KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/szeptember
KRÓNIKA
• Andor Tamás: Kovács László (1933–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Kolozsi László: Zangezurban az idő Bodor Ádám-adaptációk
• Reményi József Tamás: A túlsó part Kamondi Zoltán: Dolina
• Kovács András Bálint: Torony az éjszakában Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel
• Stőhr Lóránt: Felhőjáték Beszélgetés Fliegauf Benedekkel
• Muhi Klára: A jó dokumentumfilm botrányos Beszélgetés Kisfaludy Andrással, Kocsis Tiborral és Vészi Jánossal
BERGMAN
• Gelencsér Gábor: Bergman rítusai Ingmar Bergman: Arc, Szűzforrás, Rítus
GRINDHOUSE
• Kovács Marcell: Jack Starlett: Verseny az ördöggel
• Géczi Zoltán: Don Edmonds: Ilsa, az SS nőstényfarkasa
• Nevelős Zoltán: Sergio Martino: Torzó
• Orosdy Dániel: Tobe Hooper: Élve elfogyasztva
• Horváth Antal Balázs: Russ Meyer: Jó reggelt és viszlát!
• Teszár Dávid: Yukio Noda: Zérónő: a vörös bilincsek
• Varró Attila: Henry Paris: Misty Beethoven feltárása
• Sahár Szilveszter: Szemétből katedrálist Roberto Rodriguez: Grindhouse – Terrorbolygó
ÚJ KÍNA, ÚJ MOZI
• Géczi Zoltán: Beretta-szimfóniák Hongkongi bűnügyi filmek
• Wostry Ferenc: Hongkong célkeresztben Category III
HALÁL-NAPLÓK
• Földényi F. László: A körtefa árnyékában Forgács Péter: Saját halál
• Jankovics Márton: Az utolsó pillanat Rekviemek mozgóképen
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A bűn terei Báron György: Alászállás az alvilágba – Psycho-analízis
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Elvek és társak Maár Gyula: Töredék
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Goodbye, Bafana
• Harmat György: Csapda
• Varró Attila: Hajlakk
• Sahár Szilveszter: Külvárosi rockerek
• Pápai Zsolt: Next
• Ádám Péter: Moliére
• Csillag Márton: A Simpson család
• Vajda Judit: Forró zápor
DVD
• Nevelős Zoltán: Medvebarát
• Pápai Zsolt: A manipulátor
• Kovács Marcell: A vörös kör
• Tosoki Gyula: A nap szépe

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Bodor Ádám-adaptációk

Zangezurban az idő

Kolozsi László

Éppen a Bodor stílusára jellemző vonások a legfőbb akadályai írásai megfilmesítésének. Minden rendező másként próbálta meg filmre átültetni az író minimalista terrormeséit.

 

Esterházy Péter azt írta Tar Sándorról, komor írókban nem szűkölködő hazánk egyik legkomorabb írójáról, nem mellesleg dícsérőleg, hogy tudja, pontosan tudja, mitől lesz csend egy külvárosi kocsmában. És le is tudja írni, elevenné tudja tenni, ezt a valami gyanús idegen belépte okozta csendet, a fröccsök és hubertuszok között, ahogy a pultot nedves ronggyal mázolgató csapos keze is megáll, mint sokakban az ütő. Le tudja írni, hogyan horkan fel az első vendég, aki felismerni véli a gyanús külsejű belépőt, hogyan kezdődik a tompa mocorgás, majd a rexezés. Ebben – a megfigyelésben és a megelevenítésben – csak egy valaki olyan erős, mint a nem rég elhunyt Tar (aki megérdemelte volna, hogy körülzsongják a filmesek, és kiköveteljenek tőle forgatókönyveket), egy valaki tud ennyit a belvárosok szikkadt szórakozóhelyeiről, a délutáni fröccs mellett elbóbiskoló vendégekről, az ibolyapresszó világáról, az irodalomból rendre kimaradó sovány napokról – amelyek szóra sem érdemesek – a szóra sem érdemes alakokról: Bodor Ádám.

