szemtelenebb ötöst, egy kócos, mikrofonfrizurás balkezes gitárost, néhány puffadtra ivott arcú, fehér bluesénekest, a soul (és alighanem az ördög) öregapját, amint szívrohamot imitál, majd feltámad, egy másik kócos hajút fekete napszemüvegben, hol egy szál gitárral, hol meg kis elektromos kombóval a háta mögött.

Amikor a hatvanas évek rockzenéje kerül szóba, azonnal hasonlatok és metaforák erdeje szökken szárba a szemünk láttára – ha kicsit jobban fülelünk, úgy még némi zene is átszivárog, no nem sok, éppen csak amennyi az illusztrációhoz múlhatatlanul szükséges. Persze nem is csoda, nevezett korszak (legalábbis a csaknem töretlen konszenzus szerint) a sokféleképpen definiált rockzene aranykora – már amennyiben az aranykor fogalmába a csaknem reflektálatlan, álnaiv bájt és a hamis illúziókat is beleértjük. Igen, ebben az időben, ez a fajta zene még többnek látszott annál, mint ahogy ma gondoljuk (már persze ki, mikor, hogyan), főképpen azáltal, hogy egy kiválasztott pillanatban, sajátos csillagórán szinte már túlmutatott önmagán. S nem csupán a külvilág számára szokatlannak tűnő, provokatív, zajos, sokszor eksztatikus (máskor meg éppen borult és szétesett) hangkulisszáról van szó, de a megszületését és reprodukcióját kísérő attitűdökről, az általa táplált divatokról, meg azon (ha úgy tetszik szellemi, alkalmanként spirituális) forrásokról, melyekből maga is táplálkozott, s melyeknek kéretlen igehirdetője is lett. A rockzene világos példáját nyújtja annak, mennyire szétbogozhatatlan egy kulturális (áru)cikk „valódi” tartalma és a várakozások által pusztán „ráterhelt” szellemi, ha úgy tetszik, művészeti poggyász, ami mindenesetre elég súlyos ahhoz, hogy beleszakadjon, aki hordozza.

 

*

 

Emlékezzünk inkább arra, ami feledhetetlen: hogy tehetséges és zömmel módfelett fiatal emberek, nők s férfiak elegyesen, miként hoztak létre egy gyorsan autonómmá váló szcénát, hogyan változtatták meg generációk vélekedését zenéről, divatról, attitűdökről, s miként forradalmasították az addig főleg (kissé konzervatív) felnőttek által és (jócskán konzervatív) felnőtteknek készülő popzenét. A rock kezdetektől fogva egyfajta rendkívül hatékony illúziót kínált passzív fogyasztóinak és egyben leendő aktív felhasználóinak is: receptet, melynek segítségével megkerülhető és/vagy megváltoztatható az egyszerre unalmas, sivár és riasztó „felnőtt” világ, s létrehozható mellette, fölötte, alatta egy másik, amely nem csupán lakhatóbb, mint az addig ismert egyetlen, de egyben kényelmes megélhetést/túlélést is biztosít. Azért ne felejtsük: a hatvanas évek zenészei és zenerajongói között alighanem törpe kisebbségben voltak az anarchokommunista hobbitok – a többség alighanem nagyon is jól tudta, hol és hogyan kéne megfogni a pénzt. Igaz, a dolog ennek dacára sem mindig jött össze, s ilyenkor jól esett az elenyészett 68-as szellemről keseregni – nem is véletlen, hogy a rockzene ikonikus mártírjait sem a végrehajtó, hanem a politoxikománia (úgymond „szakmai ártalom”) vitte a sírba. Az persze már a kort és illúzióit jellemzi, hányan és hányféle választ adtak arra, miért is ért véget az aranykor, s miként kezdődött a szélrózsa minden irányába fejlődő pop/rock zene rendes útja, mely a jelenben is tart – immár megfosztva minden fölös dísztől és csalfa, vak reménytől. Könnyű volt azt mondani, hogy a kapitalista világ farkastörvényei megették az egészet, hogy gazdag, szivarozó faszik pénztárgépet csináltak az egykor lelkes, idealista mozgalomból, mintsem elismerni: nagyjából ennyi volt az egész, de ez nem kevés (még ha nem is oly sok, mint egykor sejtették). Arra meg már egy következő generáció punk és posztpunk zenekészítői jöttek rá, hogy a függetlenség egyetlen garanciája, ha saját, autonóm kiadói, terjesztői hálózatot, infrastruktúrát és nyilvánosságot teremtünk (s emellett nekik sikerült valami máig is izgalmasnak ható újat létrehozni a zenében is – ezúttal valóban utat nyitni a mába), és mindenki szépen visszatér a csináld magad mentalitáshoz, a garázsban, a hálószobában összerakható zenékhez. Ez utóbbi az, ami (a kötelező hatvanas évekbéli minták és előfutárok mellett) máig is élteti, népszerűvé teszi széles értelemben a rocknak hívott gitárzenét meg annak törvénytelen, oldalági leszármazottját, az elektronikus (tánc)zenéket.

