KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• N. N.: Hibaigazítás

• Radnóti Sándor: Határesetek 56-os filmek
• Dániel Ferenc: Hiánymozi 1956 képmásai
• Báron György: Az ötödik negyed A szabadság vihara
• Hungler Tímea: A harangöntés titka Beszélgetés Szilágyi Andorral
• Vágvölgyi B. András: Fehér paraszt Shohei Imamura
• Karátson Gábor: Mi történt valójában a hegyen? A Narayama balladája
• Fábry Sándor: Celluloid álmok bubusoknak Takeshis’
• Takács Ferenc: „Mi magunk” IRA-filmek
• Muhi Klára: Komoly, komoly világ Reggeli a Plútón
• Schubert Gusztáv: Toronyiránt 9/11 filmjei
• Hirsch Tibor: Amerika: zárva vagyunk World Trade Center
• Herpai Gergely: Sötét bábu Pixelterroristák
• Szabó Tamás: Okok, jelek, dolgok Shyamalan titokzatos világa
• Varró Attila: Az örök trónkövetelő A Stroheim-háromszög
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A képzelet tábornoka Tullio Kezich: Federico
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Fővárosa Arad Magyar plazma
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Takargatott testek Férfiakt
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Miami Vice
• Kassai János: Románc és cigaretta
• Vajda Judit: Cseh Álom
• Pápai Zsolt: Sírugrók
• Herpai Gergely: Kárhozott szeretők
• Köves Gábor: Az ördög Pradát visel
• Vajda Judit: A parkolás művészete
DVD
• Varró Attila: Erőszakos zsaru
• Tosoki Gyula: Kőkemény Minnesota
• Vincze Teréz: Mátkaság és legényélet
• Pápai Zsolt: Véres sikátor

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1956 képmásai

Hiánymozi

Dániel Ferenc

A Kádár-kor kényszerűen amnéziás ötvenhatos filmjeiben az árul el legtöbbet a forradalomról, ami kimaradt belőlük.

 

Nem a fortélyos félelem bizgatott, hanem valamiféle históriai diszkréció, amikor évtizedekkel ezelőtt némán jutottam arra az elhatározásra, hogy ha tehetem, ezerkilencszázötvenhatról nem szövegelek, nem írok, nem fotografálom a belügyi Leicásokat, s főként nem szállok be filmes csapatba, amelyik 1956 mozgóképi rekonstrukcióját tekinti feladványául. Ebbe azért belejátszott, hogy anno a Kósa–csapatnak a Tízezer nap indulásakor rögtön igent mondtam, a forgatókönyv szellemiségével egyetértve a mozit végigdolgoztam ilyen-olyan asszisztensként, de az utómunkálatok tortúráját látva, abban semmi módon nem akarván részesedni, útjaink akkortájt szétváltak. Moziban láttam pótforgatott snitteket, kényszerű vágásokat, toldásokat s számomra szinte függetlenül egy adott film eszmeiségétől, mintegy művészeti pót-tanfolyammal ért fel magának a mozgógépnek a sebezhetősége. Beleértve a politikai pornót, a konszolidáció/restauráció híradós tömegjeleneteit, amelyek méretileg voltak hivatottan bizonyítani a nép „ellenforradalom alóli ocsúdásának szívvidító” jelenségeit. Nálunk ezért 1956 eggyéolvadt 57-tel és 1958-cal, a titokban archivált népbírósági szcénákkal, titkos kivégzésekkel, a 301-esben eszközölt aljas földbe kaparásokkal, amelyeknek a túlbiztosításon felül aligha volt tényleges funkciója, hiszen a magyar nép/társadalom/osztályok/egyedek addigra érdektelenné váltak a forradalom eszméi s egykori vezetői iránt. Marosán összeborult Gizi néniékkel. Kodály kifinomultan parolázott Aczélékkal. Kállai Gyula rejtegette Illyésék iránti gyűlöletét, tehát somolyogtak. A nép jólesőn fogadta, hogy mindig tele van a tányérja.

