KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bori Erzsébet: Ember Judit (1935–2007)
TARR
• Kovács András Bálint: Körbezárva A londoni férfi
• Várkonyi Benedek: Szép a rút, és rút a szép Beszélgetés A londoni férfiről
RADVÁNYI 100
• Muhi Klára: Összeszedni a szétdobált világot Radványi Géza
• N. N.: Radványi Géza (1907–1986) filmjei
• Muhi Klára: A kételkedés tudománya Bacsó Péter Radványi Gézáról
GAÁL ISTVÁN
• Bikácsy Gergely: A hajnali utas Gaál István városai
• Jancsó Miklós: A Prédikátor könyve
• Gaál István: A birnami erdő Macbeth – Az utolsó kézirat
AMERIKA-PARANOIA
• Barotányi Zoltán: Kumulatív gránátok Hollywood háborúba megy
• Géczi Zoltán: A Keselyű három éve Bourne-trilógia
• Klág Dávid: Kínoz a haza Tortúra a moziban
NEO-NOIR
• Varró Attila: Vezér-gondolat Amerikai gengszter
• Sepsi László: Sötét tornyok Szerepjáték és film noir
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Bori Erzsébet: Eldobott nemzedék 4 hónap, 3 hét és 2 nap
• Dániel Ferenc: A Conducator árnya Román új hullám
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Demokrácia-leckék Verzió
MÉDIA
• Deák Dániel: A világháló Lumière-jei YouTube-sokk
HATÁRSÁV
• Palotai János: A vágy lakhelyei Dalí és a film
MOZIPEST
• Kelecsényi László: A lázadás mozija Art-kino
KÖNYV
• Bajtai András: A halászó ember Hogyan fogjunk nagy halat?
KRITIKA
• Csillag Márton: Kis lépés Egonnak… Egon és Dönci
• Stőhr Lóránt: Könnyű pára Medúzák
• Nevelős Zoltán: Szigorúan ellenőrzött közterek Red Road
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Kasszandra álma
• Kolozsi László: Szappanopera
• Kovács Gellért: Vágy és vezeklés
• Pápai Zsolt: Kalifornia királya
• Tüske Zsuzsanna: Mesterdetektív
• Vajda Judit: Mindennapi kenyerünk
• Schreiber András: Hideg nyomon
• Klág Dávid: Beowulf – Legendák lovagja
• Vízer Balázs: Golyózápor
DVD
• Ardai Zoltán: Ne nyúlj a fehér nőhöz! A hétköznapi őrület meséi
• Csillag Márton: Shortbus
• Alföldi Nóra: Rosszbarátok
• Pápai Zsolt: A dzsesszénekes

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gaál István

Gaál István városai

A hajnali utas

Bikácsy Gergely

Gaál a „szonáta” címmel látta el Róma-filmjét, egy másik város-opuszt a „mozaik” szóval jelölt. Mindkettő jogos: senki ne várjon tőlük turistafilmet.

 

Alig virradó hajnali tenger képével indul a Keralai mozaik. Az indiai ország városából a rendezőt jól láthatóan igazán csak a halászok munkája és a piac érdekli. Hiába iktatódik közbe a néhány városi képsor, minden fajta kínálkozó „couleur locale” ellenére az utcai sürgés-forgás érdektelenebb. Nem is igen foglalkozik vele a rendező, fárasztó az a néhány perc is. Szinte felüdülés, amikor játszadozó kutyák futnak, kergetőznek hosszan a néptelen tengerparton. A jelenet mintha felezné magát a filmet: ezután különleges dokumentumot kapunk. Következik a Kerala-film igazi főegysége, a helyi táncszínház: pantomim-zene, európai fogalmakkal és hagyományokkal besorolhatatlan táncműsor. Vállaltan önálló kisfilm, erejével csak a halászat-képsor vetélkedik, minden más töltelék-anyagnak tetszik.

