KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/szeptember
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kelecsényi László: Zenthe Ferenc (1920–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Bohémvéres történelem Portré Makk Károlyról
• Kovács András Bálint: Szép halak Beszélgetés Makk Károllyal

• Hirsch Tibor: Filmek a fekete dobozból A United 93-as
• Varró Attila: Hérosz a gépezetben Szuperhősök alkonya
• Jankovics Márton: Jófiúk szürkében Terrormozi 911 után
• Takács Ferenc: Vágyak, temetők Tennessee Williams
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Félistenek, szikével Kórház-sorozatok
• Jókúti András: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Nékám Petra: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Simonyi Balázs: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Reményi József Tamás: Katatónia Magyar plazma
KÖNYV
• Báron György: Párbeszéd Muhi Klára: Herskó
FESZTIVÁL
• Báron György: A vulkán alatt Taormina
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Raimunda dala Volver
• Muhi Klára: A székelyföldi Faust Az élet vendége – Csoma-legendárium
• Csillag Márton: Szerelmes nihilisták Egyetleneim
• Bori Erzsébet: Városi legenda Incze Ágnes: Randevú
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: A tigris a hóban
• Beregi Tamás: Trisztán és Izolda
• Barotányi Zoltán: Hajrá Ecsebeszte!
• Hungler Tímea: A testőr
• Wostry Ferenc: Rém rom
• Schreiber András: Köszönjük, hogy dohányzott!
• Hungler Tímea: Távkapcs
• Vajda Judit: A banditanők
DVD
• Kovács Marcell: George A. Romero zombi-tetralógiája
• Pápai Zsolt: Már nem lakunk itt
• Varró Attila: Búcsúlevél

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A United 93-as

Filmek a fekete dobozból

Hirsch Tibor

Az ikertornyok lerombolásának 5. évfordulóján is kérdéses, fel tudja-e dolgozni Hollywood a kollektív tragédiát.

 

Ennyire biztosak még soha nem voltunk benne: meglepetés, az aztán nem lesz. A meglepő interpretációkat is előre végiggondoltuk. És nem jóindulattal gondoltuk végig, hanem ellenségesen: tudjuk mi, mi mindenre képesek azok, akik ebből mozit akarnak csinálni, tudjuk, hogy találékony, ravasz alak valamennyi.

E sorok írója akkor mindjárt, 2001. szeptember 11. után hetekkel helyettük akart ravasz lenni, vagyis meglepő megoldásokat előre végiggondolni. Ma egyszerre büszkén és pironkodva idézheti sajátmagát. Büszkén: hogy tessék, az első tényleg földolgozott témát, motívumot, a 93-as járat meséjét, – „a negyedik gépét” – ő már akkor saját listája elejére vette, másrészt pironkodva, hogy rögtön elméletet is kanyarított hozzá. Hogy tudniillik a WTC-filmeket nem lehet majd rendesen megcsinálni, többek között az utolsó elvesztett repülőgép filmjét sem, merthogy itt zárt fekete dobozok vannak, belül csupa-csupa olyan fordulattal, ami információ híján dokumentumként nem rekonstruálható, kegyeleti okokból fikcióként át nem költhető.

„Ha volt, hát jogos volt (a CNN első tudósításaiban) a felirat: a WTC katasztrófa-képei nem játékfilm-képek. Helyette viszont előhívták nem egy, de egy tucat film hiányát. A fekete dobozokba zárt filmeket. Például a negyedik gépen egy csapat férfi történetét, akik megpróbálják a lehetetlent, fegyvertelenül visszaszerezni a gépet a fegyveres terroristáktól. Sosem tudjuk meg, ki latolgatta először az esélyeket, ki döntött úgy, hogy nincs mit veszíteni, ki szervezte a csapatot. Ha ezekből a valóságos, örökre dobozba zárt képekből látni akarunk valamit, csak a majdnem hihetetlen repülőgép-eltérítéses akciófilmek segítenek. Hiszen még azt sem tudjuk, meddig követte ott bent a sötét dobozban a valóság a mese-sémát! Az is lehet, hogy a majdnem-happy-endig. Talán bizony azok a mindenre elszánt férfiak vissza is szerezték a gépet! Ilyenkor a moziban már lazít a lány a fiú kezének szorításán, oldódik a görcs a gyomorban, lassabban fogy a pattogatott kukorica. Hiszen ott kell lennie a gépen az öreg vadászpilótának, mindjárt fölfedi magát, eleinte nem megy, de azután előjönnek majd a világháborús emlékek.”