Bodor világa a Zangezur-hegység (de lehet Sinistrának vagy Destrának, de akár Dolinának is mondani, nem az lényeg, hogy helyet milyen névvel illetjük), amit nem különcök, hanem hozzánk megszólalásig hasonló alakok népesítenek be; ahova soha senki sem vágyik; amiről csak annak van tudomása, aki megélt a zangezurihoz hasonló állapotokat – mert mindenki más a fantázia szüleményének hinné, egy olyan lehetetlen helynek, ahova nem telepszik le épelméjű ember képzelete sem. A zangezuriak már nem is tudják hogyan kerültek oda, hol éltek, mikor nem Zangezurban éltek, mit ettek, miről társalogtak, milyen zenére táncoltak; a zangezuriak nem beszélnek a régmúlt dolgairól, nem emlékeznek, beszélgetéseik szűkek lettek, mint egy minaret csigalépcsője, csak a legfontosabb szavakra hagyatkoznak, kevés mondattal tudnak többet kifejezni, mint azok, akik a nem zangezuri világban élnek, akik nem az ottani friss levegőt kénytelenek szívni. A zangezuriak többsége valamilyen bűne miatt került oda, vagy valaki miatt, irigyek, zsarnokok miatt. Erről sem esik sok szó. A hallgatásba kitelepítetteknek a történetei is röviden elmesélhetők. Ezeknek a cingár történeteknek olyan minden sora, akár a kavics, amit a csukott ablakra dobnak éjjel. Mert Bodor a legpontosabb magyar író. Kemény, hálátlanul és durván kemény A részleg egy-egy mondata – a legkeményebb és egyben legpontosabb a következőképpen hangzik: „Nézte, mintha egy menyét ülne a lavórban”; a részlegen Weiss Gizellát váró Öcsi vagy Petya már nem a nőt látja a mosakodó főhősnőben; nem látja benne az embert sem. Csak a társául szegődött lényt. Nem elfogadja, nem beletörődik – kénytelen-kelletlen együtt kell élnie vele – hanem némán tudomásul veszi: mostantól ott lesz. A megtöretés utolsó állomásán van; a hó keményre fagyott a visszafelé vezető úton. Weiss Gizella utazása a részlegre, nem adható vissza filmen, mert a film csak egy készen kapott valóságot tud ábrázolni, az operatőr nem hagyhatja, hogy a néző a képzeletére hagyatkozzék; Gothár Péter A részleg című filmjében ez az út – az út a végeláthatatlannak tetsző kilátástalanságba, az út az utolsó intésig („azért került ide, hogy elgondolkodjon azon, miért került ide”) nem dermesztő. Bodornál a részlegbe vezető út: út, annak megértéséig, hogy hiába is kapálódznánk kézzel-lábbal a sorsunk ellen; út a reménytől, a szétziláló félelmen át addig, hogy a legkíméletlenebb kérdéseket tegyük fel létünkre vonatkozóan. Az út végén Weiss Gizella mintha a lét alján koppanna.

Gothárnál nem merül fel közben annak a lehetősége, bárki, pontosabban bármelyikünk járhat így; ami annyit tesz, ezen az úton. Weiss Gizella megpróbáltatásai láttán nem fagy meg bennünk a vér, a Gyimes olykor, mint megejtő hegység bukkan fel a háttérben, nem, mint fenyegető rejtek, ahonnan nincs messzebb, nincs távolabb (ezért is mondja Öcsi vagy Petya: ez a világ közepe). Nagy Marinak köszönhető, hogy a filmnek mégis vannak olyan erős percei, mint a Bodor írásnak. Nagy Mari végigjátssza a folyamatot: reménykedő tudósból a sorsát elfogadó nő lesz.

Ugyanúgy nem lehet lefényképezni a Gyimest dermesztő világnak, ahogy nem lehet filmen megjeleníteni azt a keserű felismerést, amikor egy megtépázott arcot nézve (kiszívta az idő, tönkrevágta az alkohol) felismerünk egy régi, kedves ismerőst. Ez a rádöbbenés, a rádöbbenés pillanata legalábbis, nem jeleníthető meg filmen, legfeljebb csak szűkszavúan, szigorú figyelemmel megírva, leírható. Ez a pillanat csak egy hasonlatba zárható, vagy oda rejthető egy elhallgatott mondat mögé.