 

*

 

Amikor magunk elé képzeljük ezt a rég eltűnt univerzumot, úgy a zene hangjai mellett leginkább a rögzített képek segítenek, vagy inkább csak segítenének, mert bármily megdöbbentő, de a dolog érdeméhez képest módfelett kevés mozgóképi emlék maradt e kultúrtörténeti periódusból. Még a témába vágó, múlhatatlanul szükséges dokumentumfilmek is csak hellyel-közzel készültek el (azért az 1969-es Woodstock-filmre mindenki emlékszik), játékfilm pedig alig-alig. Tipikus példa, hogy még a Hair című (kétségtelenül jól megcsinált, bár vitatható értékű) popmusicalből is csak a születése (1967) után bő egy évtizeddel forgatott amúgy igen hatásos filmet Milos Forman (aki ugye a hatvanas éveket még egy egészen más országban és más körülmények között élte át, mint virággyerek hősei). Pedig a hatvanas évek rockgenerációjában valósággal hemzsegnek a megfilmesítésre váró életrajzok – a gyorsan felívelő, majd a semmibe hulló, tragikus sztárkarriertől kezdve a klasszikus fejlődésregényen keresztül a kalandor-karakterekben bővelkedő, vérbeli pikareszk regényig akad itt minden, de a filmkészítők sohasem tolakodtak igazán e témáért. Az elkészült néhány műre leginkább a bájosan idétlen jelző illik: vonatkozik ez mindenekelőtt a mindenki által oly jól ismert Beatles-filmekre (Egy nehéz nap éjszakája, Help!), melyeket leginkább a zenék, no meg az ifjú sztárok magától értetődő bája tesznek élvezhetővé. Ezután már talán nem is véletlen, hogy az érett-kései Beatles világának legautentikusabb képi összefoglalását éppen animációs formában készítették el – a Sárga tengeralattjáró egyike azon kevés maradandó, mondhatni korszakos műveknek, melyek éppen rockzenére épültek. Úgy tűnik, a zenében rejlő tartalmi, formai komplexitás megjelenítéséhez már oly mérvű fantáziára volt szükség, melyet csak rajzfilmes műfajban fejezhettek ki, nem is szólva az úgynevezett, a kor bűvszavával élve, pszichedelikus utalásokról. Ez amúgy nem jelentett sokkal többet, minthogy a zene készítői és befogadói egyként tömték magukba a tudatmódosító szereket – eme tripek és hallucinációk képi világának filmes rekonstrukciója amúgy is emberes feladat: akinek sikerült, az egyben át is ment a képzeletbéli szigorlaton.

Érdemes egy pillanatra visszatérni a dokumentumfilmekre, elvégre akadtak olyan alkotók is, akik híven és meggyőzően égették filmre a kor hangulatát, zenéit és előadóit. Mindenekelőtt például D. A. Pennebakert kell említenünk, akinek Dylan 1965-ös brit turnéján rögzített Don't Look Back című doksija iskolát teremtett. A fonalat utóbb ő maga vette fel, amikor 78 percben mintegy összefoglalta az 1967 nyarán (ez volt ugye az úgynevezett Summer Of Love, a „szerelem nyara”) lezajlott Monterey-i rock/popfesztivált (Monterey Pop), amelyen felbukkan a szcéna színe-java. A legemlékezetesebb, egyben legbombasztikusabb (s alighanem zeneileg a legmaradandóbb) epizódot, Hendrix végül gitárgyújtással, majd törés-zúzással végződő performanszát külön is kiadta Jimi Plays Monterey címen – de már csak 1986-ban, az óhatatlan nosztalgiahullám közepén. Később, taktikusan adagolva, még számos kultúrtörténeti értékű kincset bocsátott közszemlére, így a fesztivál után nem sokkal tragikus repülőbalesetben meghalt soul-legenda, Otis Redding szintúgy Monterey-i koncertjét (amúgy neki köszönhetjük David Bowie 73-as, Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című koncertfilmjét is – áldassék érte a neve). Egy másik, szintén legendás rocktörténeti epizódot Albert és David Maysles rögzített szalagra – ez a Stones 1969-es turnéján forgott Gimme Shelter című doku, mely gazdagon tárgyalja a koncertkörút leghírhedtebb, utóbb saját érdemén túl jelentősen felnagyított epizódját, a Pokol Angyalai altamonti késelését. (Az évtizedről szóló legmakacsabb toposz szerint a Love Generation úgymond álmának egy jól irányzott szúrás vetett volna véget. Ez köztörvényes bűncselekménynek bőven elég, allegóriának viszont módfelett elégtelen.) Szerencsére emellett (is) kiválóan elkészített anyag, amelyben megszólal, aki csak élt és mozgott a pályán – egy újabb kötelező, iskolai anyag.