A szerző az utolsó mondatot akkor szomorú iróniának szánta: más az élet, más a mozi. Nem annyira más. Már a közhely sem közhely. Mostanra kiderült, tényleg ott volt az a férfi, aki legalábbis sportrepülőgépet tudott vezetni. És ettől még csak meseszerűbb sem lett a valóság, éppen csak megfelelt egy soha nem elkészített statisztikának: igen, Amerikában száz légi utasra mindig jut egy, aki tud repülőgépet vezetni. Vagyis ez ezzel a színező motívummal sem az Airport akárhány, nem vad fikció, ez a számokkal igazolható valószínűség, dokumentum-darabok világa.

Egyébként ha akkor, öt éve az volt a feltételezés, hogy leendő filmes döntéshozók profitéhségükben siettetnék bizonyos nehezen meghatározható gyászidő múlását, akkor most tényleg eljött az idő? Nyilván eljött. Nem azért, mert hogy öt év alatt kiderült volna, az ikertornyok pusztulása mégsem akkora súlyú esemény, hogy begörcsöljön tőle Hollywood, vagy hogy mégsem nyitott volna korszakot. Irakkal és Afganisztánnal, Londonnal és Madriddal, továbbá friss, még kiszámíthatatlan folytatású történésekkel mögöttünk, ahogy egymást takarják, ma már biztos, hogy onnan és éppen onnan számítva kezdődött valami. Viszont éppen az, ami onnan kezdődik, mára rá is rakódik: az események sorjáznak, a média napi szokása szerint témát keres és talál, földob és ejt, helyet csinál fejekben és képernyőkön.

Vagyis nincs irányított elfogódottság, mely örökké tartana. Amit pedig a képek gazdái hagynak kicsit feledni, arra emlékeztetni is szabad. Szeptember 11-e ma már csak úgy aktuális, hogy filmet is lehet csinálni róla.

Akkor pedig lehetett rögtön kettőt. Egyet a kisemberről, aki éppen akkor és ott megállta a helyét, akiből éppen akkor és ott hőst faragott az Ügy. Vagyis lehetett forgatni igazi, ma divatos hollywoodi darabot – ez volna Oliver Stone filmje, mely hamarosan siker lehet magyar mozikban is.

És lehet ezt megelőzni egy olyan filmmel, amelyik annyira óvatos, hogy éppen a fenti hollywoodi normák szerint akár rá is kérdezhetett a gyanakvó producer: ha ennyire tisztességes, akkor minek megcsinálni?

Ez volna a mi meglepetésünk, és amit öt esztendeje lehetséges témaként megjelöltük, hozzátéve, hogy úgy lehetséges, hogy lehetetlen.

Mivel A 93-as járat című film már van, és már sikeres, a jövőben már nem kételkedhetünk, helyette marad a jelen idejű kekeckedés, ahogy viccbéli szigorú paraszt bácsi sem elméletet fogalmaz, amikor az állatkerti zsiráffal szembesül. „Ilyen állat pedig nincs!”