 

*

 

A Filmvilág olvasói (engem is beleértve) eltűnődhetnek a kerek évfordulók kapcsán, mint most a forradalom félévszázados dátuma kapcsán, hogy intenzívebben fordulnak-e a történelem sorsfordító problémáihoz, mint egyébkor. És mint a mozgókép hívei többet várnak-e filmtől (amely megörökít, megjelenít, megvilágít), mint úgy általában? Őszintén szólva, én a kerek évfordulókat nem kedvelem. Mindig is úgy gondoltam: tessék, rendesen, kontinuusan, himnikus felhangok nélkül emlékezni. A „megemelt emlékezés ihletett, közösségi alkalmát kifejező esemény” fogalmával nem igazán tudok mit kezdeni. Szép dolgok, de agyilag kevéssé serkentők.

Az „56-os filmet” érintő kérdések is bonyolultak. Minden mozirajongó hallott már róla, hogy a „Téli palota ostroma”, azaz az orosz forradalom halhatatlannak kikiáltott képsorai valójában nem eredeti kordokumentumok, hanem Eizenstein megtervezett remekművének részletei. Ettől még pompásak, forradalmiak. Beállításai, tömegjelenetei árulkodóan lenyűgözőek. Bármikor élvezet újranézni őket. Eizenstein nem terem minden bokorban. Ám a forradalmi évek sötétebbik arca, éhínséggel, sok millió halottal, a nagy orosz társadalom felfordulásával, ahogy mondani szokás: más pakliba tartozott. Eizenstein megkeseredve, kijózanodva meghalt, nálunk (mint a Béketáborban) a NOSZF ötvenedik évfordulóját bíborba göngyölgetve, temérdek innivalóval meglocsolva, elvtársilag összeborulva ünnepelgettük.

 

*

 

Mindazonáltal a magyar népfelkelés megmaradt kép- és hanganyagát érdemes behatóan vizslatni, a történtekkel egybevetni. Nekem, történetesen úgy két éve, többen szóltak, hogy az egyik 56-os montázsban fiatal barátaim társaságában felismerhető volnék. Mit tesz isten? – ez így igaz. Többször is módomban állt lecsekkolni: én volnék az a víg, lódenos suhanc. Csakhogy azt a hasonmást október 23-án a fényképezhetőség szellemisége meg is érintette. Akkori, jelen idejű történésekre figyelt, parallel sokfélére: miért üvöltöznek a Lenin Intézet hallgatói egy némának célzott, Gerő Ernőék által fenyegetett demonstráción? És túl hamar? Miért nem veszi magának a fáradságot az Astoria Kávéház tükörablakaiban üldögélő törzsközönsége, hogy a forradalomhoz odaforduljon? A Kossuth Lajos tágas utcájában forradalmat csináló tömeg irányába? Törvényszerű, hogy bátor, nagy tettekről sokan még tanúként is lemaradnak?! Ugyanez Krassó Miklós verbalizált változatában: Lukács György elvtársék megszokott, keddi teaestjüket tartották. Remek aprósüteményeket majszoltak. A megszokás kedvéért valahogy nem volt érkezésük az utcán tomboló emberek szabadság-élményében osztozni. Ráértek. Másnap csatlakoztak.

A film mindig akciókedvelő. A jelentős írók azonban megfigyelték, hogy katasztrófa, háború, forradalom idején sokszor épp az válik hangsúlyossá, amikor a szünet uralkodik. Szünet. Csend. Várakozás. Figyelem. Álom. Egy nagy dramaturg, Shakespeare ihletett pillanatai. A nagy filmművészek keresve keresett beállításai.

Így nyugodtan faggathatom kortársaimat, elhiszik-e, hogy a népfölkelés mint össznépi eseménysor biztosan meghaladja egy átlagfilm kapacitásait. Ahány képsor, annyi értékrend. Vásáry Tamás zongoraművész egy televíziós vitában fölidézte azt az egykori, máig nem évülő iszonyatot, amelyet egy fára akasztott ávéhás látványa váltott ki belőle, s amelyet a Zeneművészeti Főiskolába menet nem tudott kikerülni. De nem emiatt disszidált. (A háttérben Cziffra György démonikus sorsa, mint bárzongoristáé – a „Kedves”-ben vendéglátózott, együttes gyakorlásokkal Vásáryéknál).