 

*

 

A Párizsi mozaik Gaál legkerekebb, legfeszesebb, leginkább „megcsinált” filmje. A mozaik nem tartalmaz semmi meghökkentőt és szokatlant, semmi olyat, amit nem várunk Párizstól. Igényes útifilmnek – bár több van benne – ez felel meg a leginkább. A Szajna-partról indul, hamar elérkezünk egy-egy múzeumhoz. Látjuk az egykori D’Orsay-pályaudvart, ma a XIX. század festészetének legnagyobb gyűjteménye. A pályaudvar régi fotója áttűnik a mai múzeumba. (Gaál azért eggyel magasabb hőfokon dolgozik: nem fotóról, hanem az indóházat ábrázoló Monet-képről vált oda-vissza). Monet-, Degas-festmények: akinek közhelyesen turistás lenne a Moulin Rouge épülete vagy a mai Montmartre, annak azért tágabb távlatot ad az eredendően mélyebb hatású festmény.

Párizsi háztetők nélkül még Gaálnál sincs Párizs-mozaik – a lírai közhelyeket a képsorok mérték-arányával kerül el: egyébként is mértéktartás jellemzi, mint Gaál munkáit általában. Gaál Párizsa néptelen Párizs, hajnali Szajna-parttal, üres hidakkal. A nagy park-totálképeket többször is fához vagy rácshoz kötött, így őrizve is kibelezett, félig szétszerelt, lepusztított kerékpárok képe szakítja meg. S ha erre szeme van, akkor persze tud a modern Párizsról: Défense-negyed, különös fémes hangulat a szürke égen. Óriáskerék, máshol ringlispíl – az egyik a hivalgóan modern mát mintázza, a másik, közelebbről láttatott falovaival inkább a tegnapot: talán a Nation-tér mára ódonná nemesült vásári klasszikusa…

Azt mondtam az imént: semmi szokatlan, és tévedtem. Ellenpontként vissza-visszatérő nagy melltartó-reklámot vág be a „régi Párizs” képeihez: kicsit elüt az anyagtól, talán érdekesebb, és inkább az anyagba illő a leszerelt biciklik bizarr feltűnése.

„A Rue Cujas sarkán lejt a járda”, ott van Radnóti, másutt Ady emléktáblája, egy számomra ismeretlen (nemrégi?) Bartók-szobor is feltűnik. Rejtélyes okokból József Attila táblája – öt-tíz perc gyalogút Radnótiétól – hiányzik. S ha már hiányérzet: méginkább az a könyvesboltok, könyvek, a Szajna-parti bukinisták hiánya. Párizs meghatározó színéről van szó, olyasmi, mintha a Szajnát nem láthatnánk. A mozi-hagyományok örömmel kerülnek képbe: a Cinématheque bejárata Henri Langlois emléktáblájával. Távolabb az Hotel du Nord, Carné „Külvárosi szállodája” a Canal Saint Martin mentén a kis fahíddal, ahol Jouvet és Arletty álldogált boldogtalanul.

 

*

 

Gaál Istvánnak halála előtt egy évvel Róma-fotókiállítását láthattuk a Közép-Európai Intézet termében. Fekete-fehér Róma volt ez, a hatvanas-hetvenes évekből, a fekete-fehér városfotók hasonlíthatatlan varázsával. Hol a jól ismert régi utcák? Lépcsők, a Piazza Venezia ködben, mintha tenger borítaná, bámulni kell, hogy töprenghessünk: talán a Piazza Navona az.

A Róma-filmben is örvendezünk persze, ha felismerünk egy sokszor bejárt utcát vagy teret, bár a rendező fő-helyszínnek, sőt főszereplőnek jelöli ki a Campo dei Fiorét. A Virágok tere, a Campo a szeretett „szülőfalu”, a központ, az élménykályha: árusok sátrainak kibomlása, virághegyek és gyümölcsdombok. Előszalad az azóta megszűnt, Szerb Antal szerette sárga 30-as villamos, illik a Campo teréhez, pedig ott nem is járt (soha, régen sem). Valahol két római férfi társalog pantomimba illő táncos kézmozdulatokkal. A két piac: a Campo virágpiaca és a Porta Portese hatalmas, zsúfolt bolhapiaca kezd egybeolvadni. Groteszk, Fellini-filmbe (is) illő piaci figurák (a féllábával nyomorékságot mímelő koldus összepakol és fürgén távozik). A piacképsorok vegyítve vannak, és a Giordano Bruno-szobor szigorúan néz erre a szabad montázsra.

Dél lett: a Gianicolo ágyúját előtolják rejtekéről, és ünnepélyesen levegőbe lőnek vele, aki lakott a környéken, majd az egész óvárosban hallani lehet.