Mert hogy Paul Greengrass műve is van, de hogyan lehetséges? Mire számított a rendező, amikor kínos pontossággal filmre vitte az eseményt, amit kínos pontossággal már annyiszor megismertettek a lehetséges közönséggel? Merthogy a 93-as járattal más nem történhet, mint ami megtörtént. Ezen a tételen nemhogy a fent emlegetett úttörő alázattal, de a legdurvább álomgyári infantilizmussal is legfeljebb negyven esztendővel később lehet majd hajszálnyit módosítani, ahogy ugyanez a vágyteljesítő játékosság majdnem megnyerette utólag a Pearl Harbor-i japán rajtaütést az amerikaiakkal, a Végső visszaszámlálásban. Lehetne akkor, ha netán ez a gép is időhurokba gabalyodna, utasokkal és terroristákkal, és volna kiskapu, visszaút a halából, vagy majdnem volna… Hát igen. Ez egy fél évszázaddal későbbi történet. Kell hozzá, hogy a seb érzékeny maradjon, akárcsak az 1941-es seb a nemzeti önbecsülésen, de kegyeleti érzékenység tökéletesen eltompuljon. Az előbbi azért kell, hogy a közönség akarja látni a történelem-korrekciót, szívből, igazán, az utóbbi magától értetődően csak azért kell, hogy ne legyen botrány.

Megint előreszaladtunk. Ma csak a tökéletesen ismert történet tökéletesen pontos újramesélésénél tartunk és ott, hogy Greengrass ilyen feltételek mellett olyan filmet csinált, ami a moziban a közönséget mégiscsak a székhez szögezi. Ami pedig az alkalmazott szórakoztató narratológia csodája, ha van ilyesmi, ahogy az „orvostudomány csodája” is érvényes megjelölés arra, aki él, pedig élete összezavarja a medicinát.

Például kinek drukkolunk egy ilyen korrekt doku-fikcióban? Senkinek. A jók veresége ismert. A jók sajnálhatóság-szerethetőség tartalékai is ismertek. Esetleg sajnálhatnánk, szerethetnénk egyiket-másikat mégis kicsit jobban? Az megint egy másik film. Megint csak kilencven esztendő kell a hozzávaló kreatív szabadsághoz, és egy Titanic nevű legendás óceánjáró, ahol a katasztrófa ezernyi utasának ezernyi privát tényei közé már könnyedén becsempészhető egy áltény, egy fiktív szerelmi történet. Ehhez a Delta 93-as fedélzete talán bizony száz esztendő múlva is szánalmasan kicsi lesz, emlékként konkrét, bumfordi, agyondokumentált.

De hát minek is sorolni mindezt, amikor Greengrass még csak hasonlót sem akart, és mégis tudta, mit csinál? Hogy a hetvenes évek Budapesti Iskolájának szereplőválogatási receptjét követte, valószínűleg minden magyar filmtörténeti ismeret nélkül, ez igazán csak a film végén derül ki a stáblistából.

E régi (persze nem kizárólag hazai) recept szerint a jól dokumentált eredeti eseményt legjobb, ha saját szereplői játsszák el. Ahol ez nem megy, jöhetnek a hasonló mesterséget űző, helyzetet belülről ismerő amatőr professzionisták: ott az eredeti tsz-elnök helyett egy másik tsz-elnök, itt az eredeti repülésirányító helyett másik repülésirányító, eredeti tábornok helyett másik tábornok.

Ez utóbbi már csak fölsőbb katonai tiltás miatt sem igen játszhatná önmagát, mert ha mégiscsak van enyhén negatív figura, akkor ő az, a hadsereg embere, a lassúságát, habozását minimalista eszközökkel érzékeltető jelenetecskék szerint. Őróla már öt esztendeje is tudtuk, hogy akárcsak egy Dárday István-opus komplikált szempontokkal birkózó kádere, bizony-bizony ő sem jöhet ki igazán jól a maga történetéből.