 

*

 

Jegyzek filmszerűbbet: miféle kollektív sugallat, tárgyalás döntött arról, hogy az angyalföldi munkássrácok október 24-én reggel sötét, ünneplő öltönyben, díszbe vágva magukat zúduljanak ki a Szent István körútra, pajszerekkel barikádokat építeni, útját állva a Margit-híd felől gördülő szovjet tankoknak? Ekkor még fegyvertelenül bizonyítva Gerő Ernő aljas minősítésének („csőcselék”) ellenkezőjét. Hazafias, forradalmi sugallatról beszélgetünk, mert mindig ez volt a valóság.

Nekem (annak a tizenkilenc éves ifjoncnak) húsz-huszonöt hiperaktív napomba telt, amíg 1956-ot műfajilag beazonosítottam: forradalmat csinálunk, azaz forradalmian lázas, lelkesítő, zavaros eseményeket élünk át. Nem kétséges, hogy Gerőék provokátorok. Nem kétséges, hogy Nagy Imréék is inkább kullognak a teátrális történtek után. Minden egyidejűleg szinkrón és aszinkrón. Nyílt és titkolt. Feltűnő, hogy a néptömegek összességéhez képest aránylag kevesen cselekszenek, annál nagyobb a nézők száma. Valahogy minden rögtönzött. Ezt bizonyítja, hogy szoros ismeretségi körömben kilenc halottat számoltam össze. Sokan közülük keresték a halált, de a kolesz igazgatója, Pászti Gyula, friss apa, aki igyekezett hevesvérű srácait összefogni, csak kenyérért állt sorba: úgy lőtte szíven egy ruszki.

 

*

 

Írás közben, késő este az M2-n leadtak egy furcsa, 56-os dokufilmnek álcázott egyórás opuszt Ecseri tekercsek címen. Czigány Zoltán, Kassai Zoltán, Buglya Sándor, Vincze Sándor, Baló György jegyezte. Abszolút korrekt alkotás volt. Még falinaptár lapjaival ütemezett kronológiája is stimmelt. Szereplői amolyan hiteles fiatalok. Kép és hang mint kort hitelesítő dokumentumok legtöbbször egybevágtak. Végigmesélték 56-nak az utókorból is legfőbbnek minősített kulcsmozzanatait. Kezdetektől a végig. Lehetne iskolákban tanítani. De talán nem véletlen, hogy az úgynevezett műsorszerkesztés ennyire konspirált vele.

Láttam egy valódi, megkésett (?) dokufilmet is a heroikus munkájukat végző mentősökről. Válogatás nélkül láttak el felkelőket, kis ávósokat, oroszokat, szörnyű sebesülteket például a Péterffyben, amelyet a szovjet tanklövegek igencsak frekventáltak. Bécsből szállítottak haza kötszert, gyógyszert, Magyarországon még ismeretlen penicillin-készítményeket. Nem volt ez idilli. Kemény szócsatákat vívtak akkor egyáltalában a hazajövet értelméről. Tehát hazafiak, kötelességtudó fiatalok és potenciális csempészek marakodtak. A töredékes felvételek nyomán máig sem tudnánk ítélkezni, igazságot tenni. Egy ilyen polémikus alkotás megérne egy misét. Hiszen jóval később találkoztam olyan embercsempész elvtárssal, aki III/I-es ajánlásra fontos lelkeket csábított haza, trükkel vagy erőszakkal. S a Párt meghálálta neki.