A Bodor stílusára jellemző vonások – melyeket a kritikusok többsége kiemel – a legfőbb akadályai a Bodor-szövegek megfilmesítésének. Bodor nem kimond, csak sugalmaz, nem bontja ki az eseményeket, a nézőre bízza, hogy a beszédtöredékeket összefűzve végiggondoljon egy lehetséges történetet. Ebben hasonlít is szövegeinek dramaturgiája a filmes dramaturgiára, melynek legjellemzőbb vonása éppen az, hogy bízva a néző tapasztalataiban és empátiájában csak a kontúrjait húzza meg a történeteknek. Hiszen pár elkapott mondathoz is lehet akár egy egész évtizednyi eseményt társítani (Bodor a legkevésbé életbevágó, a legkevésbé jellemző, vagyis következtetésre alkalmas mondatokat döfi a történet véknyába). Írásainak jelentős része, az Utunkban megjelent korai művek többsége, karcolatszerű; minden mondatát, sőt nem csak mondatát, hanem szavát (akár a kínai tusrajzkészítők gesztusait), hosszú megfigyelés előzi meg. Mindig csak a legszükségesebb vonásokat viszi fel, ezért is lesznek (akárcsak a kínai tusrajzok), művei álomszerűek, ezért lebegnek egy-két centivel a valóság felett. Gabriel Garcia Marquez – aki, ha igyekszik is Bodor tagadni, az egyik legközelebbi rokona Bodornak – tiltakozott a mágikus realista titulus ellen, mondván, a valóság nem ér véget a krumpli áránál. És ahogy Garcia Marquez világa is a valóságos Aracatacában gyökeredzik, úgy Bodor világának is, a képzeletbeli Zangezurnak is van konkrét helye a térképen, kijelölhetők a szereplők által bejárt utak. Ha volt valakinek bátorsága ahhoz, hogy mélyebbre merészkedjen a ceausescui Románia világába, az tudja, hogy sem a részleg, sem a Zangezur hegyei, nem képzeletbeli tájak, és elképzelhető, nagyon is elképzelhető, hogy valaki levágott fület talál a hóban.

Azzal, hogy a bodori dramaturgia, az egykönnyen leképezhetőnek látszó bodori világ, milyen nehezen adaptálható filmre, először Fábri Zoltán szembesült, holott nem ő volt az első, aki Bodor-szövegeket használt fel filmjéhez, hanem Bacsó Péter.

De a Forró vizet a kopaszra, minden vidám pillanata, alapötlete ellenére is, nem Bodor-film. Vékony jégre lépek, persze, ha éppen Bodor Ádám kapcsán kezdek annak kifejtésébe, mit is tekinthetünk adaptációnak, hogy kinél, és miért mondhatjuk, hogy megőrizte a Bodor-novellák szellemét. Bodor enigmatikus párbeszédei jól áttehetők filmbe, a történetei filmtörténetté alakíthatóak, stílusa nem siklik ki olyan könnyen egy filmes dramaturg kezei közül, mint egy Esterházy- vagy Parti Nagy Lajos-szöveg, de a bodori világ, a Zangezur világa, lepereg a celluloidról.

Bacsó filmjének csak annyi köze van Bodorhoz, hogy valóban egy Bodor- novellából indul ki. A borbély című korai novella az egyik legjellemzőbb és legszuggesztívebb Bodor-írás. A főhős, a munkaközösség legszorgalmasabb tagja, egy vendégnek kopasz sávot nyír a hajába. Nem tud rá magyarázatot adni, miért. Nem is tudja helyrehozni a hibáját. Nem ok nélkül lázad, de tette egyértelműen lázadás. Annak megmutatása, hogy már nem lehetett úgy élni, ahogy eladdig éltek. Tenni kellett valamit. Nem is ő maga, hanem a keze, a mindig megbízható keze, a teste lázadt fel a tűrhetetlen állapotok, a félelem, a szorongató atmoszféra – de az is lehet, hogy a tűrhetetlenné fokozódott magánéleti válságok – ellen. Bacsó csak a történet elejét, a kopaszra nyírást, tartotta meg: ebből indítja bohózatát. Bacsónál a borbélyt a pórul járt vendég üldözőbe veszi, és burleszkes elemekkel gazdagított epizódokban veszti a nyomát. (Meglepő, hogy a film milyen sikeres volt: a taorminai filmfesztiválon egy fiatal amerikai rendező első filmjét szorította maga mögé; a Párbajt, Spielberg első nagyjátékfilmjét).