„Bonthatunk másik dobozt is. Nevezzük így: ’a tábornok dobozát’. Valaki látja a repülőt. A harmadikat. A WTC-béli becsapódásokról már tud. A repülő közeledik, iránytól eltért, kapcsolat megszakadt. Nagyon valószínű, hogy újabb öngyilkos merénylő, és Washington felé tart. Nagyon valószínű, de nem teljesen biztos. És a gépen utasok vannak. Amerikai nők és gyerekek. A gépet le lehetne lőni, le kellene lőni, és a döntéshozó nem lövet. A dobozban pergő film B-változata: a döntéshozó Pentagon-béli irodájában habozik, egészen az utolsó pillanatig. Döntési bizonytalanság és férfias dac együtt: ő nem gyáva és nem gyilkos. Hősünk leveszi a szemét a lokátorról, hősünk már szabad szemmel látja a repülőt. Hősünknek ez az utolsó gondolata…”

Hozzátehetjük, a B-változat megint nem Greengrass világa, az A-változat viszont megint ismert, média által agyonszellőztetett eseménysor, amihez egy szigorú dokumentum-játékfilm semmit sem tehet hozzá, ha csak annyit nem, hogy hazugság az egész: föltéve, ha volna ilyesmire bizonyítéka. De hát mint tudjuk, nem erre van, hanem az utasok elkeseredett rohamára, ami a mobil-telefon töredékekből rekonstruálható. Egy Pentagonnal direkt szembemenő, leleplezőnek szánt darabtól – hát még egy géplelövési hipotézissel megfejelve – az amerikai mozi valószínűleg még ugyancsak évtizednyi távolságra van. Vagyis Greengrass és a Budapesti Iskola között itt már sántít a párhuzam. Ez az első, a pihentetetett téma dobozát mégiscsak fölbontó mozifilm nem akar botrányt, dehogyis tör társadalom-fölforgató babérokra, igaz, nem is a késő Kádár-rendszer kulturális gyümölcse. Csak egy tekintélytisztelő amerikai darab, ami meg akarja tölteni a nézőtereket, semmi Michael Moore-os áthallás, függetlenül attól, hogy Michael Moore, a maga sajátos eszközeit mozgósítva, maga sem bizonyult a telt házak ellenségének.

Ilyen film tehát nincs, viszont ha mégis van, akkor ha nincs is könnyű megfejtése, de vannak előzményei, gyanús, ma és tegnap születő ihletői.

Az első ilyen ihlető a hírtelevíziós trófeák egyre gyarapodó halmaza, úgy az Első Öbölháború óta. Emlékezzünk csak – hiszen oly sokszor láttuk már – azokra a lassú, nagyon lassú képekre, melyek, akár egy kígyóbűvölő alig látható kézmozgásai, mégsem engedték, hogy levegyük szemünket a Breaking News feliratú látványdarabkáról. Mikro-változások: apró tüzek bombatölcsér mélyén, kis fénypontok és hozzá egy ezüstös háztető a bagdadi éjszakában, és persze a két WTC torony, amíg még áll – és órákig áll, közben a füst szinte ritmusos gomolygása. Ez a legújabb típusú, huszonegyedik századi képtrófeák dramaturgiája. Nincs preludium, konfliktus, csúcspont, feloldás. Finom rezgés van, a nézői feszültség a formáját nem találó történetből, a soha ki nem kerekedő információk kergetőzéséből születik. Magyarul: azért tapad szemünk a képernyőre, mert nem is tudjuk, mire tapad.

Valóban, nagyon új ez az egész. Olyan mesék alapja, aminek sikerreceptjével eddig nem kalkuláltunk, pedig formálódóban van. Ja, és nagyon fontos hozzá a Foglalat. A Foglalat pedig ünnepélyes és vészjósló, akár a CNN logója, fanfáros bejelentkezése. A Foglalat ezenfelül technokrata és professzionális. Ez annyit jelent, hogy valakik valahol a képek mögött értenek valamihez, mi, nézők viszont eleinte még azt sem értjük, mihez is értenek azok, mihez nem értünk mi. Katonák és pilóták kódjeleket, hírmagyarázók és tudósítók sosem hallott gerillacsoportok neveit és persze hegyeket, tavakat, városokat, mindenféle földrajzi csodabogarat emlegetnek, szigorúan és magától értetődően. Greengrass filmjében például makro-dramaturgiai magasságokban lehet, hogy nincs semmi, amit ne tudnánk előre, de mikrodramaturgia szinten a film szövetének kétharmadában egyszerűen csak vibrál a diszpécserközpontok sűrű közegében a szakértelem, és semmi több. Hihetetlen, tehát lehet és kell is ellenőrizni, de mintha e baljós professzionizmus vibrálásától izzadna nézői tenyerünk, nekünk, a beavatatlanoknak. Pikírten közelítve: a szakállas vicc mindenféle kapitányai (nem egyszer igazi kapitányok!) mindenféle gépházakba kiabálnak, „Mennyi? Nyolcvan! Mi nyolcvan? Mi mennyi?” És mi el vagyunk varázsolva.