Szuszlov, Mikoján, Andropov, Hruscsov, Tito, Zsukov marsall kontra Eisenhower, az ő hidegháborús világhatalmi szintjükön forradalmunk minősége, eltiprásának determinációja, azaz második fordulója könnyebben megítélhető. Sőt. Ám a mai napig sem értem, mit kerestek Mező Imréék és fegyvereseik a Köztársaság téri pártházban? Ha szétszélednek (mint annyian), fegyvertelenül bujdokolnak, nincs mártírium, forradalmunk se válik beszennyezetté. Engem egy efféle funkciótlan, iránytalan, de később kiaknázható esemény + a pártházat körülvevő hisztérikus kutakodás, fúrás, hallgatózás már akkor is az úgynevezett historikum artikulálatlanságára intett, amelynek teleológiáját mindig a késői leszármazottak jelölik ki érdekük szerint. Ezt megjeleníteni vagy erre utalni csak a Buñuel kapacitású filmművészeknek sikerülhet.

 

*

 

Egy amatőrfilmes fél évszázadon át titokban őrizte ötvenhatos 8 mm-es keskenyfilm-felvételeit. Kezdetleges tudásának köszönhető, hogy az általa rögzített képesemények hívebben másolják a népfelkelés egyes fázisait, hűbb képet adnak a szereplőkről és statisztákról, mint a profi filmeseink hasonszőrű munkái. S ez a kamerás úr rendelkezik műfajilag össze nem mérhető képességekkel: október 25-én, a Kossuth téren még volt nyersanyag a felvevőjében, közelből figyelte, hogyan pakolták a halottakat, a kivérzett sebesülteket teherautók platójára. Egy fiatal anyuka görcsösen szorongatta halott kislányát. Az alkalmi mentősök szét akarták őket választani. Nem ment. Belátták ezek a teherszállítók, hogy az anya akarata itt a törvény. A filmes ember belátta, hogy mindez nem mozgóképre illő, tehát nem forgatott. Emlékezetében őrizte (félévszázadon át) a bomlott jelenetet, hogy majd egyszer valakinek el tudja mondani. Mi vagyunk igaz tanúi.

 

*

 

A honi szecesszió fellegvárában, a Lechner Ödön tervezte Földtani Intézetben dolgoztam, s ennek a kutatónak a statisztikai életfája, ideológiai s műveltségbeli összetétele valósággal megmérgezte a lelkemet. Forradalmi Bizottságot választottunk. A vének meg a poshadt középkorúak uralták a terepet. Betoppant Kaszanitzky Feri az egyetemről: „hoztunk két géppuskát több rakasz golyóval! a főbejárat két oldalán kell őket üzembe helyezni!” Az öregek: „meg vagytok buggyanva?! itt járnak-kelnek az oroszok, szét akarnátok lövetni ezt a palotát, amelynek nincs két egyformán hajlított ablaka?! Maga Noszky Jenő üvegezett itt mesteremberek híján!” „Továbbá mindenki jegyezze meg, hogy a Nehézipari Minisztérium K-vonalain lehallgattuk az elvtársak üzenetváltásait, maga Zsukov marsall vezényli Pest felé nehézfegyverzetű hordáit! Tűzparancsuk van rá! És ezek megint tűzzel-vassal fognak pusztítani! Emlékezzetek szegény báró Lóczy Lajosra!”

S a másik végleten: kollégista társaim közül többen, görögök, -osz, -isz, -asz végződő nevű barrikádharcosok, hallgatva a Szabad Európa Rádió „Bell ezredesének” tanácsaira: „vesztek egy tányéraknát, kétfelől madzagot köttök rá, útkereszteződésben helyezitek az úttestre, s amikor közelít az első ruszki tank, óvatosan ide-oda húzogatjátok, amíg a tank fel nem robban... – ez sokkal hatékonyabb módszer, mint a Molotov-koktél...” Az én görög (makedón) barátaim közül, megbízva Bell ajánlásaiban, többen meghaltak. A SZER hírhedt katonai szakértőjét tudtommal soha nem vonták felelősségre.