Kertész Imre nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy regénye, a Sorstalanság, a Kádár-rendszerről szól, arról, hogyan lehet élni és túlélni egy diktatúrában. Bodor írásaiban is ott kísért a Kádár-éra (Bodor 1982-ben települt át Kolozsvárról Magyarországra), a borbély belső lázadása, kifutása a normális világból, egyértelműen a léleknyomorító és tovább már nem tűrhető állapot(ok) ellen szól. Bacsó munkája enyhén szólva sem rendszerkritikus. Bacsó világa kedélyes. Hőseire nem ijeszt rá az életük.

Ahogy Bacsó filmje, úgy Buvári Tamás Kivégzés című rövidfilmje sem Bodor- adaptáció. Bodor Kivégzés című novelláját fordítja ki: Buvárinál a kivégzendőből kivégzett lesz. Ezzel tulajdonképpen a Bodor-szöveg ellenében megy, nem az ellenállásról szól, arról, hogy miért akar valaki a kivégzői szemébe nézni, amiről a Bodor-novella, hanem – szándékai szerint – hanem arról, hogy egy háborúban minden megtörténhet. Buvárié sekélyesebb, felületesebb állítás.

Fábri Zoltán Plusz mínusz egy nap című filmje az első Bodor adaptáció, az első Zangezurban játszódó mű, és ezért, nem csak az első, hanem az egyik leghívebb is. Fábri a címadó novellát fűzte össze a kötetben is utána következő Utasemberekkel. A börtönből szabaduló férfi nehezen emelkedik ki a börtön iszapjából, hiszen élete jelentős részét ott élte, már belekötött a lába, nem tud mit kezdeni a rászakadt szabadsággal. Meglátogatja – medvéket mosó, szexuálisan kissé túlfűtött – régi harcostársát, és együtt mennek oda, ahol még emlékezhetnek rá. De a falu, ahol harcolt, enyhén szólva nem fogadta a szívébe, arcán egyre pontosabban a kíméletlenség ismerhető fel, a rágalmazók szavára, kivételesen, adni lehet. Baradla Gézán már a kedves emlékek sem segítenek. A régi szerelem csak újabb ok a keserűségre. Fábri túl epikus, túl bőbeszédű rendező volt Bodorhoz: szereplői párbeszédeiből kibomlik, helyenként kiömlik a történet. Bodornál nincs darutollas sisak, nyilas egyenruha. Ha diktatúráról beszél, minden létező diktatúráról beszél, ha szorongásról, akkor annak nem csak a fennálló rendszer, vagy a mosolytalan évek lehet az oka.

Bodornál soha nincs konkrét, történelemkönyvekben is alfejezetet nyitó diktatúra a háttérben, soha nincs kopasz, vagy medvevadász diktátor. Nem egyértelmű milyen rendszerbe, milyen állapotokba rokkannak bele hősei. Nem beszélnek róla, miért elengedhetetlenül szükséges egy barátság, hogy miért követelnek ki szinte kapcsolatokat, és a másik miért ódzkodik minden emberi gesztustól, azoktól, akik jót akarnak neki. Nem beszélnek arról sem, miért kell harminc doboz cigi is a hegyekbe, de elfogadják, kell; mert van valami biztos, de letagadott tapasztalat, ami igazol olyan helyzeteket, amelyekben a cigaretta az egyetlen támasz és vigasz. Nem beszélnek arról, miért nem lehet a szerelembe sem belekapaszkodni, de keserűen és gyáván kihátrálnak a komolyabb érzelmekből.

Fábri az első, és sokáig az egyetlen rendező, aki észreveszi, hogy Bodor történetei groteszkek, hogy Bodor írásaiba humor is szorult. Petrovics Emil zenéje remekül mossa el a két történet közti határt. A szótlan első öt percben megszólaló kamarazene, a kopasz börtönfal pontosan azt az atmoszférát teremti meg, amit a nagyon megnyírt Bodor-mondatok.