Vagyis akkor ez bizony lehet a dokumentarista katasztrófa-thrillerek formálódó műfajának új nézőhöz és új médiakörnyezethez igazodó új receptje. Semmi meglepetés, halovány történet, viszont sok-sok szakzsargonos vibrálás. Az átnevelt nézőnek talán hamarosan annyi is elég lesz, hogy meglássa a lokátor vészjósoló képernyőjén a körben forgó fénypászmát, halljon néhány betűt és számot a légirányító baritonján, és máris megrendítő filmélményt teremt számára, ahogy saját nyomorult kiszolgáltatottsága neki magának egyelőre csak rossz sejtéssé, másoknak – a rekonstruált áldozatoknak – valósággá válik.

Vagyis újra és újra ugyanaz az egyszerű üzenet, és újra meg újra ki lehet készülni tőle. Ma téged, holnap engem büntet ez a ketyerékkel és terroristákkal megpakolt civilizáció, ahol beavatottak kezében vagyunk, de a beavatottak néha nem segíthetnek. Ennyi. Aki látta a késő éjszakai repülőkatasztrófa-rekonstrukciókat a National Geographic műsorán (egy másik jel és előzmény), tudja, hogyan is működik ez. Az elhiszi, hogy bizonyos új típusú, de tömegnépszerűségre szánt képekhez nem is kell már friss fordulat. Az tudja, milyen rettegve átélni a végzet egyszerű mozgásait. Az ember éppen csak odakattint, lát egy rokonszenves pilótaarcot, ahogy a Toronnyal üzenetet vált. A tapasztalt néző tudja, hamarosan megjelenik az igazi repülőparancsnok, egy más, öregebb arc, és sok évvel az eset után kommentálja a történteket. Ez az egyik változat. De ha öt percen belül még mindig nem beszél senki múlt időben, akkor eredeti figyelmünk átvált másfajta figyelemmé, mert a halál territóriumán belül mást jelent a rekonstrukció. Ez a figyelem többé nem keveredik várakozással. Meglepetésre nem számítunk. Az élet egyik lejátszott játszmáját bámuljuk csendes rettenettel, de legkevésbé sem érdeklődés nélkül.

Ha tényleg formálódik már az ember okozta katasztrófák filmes megidézésének újmódi sikerdramaturgiája, úgy a puritán A 93-as járat mintának legalábbis tanulságos. Hátborzongató, hogy Greengrass filmjének szereplőlistája – miként a National Geographic epizódoké is mindig – kettéosztható: akik még játszhatnák önmagukat, esetleg játsszák is, és akiket már biztosan színész alakít. Itt már messze vannak a magyar dokumentarizmus hajdani szempontjai. Itt akit nem kell színésszel pótolni, a földön volt; aki soha többé nem lehet a képen ő maga, a levegőben. Nem lehet betelni a végzettel, és úgy látszik, néha ma már mese sem kell hozzá. Konkrétabban: nem lehet betelni a borzalommal, ami úgy látszik, statikus. A dinamikus előzményt úgyis ismerjük, arra valók a híradók, a maguk nyomasztó kép- és ténygazdagságával.

Ha a kísérletből egyszer majd hagyomány lesz, akkor az újmódi katasztrófa-thriller végső letisztultságában egyszerűen csak az a bizonyos szereplőlista, fekete alapon. Baljós zene, lassan alágördülő nevek: mindig két oszlopban.

Madáchcsal szólva: de jó, hogy még a második oszlopban vagyunk. Ennyi a mikrokatarzis.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/09 14-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8717