 

*

 

Ahogy Zsukovot, Konyevet, Szerovot és társaikat sem vonták felelősségre. Ők nem feleltek a magyar főváros lerombolásáért (lásd Örkény, egy cetli a Széna téri romokon: „lakását ingyen leválasztja Hruscsov, földszinten fekvő harmadik emeleti lakásomat elcserélném”.) E magasrangú urakat nemigen érdekelte, milyen egy szénné égett, zsugorodott, páncélautók által többszörösen agyontaposott kazah kiskatona testének látványa, szaga. A magyar kamaszokról ne is szóljunk. Az aknák által félbenyesett házakról sem, némelyiket ebéd közben kaszabolták le, úgyhogy az épen megmaradt rész az érintetlenségével gúnyolta magát a polgári életet. S a pincékben gubbasztókat.

Valahogy ez rögzülhetett Keleti Marci bácsiban, amikor csokoládé-szendvicsét majszolgatva (egy tábla mogyorós, egy tábla keserű) ötvenhatos sztoriját forgatva minden detonáció után hátrább rendelte a pirotechnikusokat, mondván, épp elég kárt okozott maga a forradalom, semmi szükség rá, hogy a felvevőgépek épségét kockáztassák. Lényegében hasonló motivációk mozgatták Herskó Jánost is: Párbeszéd című, nagyszabású, országosan végigvitatkozott opuszából a főszerepet játszó Semjén Anita dolgát megkönnyítendő egyszerűen kihagyta 56-ot. Faggattuk a főiskolai nyílt vitán: miért hagyta ki? Válasz: a főhősnő e vészterhes napokban influenzás volt. Betegen semmi értelme nem lett volna az októberi sajnálatos eseményekbe gabalyítani.

Evidens, hogy Kádár János meg az övéi ötvenhatot minden minőségében ki akarták törölni népünk emlékezetéből. Erősen problematikus, hogy népünk miért akarta felülmúlni Kádárékat történeti amnéziából? Valóban, mélyen hitték, boldogulásuk tiszta ára a feledékenység? Boldogan váltak feledékennyé? Búsan állt be náluk az afázia? És filmeseinknél? Sokan filmeztek a forradalomról a megtorlás, majd a „puha diktatúra” évei alatt, de öntudatlan vagy szándékos feledékenységgel rendre kihagytak ezt-azt, miközben nagy bátran közreadták úgymond „az igazságot”. Az érdes, de nem érdekmentes igehirdetők is csak súrolták azt, amiről beszélni, filmezni kellett volna.

 

*

 

Magyar filmben soha nem láttam az 1957 kora őszi sorozáson tapasztalt jelenetekhez hasonlóakat. Helyszín: a 13. kerületi Kiegészítő Parancsnokság épülete. A sorozótisztek voltak lámpalázasak: létszámunk gyér volt, osztálytársaim fele disszidens lett, letelepült a befogadó országokban. Közismert volt az aktuális vagány jelszó: „fegyvert hozzunk?!”. Az udvaron lehetett röplabdázni. A behívás rémétől azért mi is tartottunk, mindenkinek volt hát valamilyen szerkesztett alibije. Egy belügyes őrnagy, addig nem látott egyenruhában, hosszan vizslatta a Földtani Intézettől származó új személyzetis papíromat. Engem is vizslatott, mintha embert és jellemzését akarta volna párosítani. Kiküldtek. Az orvos még egy percnyi időt se szánt rám, jóllehet sokat gyakoroltam a dilisekre jellemző nyálzást. Nem érdekeltem. Lementem az udvarra, játszottunk a háló alatt. Alig egy óra múlva sorakoztattak mindahányunkat. Egyesével adták ki az igazolványokat, azután leléptettek. „Háborúban hátországi szolgálatra alkalmas” – ez volt a verdiktünk. Örömömben ugráltam. „Hülye vagy? – kérdezte Tarján Gabi –, három évig kell majd fizetni a honvédségi adót!” Akkor még mindig nem tudtam, hogy felújul az osztályellenségbeli státuszom + az ötvenhatos deviáns viselkedésem fix besorolása.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8742