A játékfilmkészítők ehhez képest két dolgot tehettek (volna). Vagy, mintegy epizód gyanánt, beépítik a rockzene napról napra ismétlődő születését, misztériumát saját, akár más témájú filmjeikbe, vagy a zene köré építve, arra alapozva s egyben annak hatását kihasználva hozzák létre a maguk filmes univerzumát. Ahogy tapasztaljuk, egyik lehetőség iránt sem érdeklődtek túlságosan. Ha kultikus, hatvanas évekbéli, legalább részben rock-tárgyú filmet kell említenünk, akkor Antonioni Nagyítása jut az eszünkbe – főképpen a szinte villanásszerűen tárgyalt Yardbirds-koncert, amelynek végén a változatosság kedvéért egy másik rock-ikon, Jeff Beck gitáristen zúzza szét az értékes hangszert (amit az akkor még másodhegedűs Jimmy Page is érdeklődve végignéz – s mint tudjuk, utólag sokat hasznosít belőle). A súlyosan metaforikus jelenet, mely az ominózus ereklyegyűjtéssel, majd elhajítással folytatódik, persze egy egészen más, most nem részletezendő, amúgy sokat elemzett kontextusba illik – a lényeg, hogy a jeles olasz mester legalább ennyit belelátott a zenébe, a többiek ennyit sem. A zene misztériumának megörökítése leginkább még Warholt foglalkoztatta. Ő legalább vette a fáradtságot, hogy szárnyai alá vegye és formálja a múlhatatlanul tehetséges – meglehet, korát meghaladó – formációt, nevezett Velvet Undergroundot, akikről filmet is készített, továbbá őket és zenéjüket is felhasználta más kísérleti mozgóképeiben – ezzel a nagyjából sikeres (persze nem konfliktusmentes) szimbiózis esetét valósítva meg. A rock-ikon figurája és a zene képviselte ambivalencia, az élet minden területére kiterjedő felforgató szellem Nicholas Roeg sokat vitatott, 1970-es filmjében, a Performance-ban kerül a maga majdhogynem teljességében közszemlére – érdekes, hogy a főszereplő Mick Jagger ez évben egy sokkal kevésbé formabontó, s alighanem kevésbé maradandó ausztrál betyárfilmben (Ned Kelly) is főszerepelt (azóta is csak ritkán). A korszak rocksztárjai amúgy is esetlegesen és szinte véletlenszerűen bukkannak fel játékfilmekben: kevesen tudják, de Bob Dylan már 1963-ban játszott egy brit tévés kamaradrámában (Bolondokháza a Castle Streeten), azután tíz évig sehol (utána jött a Peckinpah-féle Pat Garrett és Billy, a kölyök, amelyre oly sokan emlékeznek), Lennon pedig a bűbáj, bár súlytalan Beatles-filmekben győzhette meg annyira azok rendezőjét, Richard Lestert, hogy vele játszassa el a Hogyan nyertem meg a háborút? című pacifista film főszerepét. (Érdekes, hogy egy egész más alakítása vált kultikussá – ez a szintén 1967-ben készült Magical Mistery Tour című zenés, abszurd kabaré, melyben kedvére kibohóckodhatta magát).

Persze ha hatvanas évekről és rockfilmről esik szó, akkor nagyobb tétbe lefogadhatóan az Easy Rider (magyarul, persze: Szelíd motorosok) jutna legtöbbünk eszébe – pedig itt nem történt más, minthogy a főszereplő Dennis Hopper egy izgalmas, amúgy viszonylag egyszerű történetvezetésű road movie-hoz keresett megfelelő soundtracket. Aki keres, az talál is – a legjobb helyen, saját lemezgyűjteményében, egyben jó példát mutatva az utókornak a tekintetben, hogyan lehet dinamikus, a film képi anyagához jól illeszkedő, ha tetszik, rockos zenékkel eladni egy mozit. Ha későn is, a kollégák kapcsoltak – utóbb megannyi rendező mellékelte hangkulissza gyanánt a hatvanas évek egykor felforgatónak számító zenéit, melyek így, kontextusból kiemelve, már nem mások, mint reminiszcenciák egy leginkább már csak az emlékekben élő korból.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9342