Gaál váltogatja és cserélgeti a teret és a tereket, de az időmúlást (fényváltozást) nem: miként Ruttmann vagy Vertov is egyetlen napra (hajnaltól estig) fogalmazza meg a várost, időrend (fényrend) tartja az építményt. Gaál sem tér el ettől, kimódolt volna, kevéssé értékadó egy idősíkokat változtató kompozíció. A fény, a napszögek, a világítás „időbontása” kellemetlen és művi kitaláció volna: a fényváltozásnak ellen lehet szegülni – bizonyára van éppen ezzel játszó, ezt kifordító városfilm – de félő, hogy nagy hiányérzetet, rossz érzést keltene, fárasztó, hergelő kísérlet volna.

A film kettős befejezéssel zárul: egy hajnaltól nyomon követett (bizonyára megrendezett) hajléktalan munkában – és egy embermontázs: addig szigorúan száműzött beállításban, félközeliben egymásra vágva az eddigi figurák – egy cipész, egy-egy árus vagy csavargók. Arcok kései seregszemléje – hogy azután már csak hatalmas lassú panorámázás zárhassa… Embermontázs: Róma a lakóival válik mai várossá, ez a végső megoldás láthatóan átütötte a hajnal-dél este szerkezetet.

Velence-töredék: Gaál István utolsó munkája befejezetlenül maradt, tanítványok, ha vannak, értő és figyelmes munkatársak majd szerkesztve bemutatják. A félprofesszionális magánvideóval Gaál természetesen vállalta, hogy mai Velencét láttat, úti-Velencét (is), hogy a félamatőr színes képet alapnak tekinti, de aligha művésziesített anyagnak – a megmunkált Római szonáta sem művésziesít.

Hadd éreztessem a vázlatos anyagot:

Futó emberalak a hajnali Szent Márk téren – utcaseprők hajnalban – kutya a kútnál – vaporettó út: a zöld mohás faoszlopok (erről önálló rövidfilmet lehetne forgatni) – vörös téglás raktárépület – átúszik a képen egy nagy, modern hajó.

Sziget-temető. Gyagilev sírján kőbe faragott balettcipők. A szigeti sírkert üres és néma. Fák lentről fotózva az égig: platánok? Saját menetelő láb-árnyék: a hajnali utas hosszútávfutása. Amíg az árnyék él: él a vándor. Eljut a Lidóra is. A néptelen Lido, üres sátortetőivel, ez sem turistavilág.

Két ivókút képe hosszan, sokáig. Utak néptelen vizeken, üres partokon.

A város hajnali néptelenségével valami múlt- és jövőidéző utópikus-futurisztikus hangulat teremtődik. Az az érzésem támadt, hogy Gaál meglelte Velence egyik – talán egyetlen? – közhelyes látást száműző ábrázolásmódját: a néptelen várost, a kora hajnali Velencét… Két tekintélyes kőoroszlán az Arzenál előtt, vélnénk, ott dúl igazán a várost meghatározó oroszlán-szimbólum – egyszerre kiderül, az is a Szent Márk-téren van, csak a néptelenség furcsa, üres fénytörésében a tér arányai megváltoznak.

Itt a tenger közelében vagyunk, de igazi tengert az utas alig láthat. Velence, ha tengert akarunk látni, furcsa, rejtőzködő város, hiszen rejtőzve maradt védve évszázadokon át. Nagy, nyílt tengert a Lidóról látni, de hiába tág és nyílt a szemhatár, ott minden olyan domesztikált… a tengeri kikötő másutt van. Gaál kamerája (a nagy hajó beúsztatásával is) állandóan az „igazi” tengert keresi.

A Keralai mozaik nemcsak kezdődik a még sötét tenger hullámzásával – így is végződik. A táncszínházat félközeliben fotografált pantomimos zenész, mögötte a dobos látható erős takarásban. Emberek színpadon. Tekintsük folklór-filmnek? Az előadás véget ér, az egyszerű, függönyként szolgáló színes függönyt behúzzák. Ekkor Gaál zárásként még egyszer bevágja a megvirradó tengert. Velencei töredéke is ilyen virradatokkal és estékkel elevenül (majd) egésszé.

A nem megszerkesztett képsorok dobozán figyelmeztető felirat: 2007. május 14. – Az életmű itt zárul, az életmű itt nyílik.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9246