Olyan Bodor Ádám mondatait olvasni, mintha a nyelvével dermesztően hideg vashoz érne az ember. A legkézenfekvőbb lenne – Gauder Áron módszerével – filmre karcolni Bodor történeteit. Zangezur nem csak a moldáv hegyormok között van, nem csak a Kolozsvár melletti szeméttelep közepén, nem csak a maláriás Duna-deltában, hanem Debrecen főterétől egy köpésre, a buszpályaudvar közelében, a Moszkva téren is van, a lépcsős borozókban, a Nyugati aluljáróban, az antikvárium előtt, megannyi olyan helyen, amiről nehéz tudomást venni. Tar Sándorról azt is írta Esterházy Péter, hogy azok helyett beszél, akik nem tudnak nyilatkozni; és ez is igaz Bodorra.

Zene és kép, Fábri után Ferenczi Gábor filmjében bodrozódik így. A cicéléssel (zene: Zuboly együttes) kísért, retrószínekben pompázó, éppen Fábri, illetve Illés György képeit idéző A barátkozás lehetőségei belecsempészi a jelenetekbe Bodor keserű, cigis köhögésbe fulladó röhögését is. A négy történetből összefűzött elbeszélés időkezelése a szintén Bodor-rokon, Krasznahorkai Lászlót idézi, a szállodaportástól szobát kér a szálloda sofőrje, nem mondja meg miért. Lassan, csak úgy fű alatt derül ki, hogy a sofőr elütött valakit (a történet alapja, a Sofőrünk egy rosszabb napja című írás), a következő, Fülledt reggel címet viselő filmnovellában feltűnik Rezes Judit (pontosabban egy jobb sorsra érdemes lány Rezes Judit megformálásban) – aki ékesen bizonyítja ismét, hogy ő az a fiatal színésznő akivel nem csak számolnia kell a fiatal filmeseknek, hanem akit ki sem lehet hagyni – és a szakítás hajnalán, amikor a férfi, akit szeret, valami rejtélyes munka miatt, amiről szó sem eshet, elhagyja, őt gázolja el a szálloda sofőrje: vagyis a sztori önmagába fut vissza, magába szorítja az időt, olyan, mint a Sátántangó (című regény), nincs belőle kiút. Robert Altman tehetsége csillan meg Ferenczi ragyogó filmjén: akárcsak a Rövidre vágva című alapfilmben – még egy említésre méltó, Bodorhoz közel álló személy, Raymond Carver – itt is egymáshoz érnek, egymásba érnek a történetszálak, itt is a zene, a felbukkanó autók és a megfigyelők a cérna, amivel a történeteket a rendező összefoltozta; de ez sem patchwork, és ez sem fércmunka. A Vattatyúk társrendezőjének első filmje, beleértve Kamondi Zoltán próbálkozását is – a legkomolyabb komolytalan Bodor-adaptáció. Ferenczinél minden hegy: Zangezur. A szálló egy zangezuri hegyorom tövében húzódik meg, az autók Zangezur szerpentinjein kalandoznak.

Kamondi Zoltán Dolinájának barokkos világa, túl míves, túl sok a képekben a fondorlat, túl sok a városban a látvány: Bodor Dolinája nem ilyen, Bodor Dolinája sokkal vaskosabb és valóságosabb hely. Olyan mint Nagybánya fröccsöntött, új belvárosa, a félkész szállodával, mint a lakótelepsor a Kassa mögötti hegyen, mint Máramarossziget lekopott tere, a közeli, szinte a földből kifordult zsinagógával, mint Zalaegerszeg főutcája. Valóságos, de nem lakható hely. Ahol mégis ezrek telepedtek le, nem lemondva, persze, egy jobb életről, arról, hogy lehet másként. És máshol élni. Ferenczi képeihez oda lehet ragadni, akár a jéghideg vashoz, a nyelvünkkel, Kamondinak, minden jószándéka és lehetősége ellenére sem sikerül megteremtenie a koherens zangezuri világot. Ahogy a regény Az érsek látogatása időrendjét, úgy Bodor világát is feltúrta, de nem forgatott ki belőle megrepedt kincseket.

Bodor Ádám, Tarján Tamás szerint „a legnagyobb magyar író – néhány más legnagyobb magyar író mellett”, de ebből nem következik egyenesen, hogy a legjobb filmeket is írásaiból lehet előállítani, ahogy az sem, hogy egyáltalán fényérzékeny anyagra vihető az a táj, amiben Bodor Ádám otthon van. Belső tájak ezek. Ha fény éri őket, lehet, védekezésképpen, inkább olvadnak; mint a hó, ami alatt éppen egy pórul járt hős fülét ropogtatják a menyétek.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9097